Nándorfehérvártól Mohácsig (I.)

*A vajdahunyadi vár
Fotók: dr. Ábrám Zoltán

Túl vagyunk a nándorfehérvári diadal 570. évfordulóján, és közeledik történelmünk egyik legtragikusabb eseményének, a mohácsi vészként emlegetett totális vereségnek a fél évezredes évfordulója. Ezekre az alkalmakra szánt írásaimban megfogalmazott gondolataimat, átéléseimet osztom meg az Olvasóval. Először Hunyadi János személyiségét és emlékezetét, „törökverésének” kihatásait elemzem, majd Mohács előzményeit, balsorsát, kihatásait. Nyilván a teljesség igénye nélkül, a témában nem szakemberként, de a magam következtetései és tapasztalatai alapján.

Hunyadi János Európa középső és keleti részében jól ismert, kiváltképpen a Balkánon messzemenően tisztelt történelmi személyiség. A Balkán-félsziget az emberiség történelmében és különösen Európa ókori kultúrájának a megőrzésében irigylésreméltó küldetést és szerepet töltött be, Délkelet-Európa minden szögletében római és bizánci műemlékek hirdetik a dicső múltat, európaiságunkat, keresztény értékeinket, kulturális örökségünket. Az már más kérdés, hogy – a földrajzi adottságokból adódóan – az ezeréves bizánci uralmat közel fél évezredes oszmán befolyás követte. Vajon milyen világban élnénk ma, ha a népvándorlás Európa keleti felét érintette volna, az iszlám térhódítás pedig nyugaton teljesedett volna be? De az is kérdés, hogy milyen lenne a mai Buda vagy Bécs vagy Róma, ha 450 évig török helytartóság, vilajet uralta volna?

Meggyőződésem, hogy a kontinens nyugati felében is többet említenék Hunyadi nevét, ha Konstantinápoly 1453-as eleste után három évvel a nyugati keresztény világ központját, Rómát is meghódította volna II. Mehmed szultán a stratégiai védőbástya, Nándorfehérvár elfoglalását követően. Hogy ez nem történt meg, hogy történelme során Európa számos országa mentesült a hosszabb-rövidebb ideig tartó oszmán uralomtól, az nagymértékben Hunyadi Jánosnak köszönhető. A török elleni harcokban, hadjáratokban legközvetlenebb partnere Szkander bég volt, azaz Kasztrióta György albán fejedelem. Mindkettőjük személye ma is Európa-szerte ismert, hiszen a török előrenyomulás lassítása által történelmi léptékben az európaiság megőrzéséhez járultak hozzá. Az 1456. július 21-22-én lezajló és nagy visszhangot kiváltó nándorfehérvári győzelem hét évtizedre elvette a kedvét a török szultánoknak a további európai hódításoktól. Ebben a végső csatában Hunyadi fő támogatója volt Kapisztrán János, akinek fegyverbe szólító beszédei és Nándorfehérvár határában a Dunába ömlő Száván átkelő keresztesei nagymértékben hozzájárultak a diadalhoz. Annak ellenére, hogy a nándorfehérvári ütközet mindkét hőse hetekkel később pestis áldozata lett, és már csak a szellemüktől kellett félnie a töröknek. 

Hunyadi János „halhatatlanságának” a jele, hogy Európa, a pápaság megmentése iránti aggodalomból, majd hálából pápai rendeletre bevezették a déli harangszót. Így sokszínű „tündérkertünk”, Erdélyországunk számos vallást követő templomaiban napról napra felcsendül a harang delet és győzelmet jelző örömhangja, kézi vagy már inkább gépi vezérléssel. Délben a keresztény emberre is ráfér egy kis pihenés, no meg a hála önkifejezése, hogy végül is megtarthatta, megtartotta Krisztus-hitét. Ha a vallásosság felívelőben lenne a mi tájainkon, akkor egy kis hálaadó imádságot is bevezethetnének délben, Allahot amúgy is ötször dicsérik naponta a muzulmánok. Szóval, ne búslakodjunk folyton – arra akad ok elég –, inkább örüljünk keresztény, európai és magyar mivoltunk megőrzésének okán.

Bizony, kontinensünk számos országa hosszú ideig, akár a 15. század végétől a 19. század végéig, vagy éppenséggel a 20. század elejéig az oszmán birodalom hatása alatt létezett. Magyarországon csak másfél századra vetette meg a lábát a félhold, ami nagymértékben köszönhető a törökverő Hunyadinak. Akit a románok is igyekeznek magukénak vallani, mert európai, nemzetközi mércével mégiscsak ismertebb az onnan nézve többnyire ismeretlen Vitéz Mihálynál vagy Avram Jankónál. Az már más kérdés, hogy Hunyadi Jánost helyesebb lenne románul Juon vagy Ioan névvel illetni, és nem Iancu de Hunedoaraként emlegetni. Ugyanis apai ágon román származása okán egyáltalán nem beszélt románul, és biztosan nem becézgették a családi házban Jankónak, legfeljebb Jánoskának. Apja, a Havasalföldről származó Vajk (Voicu) a magyar nemesek sorába emelkedett, anyja magyar kisnemesi család sarja. Fiuk Magyarország kormányzójaként, erdélyi vajdaként, európai hadvezérként olyan kulturális identitást élt meg, ami összeegyeztethetetlen a jankósággal. Vagyis szójátékkal élve: a jankóság bunkóság. Sőt: egyenesen skizofrén állapot, hogy mit/kit, mikor és hogyan neveznek el. Végül, de nem utolsósorban Hunyadi nem egyenlő Hunedoarával, amiként Shakespeare sem Sekszpír, még kevésbé Sákeszpeáre. 

