2020. október 23., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Pár napja került kezembe egy amerikai jezsuita azonos c. kötete a humor, a nevetés és a lelki élet kapcsolatáról.

Pár napja került kezembe egy amerikai jezsuita azonos c. kötete a humor, a nevetés és a lelki élet kapcsolatáról. Mintha csak a tréfás kedvű Gondviselés játszadozott volna velem, miután az alig egy hét alatt a mennyei öröm országába költözött két nagy ívű humorista-színész, Robin Williams és Bajor Imre (R.W. állandó magyar hangja) néhány nagy sikerű filmjét volt szerencsém újra megtekinteni. Elgondolkodtatott a színész őszinte önmaga, mert hitelesen megjátszott szerepeiben, sziporkázó humora mögött is ott bujkált valamiféle szomorúság, belső nyugtalanság, s amint az élete is mutatja, bizonyos fajta boldogtalanság.
James Martin SJ könyvét olvasva aztán kitárulkozott előttem Istennek egy kevésbé ismerős, szokatlan, de mégis valóságos arca: aki mosolyog, aki derűs, aki tele van életörömmel… 
A szerző, bőséges történelmi, bibliai és szakirodalmi hivatkozással, kilenc fejezetben tárgyalja a humor, a jókedv, a nevetés, az öröm „problematikáját” könnyed, olvasmányos, viccekkel teletűzdelt stílusban, és arra „lyukad ki”, hogy az öröm erény. Nélkülözhetetlen a mennyországba való felkészüléshez. Az öröm, a nevetés az egészséges lelki élet része. Az öröm a szeretetből táplálkozik, és Isten maga a szeretet. Isten jókedvében teremtette az embert, és határtalan a „fantáziája”. Mindig képes meglepni minket. A humorral mi is „elejébe mehetünk” gondviselé-sének. Máskülönben ő tanít móresre, és „húzásaival” Ő kényszerít térdre minket. Ha kell, lovagias, ha kell, megviccel minket. Átlépve törvényszerűségeken és „tudományos” vagy közmegegyezéses szabályokon, más mértékegységgel mér, mint mi, másképp 
„osztja a kártyákat”. Az utolsókból elsők lesznek, a mustármagból fa terebélyesedik, az utcanők megelőzik a törvénytudókat…
Ezért nekünk is „vissza kellene hoznunk a mosolyt, a nevetést, a jókedvet, a humort a keresztény élet perifériájáról annak szívébe”.
Az Ó- és Újszövetség tele van humoros történetekkel, megmosolyogtató példázatokkal. Ábrahám, Noé, Jákób, Jónás és a többi bibliai főszereplő mind mélységes kapcsolatban vannak Istennel, és ez a bizalmi viszony teszi örömtelivé néha fájdalomtól sem mentes életüket. Mert az öröm azokra jellemző, akik ezt a bensőséges viszonyt ápolják, és akik hálásak Isten áldásáért.
A jezsuita író finom különbségeket tesz a humor, a vicc és a nevetés között. Mint mondja, a „humor, a komikum iránti fogékonyság nemcsak képesség, hanem fejleszthető, tanulható. Bizonyos helyzetekben is benne rejlik.” Lehet egészséges és lehet káros. 
„Olykor pontosan nehéz megmondani, valami mitől humoros, miért tűnik viccesnek, hogy miért is nevetünk. Az udvari bolond vagy a bohóc ugyanakkor az a figura, aki gyakran felismeri az igazságot. Mert ami vicces, az gyakran igaz is.”
Humor nélkül élni lehet, de nem érdemes.
A humor a lélek immunrendszere, belső egyensúlyunk karbantartója. Nem mások kigúnyolása a cél, nem megalázni akar, sem erőfölényt fitogtatni. A találó helyzetfelismerés inkább a mélyről tör elő, és a nyelv leleményes fordulataival képes helyreállítani a fonákjára fordított világot.
A humort nem vehették el tőlünk a huszadik század nemzetsorvasztó történelmi leckéi sem. A háborúk, a fogságok alatt éppúgy, mint a kommunista börtönökben, az imádság és a szűrő nélküli cigaretta mellett a humor tartotta a lelket, őrizte meg az erdélyi magyar ember lélekjelenlétét.
