Amikor a hit megmozdította a világot

Múlt és jelen Erdélyben

Október 31-én a reformáció napját ünnepeljük. Azt a napot, amikor egy gondolat elindult, és gyökeresen megváltoztatta Európa és Erdély arculatát. Olykor kérdések bukkanak elő, hogy mit üzen mindez nekünk? Mit jelent reformátusnak lenni ma Erdélyben, ötszáz év múltán? A reformáció nemcsak hitújítás volt, hanem kultúra, iskola, anyanyelv, könyvnyomtatás és a lelkiismeret szabadságának ügye is. Erdély földjén a reformációból közösségek, iskolák és egy nemzet szellemi önazonossága született. Jó tudni és érezni azt, hogy a reformáció fényét Erdélyben nem oltotta ki az idő. Ahol egykor Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed és Gyulafehérvár templomaiban megszólalt az ige magyarul, ott ma is él a hit, amely tanított, nevelt és megtartott. A reformáció napja Erdélyben tehát nem csupán egyházi ünnep, hanem a magyar kultúra, a nyelv és a közösségi öntudat ünnepe is, vagyis egy nap, amikor hálát adunk a hit megújító erejéért és azokért, akik mertek másként hinni.

Dr. Kolumbán Vilmos József, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke:

Reformátusnak lenni ma: egyszerre örökség, szokás, de mélyen megélt élő hit is

– A reformációnak a jelentése nem változott az évszázadok alatt, bár sok kísérlet történt arra, hogy a különböző politikai ideológiai irányzatok mentén kisajátítsák a reformáció igazi jelentését. A reformáció ma sem jelenthet egyebet, mint azt, ami egykoron volt, megtanította az embert arra, hogy tetteinek következménye van, és megtanította azt is, hogy imádságban Isten elé járuljon. A hétköznapi életben felelősségre és szemléletváltásra késztette az embereket. Ma a reformáció lényegében ugyanarra hívja fel a mindennapi ember figyelmét: felelősek vagyunk a magunk életéért, felelősek vagyunk mások életéért is. A reformáció elhozta az anyanyelvűséget, és megteremtette mindenki számára a tanulás lehetőségét. 

Hacsak emléknap lesz a reformáció, akkor valamit rosszul tesz az egyház. A reformációnak és örökségének élőnek kell lenni. És abban az értelemben egyúttal folyamatnak is kell lennie, hogy azokat a nemes eszméket, amelyekért küzdöttek a reformátorok, tovább kell vinnünk, meg kell élni és át kell adni azokat az utókornak.

Ugyanakkor az egyháznak abban az értelemben kell megújulnia, hogy folyamatosan önvizsgálatot kell folytatnia. 500 évvel ezelőtt Luther Márton, Kálvin János azon igyekeztek, hogy az egyház tanítását, hitéletét, szervezetét és kormányzását a Szentírás előírásainak megfelelően rendezzék. Ebben az értelemben a reformáció nem hitújítás volt, hanem visszaalakítás. Ez sikerült is. Az évszázadok folyamán több olyan kísérlet született, amely az újítást célozta meg, de amennyiben ezek nem szentírási megalapozottságúak voltak, ezek a kísérletek rendre elbuktak. Az embereknek nem arra van szükségük, hogy folyamatosan újítson az egyház, hanem sokkal inkább arra, hogy a hitélet valóban Krisztuson alapuljon. 

Nem az újdonság varázsa tartja meg a gyülekezeti közösséget, hanem az Istennel való élő kapcsolat. Az újítástól sem kell feltétlenül elzárkózni. Az újítás szükségességét abban látom, hogy az egyház hogyan találja meg az emberekkel való kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás lehetőségét. Elengedhetetlenül fontos a rendelkezésre álló kommunikációs csatornák jobb használata. Számtalan olyan új módszert dolgoztak ki, amelyek segítik a lelkipásztorokat abban, hogy a szentírási igazságokat – amelyek közül most leginkább azt emelném ki, hogy kegyelemből hit által igazulunk meg – eljuttassák az emberekhez. 

