2018. november 14., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ahogy térben és időben ide-oda röpdös a fantáziám, Deák Endre régizenészt, aki kotta nélkül játszik a lanton, a mikházi színpadra képzelem el régizene-együttesével, a nagykárolyi Collegiummal együtt.

Régi hangszerek és a Collegium


Kiváltságos helyzetben vagyok. A székelyhodosi művelődési házban egy ifjúsági tábor záróünnepségének kezdetére várva hallgatom a zenét. Alig néhányan ülünk a nézőtéren, s kedvemre belefeledkezhetek a régi dallamokba, amelyek visszarepítenek a reneszánsz világba, az erdélyi fejedelmi udvar légkörébe. Ahogy térben és időben ide-oda röpdös a fantáziám, Deák Endre régizenészt, aki kotta nélkül játszik a lanton, a mikházi színpadra képzelem el régizene-együttesével, a nagykárolyi Collegiummal együtt.

A beszélgetés során derül ki, hogy az ötvenes éveiben járó szakállas lantművész ifjúkorom kedvenc zenekarának, a marosvásárhelyi Búgócsiga együttesnek a hosszú hajú rockmuzsikusa volt.

– Arról kíváncsiskodom hát: hogyan lett az egykori marosvásárhelyi „rockerből” nagykárolyi régizenész?

– A rockzenét mindig is nagyon szerettem, de nem igazán voltam rocker. Zenei érdeklődésem azért sokkal szélesebb körű volt. 1952-ben születtem Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi művészeti iskolában hegedülni tanultam, aztán a matematikára váltottam, s a Papiu líceumban érettségiztem, majd a Pedagógiai Főiskola zenetanári szakát végeztem el. Később a kolozsvári Gheorghe Dima Konzervatórium zenepedagógiai szakán fejezetem be egyetemi tanulmányaimat. Székelyhodos különben édesapám szülőfaluja.

A Búgócsiga folk-rockegyüttes terve már a középiskolai években megszületett, a főiskolai évek alatt több szerzeményünket rögzítette a marosvásárhelyi rádió és a bukaresti televízió magyar adása, s néhány dalunk A Hét című folyóirat slágerlistájára is felkerült. Felvételeink Budapesten egy retrókiadványban vinillemezen nemrég jelentek meg. A Búgócsigával párhuzamosan Babrik József főiskolai évfolyamtársam Camerata Transylvanica nevű régizene-együttesében játszottam. Ez tette lehetővé, hogy megismerkedjem a régizenével. Akkoriban Kolozsváron és Bukarestben voltak komolyabb kezdeményezések e téren. A mi együttesünk rövid ideig működött, s egyik fontos sikerünket a székelyudvarhelyi Siculus fesztiválon arattuk. Ez a tény is jelezte, hogy itt egy generáció önkifejezéséről beszélhetünk. Babrik József, aki az első lantos előadó volt Romániában, egy turné után 1974-ben meghalt. A Camerata Transylvanica törzsanyaga is felkerült a már említett retrólemezre, s Babrik Józsefet 2010-ben a kezdeményezésemre posztumusz Tinódi-lant díjjal tüntették ki Budapesten.

– Messze kerültél szülővárosodtól. Miért?

– A főiskola elvégzése után, a száműzetésszerű kihelyezésekkel szanaszét szóródtunk az országban. Egy évig Avasfelsőfaluban (Negreşti-Oaş) tanítottam, majd 1975-től a nagykárolyi művelődési házhoz kerültem szakirányítónak. Többféle hangszeren – gitár, basszusgitár, brácsa, furulya – játszottam, és sokféle zenével foglalkoztam. Énekkarokat vezettem, a neves Castelanii könnyűzene esztrádegyüttesben és a Castelanii Juniori rockegyüttesben játszottam, egy román népi együttesben brácsáztam, melynek trió formájában Iedera néven jelentős sikereket értünk el, Genfben és Párizsban is felléptünk. A nyolcvanas években egy sváb énekkart is vezettem, ami lehetővé tette, hogy megismerjem a Szatmár vidéki svábok népdalkincsét, mely anyagból 1992-ben Németországban CD-lemez készült, immár a régizene-együttesem előadásában.

Számomra a legfontosabb végül is ez a régizene-együttes lett, amellyel 1977 októberében léptünk először a közönség elé. 1980-ban már részt vettünk a csíkszeredai régizene-fesztiválon is, és azóta is megszakítás nélkül működünk.

– Visszatérve a Collegiumra, tudom, hogy összejártátok az országot, s megfordultatok külföldön is, a szülővárosodban lantosként vagy a zenekarral alig láttunk. Igaz az a mondás, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában?

