Sikeres a vásárhelyi „kisember” a nagyvilágban is

Tamás Róbertet mindenki Robikaként ismeri Marosvásárhelyen. A Juniornál, majd a Kindernél kergette a labdát, aztán a letűnt FCM korosztályos együttesénél tökéletesítette tudását. Végül az MSE ifjúsági, majd felnőttcsapatában teljesedett ki mint nagypályás futballista, közben a mindössze 164 centiméterre nőtt focista sikeres teremlabdarúgóként is letette névjegyét, sőt a korosztályos válogatottban is bizonyított. 

Tamás Róbert a Bolyaiban érettségizett, aztán tízessel államvizsgázott a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem kinetoterápia szakán, majd egy barátja, Cristian Vesa közreműködésével kijutott Lengyelországba, ahol gyógymasszőrként kamatoztatja tudását, párhuzamosan pedig a lengyel 4. ligás LKS Orzel Nieborów labdarúgó-együttesben futballozik. 

– Elemi osztályosként szerettem meg a futballt a kövesdombi egykori 17-es általános iskolában. A Kindernél és a Juniornál is szerepeltem, mielőtt az egykori FCM játékosa lettem, ahol elsajátítottam a sportág fortélyait – kezdte a beszélgetést a most 23 éves futballista. – Negyedikesként az iskola csapatával országos döntőt játszottam 40 fokos lázzal, de sem a testnevelő tanárom, sem a szüleim nem állíthattak meg abban, hogy pályára lépjek az elvesztett döntőben. Az akkori sportminiszter meg is dicsért. 

Később, az FCM-mel eljutottunk az 1998-as korosztály regionális döntőjére, ahol a legjobbnak választottak. Ezután az MSE-nél futballoztam, és a csíkszeredai labdarúgó-akadémiánál voltam próbajátékon, de objektív okok miatt eljöttem onnan. Középiskolás éveim zárultával a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen folytattam tanulmányaimat, és tízessel végeztem el a gyógytorna szakot, később mesterizni is szeretnék ott. 

– Időközben teremlabdarúgóként is elismert lettél. Hogyan tértél át a futsalra?

– Kacsó Endre révén kerültem a hatszoros élvonalbeli bajnok City’ushoz. Szép időszakot éltem meg, alacsony termetem ellenére: gyors és technikás játékomnak köszönhetően sikeres voltam. A City’us akkori bajnokaitól és edzőitől is sokat tanultam. Kispályás fociban sikeresebb is lettem, mint a nagypályásban.

– Hogyhogy?

– Amikor Kacsó Endre a román ifjúsági teremlabdarúgó-válogatott edzője lett, néhányszor meghívott a keretbe, és én bizonyítottam. Ugyanakkor a Nagyváradon alapított FRADY (Futball Rangers Ady – utóbbi név a helyi Ady Endre líceum nevéből jön) kispályás csapattal 2016-ban  megnyertük a Neymar-kupát. Emellett számos rangos nemzetközi kispályás vagy teremlabdarúgó tornán, barátságos vagy tétmérkőzésen vettem részt csapataimmal fél Európában (Amszterdam, Párizs, Madrid, Prága, Szófia, Budapest, Kisinyov stb.), általában a legjobb játékosok közt tartottak számon.

– Ki volt a kedvenc játékosod és edződ?

– Ronaldinho volt a példaképem a technikája miatt, kedvenc edzőm pedig Cătălin Kalo, az MSE egykori szakvezetője.

– Most mivel foglalkozol?

– Cristian Vesa barátomnak köszönhetően, aki a FRADY kapusa is egyben, munkát kaptam Lengyelországban mint gyógytornász. Cristi is gyógytornát végzett Nagyváradon, Portugáliában részt vett egy továbbképzésen, és kapcsolatai révén segített kijutni. Fontosnak tartom, hogy minél több tapasztalatot szerezzek. Először tanulóként foglalkoztattak, majd alkalmaztak. 

– Mennyiben tudod hasznosítani azt, amit Kolozsváron tanultál?

– Részben. Itt sokkal szerteágazóbb a tevékenység, van kézi terápiás kezelés, krioterápia (hidegterápia-gyógyítás), presszopunktúra (távol-keleti gyógymód), köpölyözés (kínai gyógymód), kiropraktika (ropogtatás), elektromos áramon alapuló TENS-kezelés stb. Vagyis, amit Kolozsváron tanultam, csak töredéke annak, amit itt elsajátítottam és gyakorlok… A legfontosabb, hogy alapszinten mielőbb megtanuljam a lengyel nyelvet, hogy tudjak kommunikálni a kollégákkal és a csapattársakkal, illetve a vezetőséggel. 

– Hol futballozol jelenleg?

– A lengyel 4. ligában szerepelek, az LKS Orzel Nieborów együttesénél. A középmezőnyben vagyunk, viszont ezen a szinten is olyan játékkörülmények és infrastruktúra állnak rendelkezésre, amilyenek Romániában csak néhány élvonalbeli együttesnél! Skierniewicében lakom (Varsóhoz közel), 15 kilométerre attól a várostól, ahol futballozom. Nem volt könnyű a beilleszkedés, viszont a csapattársak és a vezetőség is kedvesen fogadott, nagyon sokat segítettek és segítenek nekem, igazán otthon érzem magam. 

– Milyen a napi programod?

– Reggel 7 órakor kelek, nyolctól ötig dolgozom, aztán rohanok a hét órai edzésre, és tíz órára érek haza, hogy vacsorát készítsek.

– Nem lehet könnyű. De úgy hallottam, hogy eddig is megtettél mindent, csak hogy focizhass. Azt beszélik rólad, hogy miközben végezted a sport- és a gyógytornaegyetemet, akkor is fociztál, hétvégén pedig rohantál haza, hogy az ifjúsági teremlabdarúgó-bajnokságban játszhass. Hétfőnként hajnalban pedig édesapád vitt Kolozsvárra, ahol minden kezdődött elölről… Ez igaz?

– Igaz. Mindez a szüleimnek és a családomnak köszönhetően volt lehetséges, hiszen ők mindig mindenben támogatnak: anyai nagyapám volt az, akinek köszönhetően labdázni kezdtem, aztán a futballal párhuzamosan a tanulást sem hanyagoltam el édesanyámnak köszönhetően, ugyanakkor édesapám a legnagyobb drukkerem, akivel a mérkőzéseken egy általunk ismert füttyjellel értekezünk. Jelenleg a saját magam ura vagyok, azt teszem, amit szeretek, de ma is eszembe jutnak szüleim tanácsai.   

– Ha anyagilag jobb ajánlatot kapnál, távoznál az LKS Orzel Nieborów csapatától? 

– Ha anyagilag mindkét félnek megérné, akkor tárgyalóasztalhoz ülhetnénk, viszont a munkahelyem semmiképpen sem akarnám elhanyagolni. 

– Hogyan látod a jövődet a futballban?

– Addig szeretnék focizni, amíg az egészségem megengedi, vagy ameddig a víkendtelepi öregfiú-bajnokságba még beférek. Legfontosabb azonban a munkám, amely hivatásom és amelyet maximális odaadással gyakorlok. Nekem nem létezik lehetetlen, és telhetetlen vagyok – ez hajt előre. Amikor nehézségekbe ütközöm, mindig eszembe jut, hogy miért kezdtem el focizni, és hogy mennyit áldoztam a hobbimért, hogy ilyen szintre kerüljek. Tehát, ha elesek, mindig felállok, és még keményebben hajtok előre!