Nem látták a kenyeremet?
2012-03-20 15:06:37
- Bölöni Domokos
Megengedi? Látom, mindkét hely üres, az egyikre a szatyromat tenném, ha meg nem sértem. Benne van a mai porciónk. A mindennapink. Az a helyzet, hogy a mindennapi kenyerünk valaha mindenheti volt.
Megengedi? Látom, mindkét hely üres, az egyikre a szatyromat tenném, ha meg nem sértem. Benne van a mai porciónk. A mindennapink. Az a helyzet, hogy a mindennapi kenyerünk valaha mindenheti volt. Egy magánpékség sütötte, miután a távoli faluban visszakapott földjeink bérlője liszttel fizetett – s azt mi szépen beadtuk. Valami kevés pénzt is fizettünk érte. Hétfőn mentem a jókora, de persze nem éppen taligakeréknyi műalkotásért – az ilyen pompásan kisült, verthajú házikenyeret méltán érzem művészi terméknek, kérem –, és hatalmas szatyorban vittem haza. Azaz vittem volna, mert közben persze útba ejtettem még néhány kisboltot; tejet, felvágottat, zöldséget is vásároltam, és amikor már mindennel megvoltam, bizony egyik-másik kiskocsmába is beütöttem magam egy-egy féldecire. Mégsem ott esett meg a szégyen, hanem éppen az újságnál, méghozzá a második emeleten. A feleségem szenvedélyes rejtvényfejtő, de addig még nem nyert semmit. Én szoktam bevinni a borítékot a szelvénnyel, direkt a titkárságra, mert úgy biztosabb, és bélyegre sem kell költeni. Na uram. Bekopogok, hát az egyik szerkesztő szól, hogy menjek hátra a folyosó végébe, a hetvenhatosba, mert könyvet nyert a feleségem. Ezt a boldogságot. Tudom, tudom, már Angliában is mélypontra süllyedt az eladott könyvek mutatója, de nekünk még mindég igazi öröm, ha a nyertesek sorában olvashatjuk a nevünket, és ez a szerkesztő (a neve kiment a fejemből) – jóllehet nem ő a szerzője, de mégis – tulajdonképpen dedikálja a kiadványt. Én vasárnaponként mostanság is kijárok az ócskára, de megmondom: egyre kevesebb a könyv. Nem éri meg odacipelni, legyintenek az eladók, hiszen a kutyának sem kell.
Kérem, a szatyrot a taligakeréknyi kenyérrel és a többi aprósággal az ajtó előtt, odakint hagytam. Akkor még nem zárták le a folyosó végi lépcsőházat: ha megnyitotta az ember, máris indulhatott: le is, fel is. No, másfél perc sem telik el, amíg a kollégája megírja a könyvet, jövök kifelé, s hát a szatyor a kenyérrel nincs sehol! Pedig a kis asztal melletti öreg fotőjbe helyeztem kímélettel, hiszen még meleg volt...
Nosza, riadóztatják az egész szerkesztőséget, elkezdődik a tolvajüldözés, egyik rész a földszinten és az utcán kutakodott, a másik a felső szinten – nulla eredménnyel. A tolvaj úgy eltűnt, mint a kámfor.
Néhány hónappal később ismét találkoztam a bizonyos szerkesztő úrral, s azt mesélte, hogy a kenyér eltűnését követő órában váratlanul bekopogott hozzá az egyik civil szervezet hivatalnoka a harmadikról – és sót kért. Hát neki csak most kattant be: ki és hová vihette olyan hirtelen azt a tekintélyes kenyeres szatyrot!...
Persze bottal üthettem a nyomát. Azóta kisebb a kenyerünk, de több a kárunk, mert már nem küld lisztet a bérlőnk..., de a neccem íme, tele van ma is, kérem.
Ha meg nem sértem, önre bíznám, amíg kikérem a kávét meg a féldecimet, lesz szíves vigyázni rá...
Ó, maga igazi úriember.
Csak öt perc, nincsenek sokan a sorban... Nna, már meg is jöttem. Köszönöm, hogy volt szíves, és...
Kérem, kérem, hol tetszik lenni?!
Kérem, nem láttak egy őszülő fejű urat, egy nejlonneccel?
Igen? Eltávozott? Épp az imént?
Jóisten. Utána! Fogják meg! Tolvaj!
Utolsó pimasz gazember!
Elrabolta a kenyeremet...
