Hétköznapi történet
Magda tökéletes gyufabogár-megfigyelő, kitartó játékautó-tologató, első osztályú muffinsütő, és a „miért” kérdések megválaszolásának is mestere. Egyszóval – pontosabban kettővel – ideális nagymama. Sőt, még annál is több, hiszen a klasszikus nagyitípus aligha mászik be az állatkertben a nagy szarvú legelészők közé, csak azért, hogy a kis unoka véletlenül befutballozott labdáját kimentse. Amikor a türelmet és a kalandvágyat osztották, ő biztosan kétszer állt sorba. Igaz, volt idő, amikor mindkét ajándékot lélekszekrénye legmélyére rejtette, mégpedig azzal a szándékkal, hogy örökre elfelejtse a létezésüket.
– Tizennyolc éves sem volt még a lányom, amikor az első szerelmétől teherbe esett – kezdte történetét az egész lényéből valami kortalan derűt sugárzó, most mégis ködbe burkolózó asszony. – Sosem felejtem el azt az estét, amikor éppen a vacsora utáni mosatlannal szöszmötöltem, a lányom pedig kivette a kezemből a savanyúságos kistányért, és odasúgta nekem, hogy beszélnünk kell. El sem tudtam képzelni, miről lehet szó, de azt rögtön láttam, hogy baj van. A férjem még a konyhaasztalnál ülve kortyolgatta a sörét, mi pedig besurrantunk a belső szobába. Ott mondta el, hogy a terhességi teszt kimutatta a magzat jelenlétét. Felvetettem, hogy talán rossz volt az a teszt, vegyünk még egyet, a lányom azonban „megnyugtatott”, hogy ezt ő már megtette, és másodszorra is ugyanaz volt az eredmény. A férjem lobbanékony természetét ismerve ösztönösen bukott ki belőlem, hogy „apád megnyúz minket”, de a következő pillanatban már meg is bántam azt a buta mondatot. A lányom azonban tudtomra adta, hogy nem lesz itt semmi balhé, ugyanis nem áll szándékában megtartani a gyereket, hiszen azzal tönkretenné a párja életét. Ezt a fiatalember értette meg vele hosszas vitatkozás után, sőt azt is kilátásba helyezte, hogy elhagyja, ha a baba mellett dönt. Csak úgy forgott velem a szoba, miközben egymás után csapódtak az arcomba ezek a szavak. Azt hiszem, már akkor elkezdett fájni a veszteség, az elkövetkező napok pedig még nagyobb terheket tettek rám. Természetesen én kísértem el a lányomat a nőgyógyászhoz, először egy vizsgálatra, aztán arra a rettenetes beavatkozásra. Mivel alig másfél hónapja volt állapotos, elég hamar ment minden, altatásra sem volt szükség, csak helyi érzéstelenítésre. Közeli ismerősöm volt az orvos, egy régi barátnőm férje, így megengedte, hogy végig a lányom mellett maradjak. Úgy éreztem, mintha az egész eljárást rajtam hajtanák végre, mintha belőlem távolítanák el azt az apró életet.
– A lánya hogy viselte? – kérdeztem.
– Meglepően jól, kívülről legalábbis így látszott. Nem sokkal az abortusz után mindenféle új tervvel állt elő, egy külföldi kirándulást és egy német nyelvvizsgát is betervezett az elkövetkező hónapokra, közben járt az iskolába, és nyakra-főre hozta a jó jegyeket. Azelőtt sem volt rossz tanuló, inkább az a jó közepes, de akkor mintha egészen megtáltosodott volna. Így magas médiával végezte a tizenkettedik osztályt, és minden esélye megvolt rá, hogy ősztől egyetemista legyen. A párja azonban éppen abban az időszakban hagyta el minden magyarázat nélkül, a lányom pedig teljesen összeomlott. Napokig nem lehetett megközelíteni, csak feküdt a lesötétített szobában. Aztán egy újabb 180 fokos fordulattal belevetette magát a szórakozásba. Azelőtt sosem láttam őt ittasan, de azon a nyáron hetente többször részegen jött haza. A férjem emiatt folyton ki akarta tenni a lakásból, én voltam köztük a békefal. Iszonyatosan nehéz volt nekem ez a szerep, miközben a meg nem született unokám emléke is még kegyetlenül mardosott. Eljött az ősz, aztán a tél, és a helyzet semmit sem javult. Igaz, a lányom akkorra már kitombolta magát, alábbhagyott az éjszakai élettel, sőt egy irodai munkát is talált magának, de láttam rajta, hogy nem önmaga. Lassan elkezdett készülni az egyetemi felvételire, és egy új párkapcsolata is lett, a korábbi veszteséget azonban továbbra is magával cipelte. Így visszagondolva, talán az egyetemi élet segített neki legtöbbet a gyógyulásban. Harmadéves volt, amikor a párja megkérte a kezét, és bár részéről nem volt az a korábbihoz hasonló, elsöprő szerelem, igent mondott. Úgy tűnt, hogy végre minden szépen a helyére kerül az életében, csak a gyermekáldás késett. Titokban attól tartottam, hogy a korábbi történések miatt várat magára a baba, és magamat okoltam, amiért nem beszéltem le annak idején az abortuszról. Rengeteget imádkoztam, hogy bocsánatot nyerjek az égiektől és önmagamtól. Nem is volt hiábavaló a sok fohász, mert amikor már kezdtem elengedni a vágyat, hogy egyszer a kezemben foghassam az unokám, azzal hívott fel a lányom, hogy „anya, jó hírem van”. Azóta egészen újjászülettem. Már a várakozás kilenc hónapjában úgy éreztem, mintha együtt hordoznám a gyermekemmel azt az ismeretlen, parányi csodát, amióta pedig ez a tündéri fiúcska a maga teljes valóságában beköltözött az életembe, mintha szárnyakat kaptam volna. Pontosabban, mintha visszakaptam volna a szárnyaimat, amelyeket életem legnehezebb, titkos délutánján úgy tűnt, hogy örökre levágtak.