Valóban bátorságra volt szükség, ugyanis a középkori egyház és a korabeli világi hatalom jól megfért egymás mellett, sőt ki is egészítette egymást. A reformáció azzal, hogy az embert ráébresztette az Isten előtti egyenlőség valóságára, szakított a korábbi világszemlélettel, ez pedig konfliktusokhoz vezetett. 

Ma a bátorság leginkább ahhoz kell, hogy az emberek éljék meg a hitüket, és legyenek élő hitvallása annak, amit Jézus az evangéliumokban mondott. Utóbbi években a különböző baloldali politikai gondolkodási irányzatok ellenségnek tekintik az egyházat, és a szociális média felületein arra törekednek, hogy az egyházat elhallgattassák. Ha valaki ma a bibliai igazság mellett kiáll, azért nem jutalom, hanem megbélyegzés jár. 

El kell mondjam, hogy a lelkipásztorok, ahogyan az elmúlt évszázadokban, úgy ma is azért dolgoznak, hogy azokra a kérdésekre, amelyekkel a mindennapi ember küszködik, valamiféle választ adjanak a Biblia alapján. Természetesen nem minden kérdésre tudunk választ adni, de meg vagyok győződve afelől, hogy minden lelkipásztor a legjobb tudása szerint igyekszik pásztorolni azokat, akik rá vannak bízva, és igyekszik megkeresni azokat is, akik távolabb állnak a gyülekezettől.

Meg kell fogalmazzam még azt is, hogy a fiatalokkal való foglalkozás mindig kihívás volt az egyház számára. A fiatalok gondolkodása, a meglévő társadalmi konvenciók elleni lázadása a korosztály sajátossága. De ha csak az elmúlt pár évtized eredményeire gondolok, számos olyan pozitív eredmény született, amely azt mutatja, hogy kellő odafigyeléssel nagyon komoly eredményeket értek el a lelkipásztorok. Egyházkerületi szinten az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) évente rendez nagyszabású táborokat, konferenciákat, ahol a fiatalság kérdéseire keresik a választ. 

A 21. század egyik legnagyobb kihívása az individualizmus. Ezzel nemcsak az egyház küszködik, hanem ez komoly társadalmi kérdéseket is felvet. Kelet-Közép-Európa országaiban még tartja magát a hagyományos, közösségre épített társadalmi modell, de már itt is egyre jobban látszanak a repedések. Éppen ezért az egyházak ma kiemelten figyelnek arra, hogy a közösségi élet fennmaradjon, sőt erősödjön. 

Ma reformátusnak lenni Erdélyben számomra azt jelenti, hogy megtartom őseim hitét, büszke vagyok arra, hogy reformátusnak születtem, és reformátusnak neveltek, ismerem egyházam tanítását. A magam rendjén az öngondoskodást, az Isten előtti teljes felelősséget szeretném fenntartani és majd továbbadni, büszke vagyok a református hitből fakadó szociális érzékenységre és iskolahálózatunkra. Ma reformátusnak lenni egyszerre örökség, szokás, de mélyen megélt, élő hit is. 

A megújulásnak személyes hitvallásom szerint mindig bennem kell kezdődnie úgy, hogy naponta önvizsgálatot tartok, és ha szükséges, akkor korrekciót végezek. Ha ez megtörténik és valósággá válik, akkor nem szükséges a folyamatos újítás lázában égni, mert a hit, a hitben való újjászületés következtében hitünk szerint Isten jó szolgáinak bizonyulunk. 

A 21. századi reformátorok alapvetően nem mondanának mást, mint ahogyan a 16. században tették. Akkor felismerték, hogy az egyház csak a Szentírás tanítása alapján tud igazán jól működni, és ma is ezt kellene tenni. A sokat idézett „Ecclesia semper reformanda” is erre utal. 

Az egyháznak folyamatos önrevízióban kell élnie, és folyamatosan kell kutatnia, hogy mit vár el Isten az emberektől, a gyülekezettől, az egyháztól. A jó református ember minden napját annak jegyében éli, hogy nem tetteink eredményeként igazultunk meg Isten előtt, hanem kegyelemből, hit által. 

Ez arra kötelez minden reformátust, hogy folyamatos önvizsgálatban éljen, és folyamatosan keresse a személyes megújulás lehetőségét. 

