2021. október 27., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Vannak egyszerű történetek, amelyek példaértékűek. Olyan emberekről szólnak, akik köztünk járnak, egyszerűen gondolkodnak, és dolgoznak. Keményen. Magukért, másokért. A gazdaélet nem leányálom – mondják, és ez így is van. De annak, aki szereti, aranybánya, megtartó erő lehet. Jó hallani, hogy van olyan ebben a menni vagy maradni dilemmában, aki az utóbbi mellett dönt. 


Sinka Sándor
Fotó: Vajda György 



A 42 éves Sinka Sándor sóváradi gazda háza a falu végén, a Küküllő partján van. Fiatalként a mezőgazdaságból él. Háza épülőben, udvarán a szorgos gazdaember „rendetlensége” fogad. Amikor a kezdetekről faggatom, mosolyogva mondja, hogy gyerekkora óta szerette az állatokat, galambokat tartott, akváriuma volt. Szovátai blokklakóként hazajárt sóváradi nagyszüleihez, ahol kecskét, juhot, sertést gondozott. Alapszakmája szerint ács és kőműves. Németországban és Magyarországon vendégmunkásként dolgozott. 

– Mindig tudtam, hogy a külföldi munka csak alkalmi. Sóváradon vettem házat a falu végén, hogy biztosítsam a szabad kijárást az állatok számára. Örököltünk 14 hektár földet, aztán folyamatosan gyarapítottuk a tulajdont – mondja. 

Jelenleg 45 hektár kaszálója és legelője van, mindent megvásárol, ami eladó. A szarvasmarha-tenyésztést még középiskolás korában kezdte, először hét állattal, majd félbehagyta, aztán megint nekirugaszkodott, s amikor oda jutott, hogy megvásárolta a házat és a telket, már nem volt visszaút. Jelenleg 18 fejőstehene és 17 növendékállata van. Tíz év alatt növelte ennyire önerőből az állomány létszámát. 

– Néhány nappal ezelőtt a szemem láttára vitte el a medve az egyik szarvasmarhámat. 

Ott álltam a közelben, és megbizonyosodtam, hogy egyszerűen nem lehet csinálni semmit – mondja, arra meg gondolni sem mert, hogy ő is áldozatul eshetett volna. 

– Úgy gondoltuk az elején, hogy 10 állatot tartunk, de rájöttünk, hogy ezzel nincs mit kezdeni, a minimális állatlétszám 25 felett kell legyen, hogy megérje gazdálkodni – mondja, majd hozzáteszi: a tejet házaknál adják el, nagyobb mennyiségben pedig a székelyudvarhelyi Lactis cég veszi át szerződéses alapon. 

Amikor a szakismeretről kérdeztem, annyit mondott: egyszerűen odanőtt hozzá az állattenyésztés, munka közben, lassan szereztek tapasztalatot. Fiatalként még óvatos a pályázatokat illetően, igaz, tavalyelőtt a Pro Economica kiírásának köszönhetően új bálázó- és fóliázógépet vásárolt. Az istállót önerőből építette. „Értek hozzá, ács vagyok” – jelenti ki büszkén. Közben két kisgyerek figyeli kíváncsian a beszélgetésünket. 

– Meg lehet élni ebből? – jön automatikusan a kérdés. 

– Igen, csak ki kell használni a lehetőségeket – érkezik a válasz. Sajnálja, hogy a fiatal farmereknek szánt támogatásról lemarad, hiszen 40 év a felső korhatár. Attól még vannak tervek. Nagyobb istállót építene... no és a földek. A területek nagy részét zsebszerződéssel vásárolta. Nincsen rendezve a földterületek tulajdonjoga, ami hátráltatja a fejlődést. 





Aztán egy érzékeny témát vetek fel: a társulásét. 

– A társulással nem igazán vagyunk kibékülve, mindenkinek megvan a területe, nem egyezünk jól, a legelők körül is zűr van. Próbáltunk társulni a tejszövetkezetbe, most megint van erre lehetőség, de senki nem akar hallani róla. Mindenki a maga útját akarja járni. Veszítettünk pár évet... – mondja sajnálkozva. 

Megtudjuk, hogy franciaországi példára az RMGE-Maros szándékában áll megyei szinten létrehozni egy egységes mezőgazdasági élelmiszerterméket feldolgozó egységet, ahova a kisgazdák vinnék termékeiket. De ez még csak elképzelés. Korábban Sóváradon volt már próbálkozás egy közös tejfeldolgozó létesítésére, de az emberek nem akarták összerakni az alaptőkét. A feldolgozott termék árát a szállítási kiadások emelik. Ezt lehetne kiiktatni – mondja Bíró Csaba polgármester, az RMGE-Maros alelnöke, aki hozzáteszi: a mentalitáson kellene változtatni. 

Aztán újra a gazdának szegezem a kérdést: a nehézségek ellenére miért jött haza külföldről? Gondolkodás nélkül rávágja: „A németországi főnököm megígérte, hogy elintézi a letelepedést, nem kis összegért dolgoztam, igaz, 10 órát naponta, de utána nyugodt voltam. Idejében megkaptam a pénzt. De a családot is vinnem kellett volna”. A család, az otthon, az ősi fészek hazavonzotta. 

„Olyan, amilyen, az élet, de itthon vagyok” – mondja büszkén. Jó hallani – tegyük hozzá.