Hunyadi János megbecsülése témájában még leírom az alábbi történetet. Az erdélyi Vaskapu keleti bejáratánál, a Várhelyhez (Sarmizegetusa) tartozó Zajkány (Zeicani) település közelében 1442-ben Hunyadi fényes győzelmet aratott az Erdélyre törő, sokszoros túlerőben levő török sereg ellen. Ennek emlékére a csata helyszínén a vajdahunyadi vasgyárban öntöttvasból készült emlékoszlopot állítottak 1896. szeptember 6-án, a millennium évében és az ütközet napján. A buzogányos oszlop 1992-ig sértetlenül állott felállítása helyszínén, majd egy júniusi éjszakán erőgépekkel ledöntötték, a buzogány eltűnt, a tetteseket nem találták. Egy évvel később a buzogány előkerült egy közeli tóból, múzeumba került, de innen is eltűnt. 2003 áprilisában az emlékmű talapzatát is elbontották. Mára pedig az utolsó magyar lakos is örök álmát alussza a falu temetőjében. Talán az volt a gondja Iancu „szimpatizánsainak”, hogy János csatájának helyszínét a monarchiabeli Történelmi és Régészeti Társulat jelölte meg? És gondoljuk-e komolyan az olyan történelmi húzásokat, amelyek ilyen megbecsülésben részesülnek?

Amúgy jól emlékezhetünk arra a négy évvel korábbi eseményre, amikor a marosvásárhelyi vár területén felavatták Hunyadi János mellszobrát, Bocskay Vince szobrászművész alkotását. Talapzatára tapintatból az került: Iohannes de Hunyad 1456. A felavatásra váró szoborról még le sem került a lepel, de féltucatnyi román hazafi, egyikük éppen rövidnadrágban a júliusi melegben, mindnyájan zászlókkal (no, nem a hollócímeressel) a kezükben, körbevették a kronológiai szempontból első számú Jankójuk szobrát, és máris megkoszorúzták azzal a nemzeti lobogóval, amelyet sem Hunyadi János, sem fia, Corvin Mátyás nem ismert. Igaz, az akkoriban még meg nem született magyar lobogót sem, a hollósat azonban igen. Erről a témáról ennyit.

Megjegyzem, előbb halkan, majd egészen hangosan: Hunyadi János legalább egy mellszobrot megérdemelne az egykori Nándorfehérvár, a mai Belgrád várában is. Amikor ott jártam, a Dunára és a beleömlő Szávára való kilátás, a várfalak mentén elhelyezett harcászati eszközök látványán túl nem kis odafigyelésbe és erőfeszítésbe került megtalálni azt a követ, amelyen három nyelven (szerbül, magyarul és angolul) az alábbi szöveg olvasható: „1456. július 22-én Belgrád védői, élükön Hunyadi Jánossal, ezen a helyen arattak döntő győzelmet a törökök felett”. Nos, ez lenne a hála az Európát megrengető hőstettért és áldozatért? Sajnos Hunyadi halálának helyszínére, közigazgatásilag a mai szerb fővároshoz, Belgrádhoz tartozó Zimonyba már nem sikerült eljutnom. Őszintén szólva nem is kívánkoztam túlságosan, miután a világhálón elém tárulkozott Hunyadi egész alakos vasszobra, amely a nándorfehérvári csata tekintélyelvűsége és az azt követő pestisjárvány siralma helyett egy egészen naiv és erőtlenségében semmitmondó, tőlünk idegen alakot ábrázol. 

A fentieknek legalább a magyar lelkünkben való ellensúlyozására nemrég nagyon sokan örömmel, érdeklődéssel, szeretettel követtük a Hunyadi János korát, katonai sikereit, személyiségét bemutató filmet. Ráadásul némi büszkeséggel töltött el, hogy a zabolai származású, Kézdivásárhelyen érettségizett, a színművészeti tanulmányait Marosvásárhelyen végző, filmes karrierjét megelőzően a Tompa Miklós nevét viselő társulat deszkáit koptató Kádár L. Gellért volt a Hunyadi c. filmsorozat főszereplője. Bán Mór alkotásának érdeme, hogy megerősítette az odafigyelést a 15. század dicső korára, a kormányzó személyiségére, európai léptékű hőstetteire, sőt még a vajdahunyadi vár meglátogatására is kedvező reklámként szolgált.