– Valóban mindössze egyszer léptünk fel tíz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen, miközben Erdély minden nagyobb városában koncerteztünk, de a román tengerparttól Aachenig számos, száznál több helyen szerepeltünk, egészen apró településektől nagyváro-sokig. Magyarországon, Németországban és Horvátországban is felléptünk. Mint lantos szerepeltem Franciaországban, Olaszországban, s legutóbb Litvániában is.

Fontos mozzanat volt, amikor a marosvásárhelyi Lőrinczi György, jó barátom, nekifogott lantot készíteni, számomra 1995-ben építette az első hangszert.

– Tudom, hogy nemcsak előadod, kutatod is ezt a zenét. Milyen eredményre jutottál?

– A Teleki Tékában és a gyulafehérvári Batthyaneumban talált, eddig kiadatlan, XVI. századi többszólamú zenei anyagot dolgoztam fel az együttes számára. Babrik József nyomdokaiba lépve, az ő félbehagyott munkáját folytatom, amibe korai halála miatt éppen csak belekezdett. Emellett zenetörténész barátaimtól más felfedezésekről is értesültem, ami lehetővé tette, hogy erdélyi vonatkozású zenei emlékekről átfogó képet alkossak. A tavaly elhunyt László Ferenc már a kezdetektől fogva figyelemmel kísérte a munkámat, megannyiszor értékes segítséget nyújtva. A legközvetlenebbül Király Péter, Németországban élő magyar zenetudós támogatja a tevékenységem. Ő napjaink legeredményesebb Bakfark-kutatója, a reneszánsz lantzene avatott ismerője. Valentin Bakfark műveinek a vizsgálata viszont az én területemmé vált, néhány fontos azonosítás kapcsán. Ezek lényege, hogy néhány lantátirat melyik eredeti vokális kompozíció után készült, de egyes művének részletei későbbi lantkompozíciókban is előfordulnak. Erről közöltem cikket 1998-ban és 2005-ben a Die Laute németországi szaklapban, 2000-ben pedig a Magyar Zenében, s két írásom várhatóan az idén jelenik meg.

– Sokkal kevesebbet tudunk ma Bakfark Bálintról, mint amilyen hírneve volt valamikor.

– Bakfark Brassóban született, amint saját kezű feljegyzésében írja, Siebenbürger aus der Statt Kron, latinul Transilvanus Coronensis. A magyaros Bálint név XIX. századi magyarítás. Élete utolsó évtizedében mindmáig ismeretlen okokból a Valentin Greff Bakfark kettős nevet használja. A magyar király alattvalójaként természetesen magyarnak nevezik a külföldi források. Ő az erdélyi, de az egész Kárpát-medencei zenei élet első nemzetközi rangú képviselője, Liszt, Bartók vagy Enescu előtt. Az ő korában kezdődött az a korszak, melyet Erdélyben aranykornak nevezhetünk, s a század végére teljesedik ki. Ekkor külföldön is ismeretes, hogy itt európai színvonalú zenét játszanak akár hazai származású, akár vendégmuzsikusok. Ez a zenei élet a Báthoriak gyulafehérvári udvarában teljesedik ki, melyet nagynevű zeneszerzők, Giovanbattista Mosto, Philippe de Monte, sőt ezeket megelőzően Palestrina ajánlásai fémjeleznek. Girolamo Diruta Orgonaiskolájának címe egyenesen Il Transilvano.

Néhány értékes, XVII. századi erdélyi vonatkozású zeneanyag miatt nyitottam e század felé is. A legfontosabb emlékek Kájoni János Ferenc-rendi szerzetes tevékenységéhez kapcsolódnak. Kitűnő zenész volt, orgonista és orgonaépítő mester, szükség szerint javító is, aki énekeskönyveket adott ki, de egy fontos kéziratos gyűjteményt is összeállított. Tevékenységi területe Mikháza, Gyergyószárhegy és Csíksomlyó között oszlott meg. A csíkszeredai régizene-fesztivál programjába bevonták Szárhegyet és Csíksomlyót is mint ideális helyszíneket, de ebből a kissé távolabb eső Mikháza kimaradt. Örvendetes lenne ott is rendezni valamilyen régizene-eseményt, hogy a három rendkívüli helyszín összekapcsolódjék.

– Mire gondoltál?

– Szóba jöhetne nyári tábor, mesterkurzusok, amelyek kiegészítenék például a Csűrszínház tevékenységét.

– Volt-e szándékod visszatérni szülővárosodba?

– Vásárhelyre mindig „haza”jövök, de a gyermekeim Nagykárolyban születtek, nekik már az a város jelenti az otthont.

Befejezésként hadd mondjuk el, hogy több mint három évtizedes pályafutása során Deák Endre régizenész együttesével, a Collegiummal együtt sok elismerésben részesült. A legjelentősebb a Magyar Régizene Társaság Tinódi-lant díja, amellyel 2007-ben tüntették ki.