Humor nélkül nincs pozitív gondolkodás, nincs bizalom a jövőben. A humor kioltja a fölösleges aggodalmat, és megóv a kétségbeeséstől. A humor a lélek derűje. Edzésben tartja a fantáziát, átjárhatóvá teszi a valóság és a képzelet közti határokat, bepillantást enged a lélek belső mozgatórugóiba, és oldja a körülmények miatti feszültséget. Enyhíti az élet terheit, megoldást kínál sokszor megoldhatatlannak tűnő kérdésekben, megkönnyíti a másik ember szeretetét, segít felülemelkedni különbségeinken és legyőzni nehézségeinket. A jóízű humor tehermentesít a nyomorúság nyomásától, balzsam a testi fájdalmakra, és reményt ad a csüggedt szívű embernek.
Jézus egész élete, tanítása tele van humorral. Ez még akkor is igaz, ha a szerző szerint az evangélisták – valószínűleg a szenvedéstörténet központba helyezése miatt – nem foglalkoztak túl sokat a „vidám Jézussal”. Vagy talán nem illett az akkori irodalmi kánon „komoly” koncepciójába. De Jézus példázatait, „vándortanítói” stílusát figyelve megkapó az a könnyedség és élvezet, amellyel az emberek között járt, tanított és gyógyított. Kereste velük az asztalközösséget, evett és ivott velük, 
„vette a lapot”, ha provokálták, érzékelte és értékelte mások humorát. Sugárzott belőle az életöröm, a jóindulat, nem félt a konfliktusoktól, tele volt jókedvvel és szabad volt. Szabad volt arra, hogy az legyen, akinek tudta magát. Kereste a peremre szorultak 
társaságát, elfogadta a menyegzői meghívásokat, részese volt a kollektív örömnek, megmosolyogtatta a gyermekeket és felnőtteket egyaránt. 
Jézus spontaneitása már önmagában is sok örömre, a komoly, tartásos, viselkedni tudó „elit” számára megütközésre adott okot. Ha egy vámos vagy írástudó ünnepi asztalánál ettek, ittak, táncoltak, akkor ott örültek is. Az Úrnak tehát jó humorérzéke volt (van…). Történetei tele vannak hajmeresztő fordulatokkal. Csípősek és provokatívak. Példázataiban ott bujkál a szellemesség, poénos félreszólás, meglepő visszakérdezés, abszurdum. Ezek mind a humor kellékei. A korabeli hallgatóság biztos, hogy élvezte, ugyanakkor nem tudta egyből 
„lenyelni”, ahogyan Jézus az isteni igazságokat ilyen könnyedséggel, de első hallásra képtelenül hangzó módon tálalta. Gondolhatunk a talentumokról szóló példabeszédre, amelyben egy vagyonos ember vidáman átadja szolgáinak hetvenöt év bérét. Egy aranytalentum abban az időben egy munkás tizenöt évi bérével volt egyenértékű… Ezek a komikus túlzások is fricskát jelentettek az akkori társadalmi rend vezetőinek, hogy elgondolkozzanak, hogy felkeltse a figyelmüket Isten nagylelkűségére.
A jezsuita szerző hosszan sorolja a bibliai humorpéldákat, és nagyon sok viccel, megtörtént sztorival fűszerezi a könyv lapjait. Mintegy biztatva minket is: merjünk önmagunk lenni. Ne vegyük túlságosan komolyan magunkat, legyünk vidámak, használjuk humorérzékünket! Nem vigyorgó félnótásokra, de nem is mogorva, karót nyelő, savanyú képű „szentekre” van szüksége a világnak, hanem hitüket örömmel, laza természetességgel megélő hús-vér emberekre.
Gyakoroljuk tehát a humort, mert az élet nem annyira egy teszt, mint inkább gyakorlás. Földi életünk készület a mennyei lakodalomra. És csak úgy ad ízelítőt a mennyei koncertből, ha már itthon gyakorolunk a hangszerünkön.
James Martin SJ: Mennyei derű (Öröm, humor és nevetés a lelki életben, Új Ember Kiadó, Bp. 2013, Jezsuita Könyvek)
 
Sp