Barabási Endre lelkipásztor, közösségépítő, egyháztörténész:

A reformáció létjogosultsága

– A Mindenható az ember javát, boldogságát és üdvösségét akarja. Az egyik legnagyobb horderejű ajándéka a reformáció! Ez a történelemben olyan gyökeres változásokat hozott, amelyek a mai napig hatnak. 

A reformáció napjainkban nemcsak hálára okot adó emléknap, hanem olyan történelmi örökség is, amelyik folyamatosan időszerűen megújuló élő valóság. Ez feltételezi, hogy „az egyház folyamatosan megújulásra szorul” (Ecclesia semper reformanda est), nem befejezett történelmi esemény. 

A keresztyén/keresztény egyházban Isten Szentlelke időnként kegyelméből munkált megújulásokat, ébredéseket és reformokat. A reformáció előtt pl. a szerzetesrendek (pl. clunyi reform) és az előreformátori mozgalmak (pl. valdensek, albigensek). 

Az 1517-es reformáció után a puritanizmus, a pietizmus, az ébredések (Great Revival, Second Awakening), a bel- és külmissziói mozgalmak az egyház folyamatos reformációját és vitalitását mutatták. 

A reformációk – lelki mozgalmak, ébredések – mindig akkor indultak el, amikor a kegyelmi időszakban Isten megérintett embereket (Luther, Kálvin, Méliusz, Szegedi Kis, Dévai, Dávid stb.), azok feleltek a hívó és küldő szóra. 

Előálltak, és bátran, megalkuvás nélkül, biblikusan, Krisztus-központúan kezdték hirdetni az evangéliumot. Életük kockáztatásával vagy feláldozásával (pl. a gályarabok) hűségesen szolgálták az Urat a rájuk bízott emberek között. 

Ma is ilyen megalkuvást nem ismerő, ellenzőkkel és karaktergyilkosokkal nem törődő, élő Igét hirdető és megélő választottakra van szükség. 

Az egyház történelmi hagyománya és öröksége nem szabad gúzsba kössön, lemerevítsen. Kell ösztönözzön a hűséges szolgálatra és a hit megélésére. Mivel változó a világ, az egyház folyamatosan kell reflektáljon. 

De nagyon lényeges, hogy nem a világot akarja a maga szellemiségével beengedni a templomba, hanem a világban jeleníti meg az örök krisztusi igazságokat! A modernitás ott kezdődik, hogy érthetően és meggyőzően minden elfogadható módon (pl. a közösségi médiákon is) közvetíti a rábízott üzenetet. 

A reformáció úgy kezdődik el, hogy az élet Ura megérint embereket. Azok elmélyült imaélettel hirdetik és megélik a Szentírás tanítását. Másokat is Krisztushoz vezetnek, akik közösséget alkotnak, és megújítják a gyülekezeti életet. A gyülekezetek az intézményes egyházat is élővé teszik, ami kihat az egész társadalomra – kultúra, szociális élet, munkamorál, iskolahálózat, néprajz stb. 

Az erdélyi református egyház iskolahálózata (bölcsőtől az egyetemig), a gyerek és ifjúsági nevelési munkája (vallásórák, bibliahetek, konfirmációi felkészítők, ifjúsági bibliaórák és zenekarok stb.), gyülekezeti alkalmak (istentiszteletek, bibliaórák, kórusok, imaórák, imahetek, evangelizációs alkalmak stb.), intézményei (árvaházak, öregotthonok, diakónia, bentlakások stb.) mind azt mutatják, hogy ez élő és folyamatosan megújuló vallás. 

Az egyház nem egy emberi intézmény, hanem Krisztus „teste”. Ő szerezte Igéje és Szentlelke által. Mivel az övé, ezért neki minden időben gondja van rá. És mivel gondja van a saját egyházára, ezért folyamatosan meg is újítja azt! 

* Összeállításunkat – a következő pénteki lapszámban – Csáky Károly nyugalmazott református lelkipásztor és Sándor István nyugdíjas lelkész, az Erdővidéki Református Egyházmegye volt espereshelyettese válaszaival még kiegészítjük.