A kérdés jogos, ugyanis az emberiség számos figyelmeztetést kap különféle helyeken és helyzetekben, várótermekben, bányamélyben és csarnokokban, de olyan általános figyelmeztetéssel, figyelemfelhívással, amely minden állapotra kiterjed és érvényes, ritkábban találkozik a közönség.
Szerény képességeink szerint megkísérelünk néhány ilyen jelentősebb felkiáltójellel szolgálni a lap olvasóinak, abban a reményben, hogy ezeket a jó tanácsokat zsebrevágva mindenhová magukkal viszik nyaraláskor, a fürdőszobába történő óvatlan belépéskor, midőn buszra várnak, vagy mignont vásárolnak egy kínai kalandortól, fölösleges paszulylevesüket megosztják egy szomáliai menekülttel, motorra pattannak, vagy egyéb vidám alkalmakkor.
Először is óvakodunk a túlzásoktól. Nem jó, ha mindenből a legjobbat és a legtöbbet akarjuk kihozni, ugyanis az lehetetlen. Mindig lesz a dolgoknak rejtett hibája, veleszületett rendellenessége, szépségpörsenése, amivel szemben a tudomány és az ezotéria tehetetlenül tárja szét az öt-tíz karját. Ne vigyük túlzásba a biciklizést, sem a gyaloglást, mert akkor a tömegközlekedési vállalatok és eszközhatározók csődbe mennek. Olykor üljünk taxiba. (Próbált.) Ne együnk egyszerre hat tölcséres fagyit, mert az már istenkísértése. Ne vigyük magunkkal csecsemőinket, amikor a Mont Blancra vagy Mount Everestre indulunk, semmiképpen se hatezer méter fölé. Nem élvezné ugyanis a kisded. A játszótérre ne vigyünk pandacsapdát, háborúba pedig papírsárkányt (kínai közmondás).
Minden az ember kezében van. Mossunk gyakran kezet (Stanislaw Jerzy Lec).
Másodsorban óvakodjunk a ragadozóktól, bármennyire is idealizálnánk a bengáli tigrist. (Szerencsére a kardfogú már kihalt, mielőtt ezt a munkácskámat közrebocsátottam volna.) Az oroszlánok többsége nem fogatlan, a fogatlanokat pedig nyugdíjba küldik vagy gúny tárgyát képezik. Őrizkedjünk tehát a ragadozó ügynököktől, agitátoroktól, aligátoroktól, reformkonyha-séfektől, ötletgazdáktól, szenvedélyes forradalmároktól, akik elragadtatásukban magukkal hurcolnának mindenféle kellemetlen helyzetbe, a végén még nekünk is forradalmi múltunk támadna, és akkor kényelmetlen helyzetbe sodornánk az utókort, mert tanulnia kellene példánkból, belekerülnénk az olvasókönyvekbe is, és mauzóleumot is kénytelenek lennének építeni mindenféle színű tereken, amelyek, mint az utóbbi fél-háromnegyed század is bizonyítja, egyáltalán nem jelentenek örök nyughelyet, onnan bizony eccer-máccor a hálátlan vagy megvilágosult utókor ki fog rakni.
Ne bámuljunk kirakatokat, ui. az ott látható csábos darabok bent az üzletben már nem kaphatók, kifogyott, utolsó darab, nem gyártják többet stb.
Ne próbáljuk összerakni az Eiffel-tornyot, ha az éppen darabjaiban hever itt-ott Párizsban. Az efféle jó tanács azoknak szól, akik idén oda társasutaznának.
Ne barátkozzunk ismeretlen betegségekkel, menetrendekkel, trendekkel, tőzsdeügynökökkel és világmegváltókkal, elméleti laposföldű szakemberekkel, az ismerősök esetében – ami az itt felsorolt kategóriákat illeti –, inkább kérdezzük meg béljósunkat, dietetikusunkat, orvosunkat, gyógyszerészünket vagy polgármesterünket, de csakis azt, akit mi választottunk. Az ellenzékkel és kormánypártiakkal bánjunk csínján, soha nem lehet tudni, mikor fordulnak meg a szerepek, és mi aztán ott állunk megcsalatott reményekkel és vizes alsóban.
Hallgassunk a miatyánkra, vannak benne egészen használható javaslatok. Óvakodjunk azoktól, akik nem tudnak reménykedni, focizni, kártyázni és akik soha nem néznek tévét. Az ilyen ember magányos, és nem tud úgy istenigazából dühöngeni, szidni, káromkodni, ami egyébként nem túlságosan megnyerő erény, de fölöttébb hasznos kitombolni magunkat a négy fal között, mielőtt belépünk a társadalomba és az osztályba, és magunk is osztani kezdenénk a jókívánságokat, a mindennapi kenyeret vagy az észt. (Ámbátor egy orosz szerző vígjátéka szerint „az ész bajjal jár”.) Mégis azt tanácsolom: óvakodjunk az ostobáktól. Mostanában mintha többen lennének.