Az elmúlt esztendőben kétszer is jártam Vajdahunyadon az Erdélyi Kárpát Egyesület sikeres honismereti kirándulásainak köszönhetően. Első alkalommal belülről is végigjártuk a szépen restaurált vár minden látogatható belső udvarát, tereit, termeit, kiállításait. Országház terem, lovagterem, Aranyház, Mátyás-loggia, Corvin János-bástya, Nebojsza-torony, további tornyok, Kapisztrán-lépcső, kínzócella, gyilokjáró, konyha, mögötte a medveárokkal, legendás várkút a török felirattal és a többi. A vajdahunyadi vár (Castelul Corvinilor, régen Castelul Hunedoara) az egykori dicsőséget hirdeti a jelenen át a jövőnek. Luxemburgi Zsigmond magyar királytól kapta adományba Hunyadi János apja a család névadó hunyadi birtokát, és a megörökölt erődítményt a fiú építette ki rangjához méltó lovagvárrá. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. A fekete hollóval, akár kőbe vésett fehér domborművével, továbbá a többféle kormányzósági címerrel, a Szilágyi család címerével, a székelységet megtestesítő nap és hold jelképével, ugyanakkor a legyőzött félholddal több helyen találkozhatunk a várkastélyban jártunkban-keltünkben. Dicséretes, hogy az ismertető pannókon három nyelven (román, angol, magyar) szerezhetünk hasznos ismereteket, no meg az is, hogy Ioan de Hunedoara mellszobrában vagy éppenséggel fia, Matia Corvin gyönyörű magyar címeres festményében is gyönyörködhetünk egyebek – például egészen naiv festmények – mellett. Persze, azért Drakula Vajdahunyadon sem hiányzik az árusok kínálatából. Szóval, Hunyadi országától Drakula országáig.

Második vajdahunyadi látogatásomkor csak kívülről láthattuk, hogy időközben felkerült Hunyadi termetes szobra az egyik várbástyára, és nosztalgiakirándulást tettünk a monarchiabeli kisvasút nyomvonalán, amelyen a vasércet szállították a vonatozás és a bányászat aranykorában, amit egy későbbi aranykorszakban sikerült végérvényesen megszüntetni, azaz halálra ítélni. A síneket felszedték, csupán néhány helyen sikerül még fellelni a talpfákat, a völgyhidak csonka-némán meredeznek, két alagút (az egyik 747 méteres) ma is átjárható, és hirdeti a pusztulás örökkévalóságát. Egyúttal megtapasztaltam, hogyan éli mindennapjait a nagy hadvezér, Hunyadi János emlékét is felidéző város, amely nándorfehérvári győzelmének és azt követő halálának 570. évfordulója alkalmából emlékévet hirdetett (anul Iancu de Hunedoara). A vajdahunyadi várban lezajló eseménysorozat vásárt, filmvetítést, Stradivarius zenei napokat, középkori fesztivált hirdet a plakátján. Figyelemfelkeltő bannerekkel is lehet találkozni, a Hunyadi-évet népszerűsítve, például a zenés szökőkúton túli kultúrház előtt, melyen a nagy hadvezér talpig páncélban tekint „alattvalóira”. Egy másik „ínyencsége” az egykor acélos aranykorszakot megélt városnak, hogy a kohászati kombinát vendégházában a kondukátort és korát tárgyi emlékekkel felelevenítő múzeumban (az állandó kiállítás hivatalos neve: Románia lépései a szocializmus és a demokrácia útján) egy maszáj idegenvezető beszél a négy román királyról és a Kárpátok géniuszáról.

Írásom azzal a következtetéssel zárom, hogy a nándorfehérvári fényes győzelem máig agyunkba és szívünkbe vésődött harangzúgása az európai keresztény civilizáció megmaradásának és a magyar történelem egyik legfényesebb győzelmének emléknapja. Nemzeti gyásznapból akad elég, amire emlékezni erkölcsi kötelesség, de miért ne erősítenénk meg a magyar és azon túli köztudatban a nándorfehérvári diadal örömét és jelentőségét? A csata hősét, aki egyúttal életét áldozta fel a Magyar Királyság és Európa védelméért, pedig illene megtisztelni az általa megtestesített identitás megőrzésével. Sok száz évvel ezelőtt ugyanis a nemzetiséghez való tartozásnál sokkal fontosabbnak és meghatározóbbnak bizonyult a koronához és a rendi társadalomhoz, valamint a hithez való tartozás.

Summa summarum: Hunyadi János emlékének ápolása és a középkori közös örökség bemutatása céljából a román parlament az idei esztendőt hivatalosan Hunyadi János-emlékévvé nyilvánította. Az emlékév célja a közös múlt megismerése, a tolerancia és a térség török elleni védelmében játszott történelmi szerep méltatása. Éljünk hát a lehetőséggel!