2021. október 27., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Részlet egy készülő novelláskötetből

Ha jól emlékszem, az esemény 1944 augusztusának környékén történt.

E tájt érik a finom körte, aminek ízét a mai napig nem felejtettem el. Én akkor kicsi fiú voltam, sok mindenre visszaemlékszem, de a menekülésre különösen. Fiatfalván történt, ugyanis a magyar–román határ (az akkori) falu határánál, mintegy 500 méterre volt.

Az innenső felén volt a magyar határőrség, és a másik felén a román őrség.

Székelykeresztúron volt a határőrség parancsnoksága, innen jártak naponta a fiatfalvi őrségbe. Ebben az időben nagyon háborús hangulat volt, zúgtak a repülők, hallatszottak a távoli lövések, mi, az akkori gyermekek is háborúsdit játszodtunk, pl. egy labdát a földre tettünk, és azzal dobálóztunk aszerint, hogy kinek a kiválasztott nemzetét szólítottuk: mindenki kellett válasszon a nemzetek közül egyet, amilyent akart – pl. német, olasz, orosz stb. – és amelyik nemzetet szólították, az a labdával megdobta azt, akit nem kedvelt.

A lakosság is elkeseredett hangulatban volt, mindenki valamitől félt, félt attól, hogy mi fog történni, hogy hazajön-e a háborúban lévő hozzátartozója, fia, férje, szeretője, rokona, barátja. A mezei munkát is nehezen végezték, mivel csupán az asszonyok és az idős férfiak maradtak otthon, a mezőre csak határátlépővel lehetett menni.

Az egyik napon a román őrség szamara, amelyet teherhordásra használtak, mit sem törődve a határokkal/határátlépővel, békésen legelészett, és átjött a magyar határra is. Az itt lévő magyar katonák megfogták a szamarat, és befestették piros-fehér-zöldre, és utána visszahajtották a románokhoz. Ebből lett nagy harag, kezdtek lövöldözni, a magyarok pedig viszonozták a lövöldözést.

Annyira fajult a dolog, illetve a lövöldözés, hogy azt hitték a helybéliek, ide került a háború.

Mindenki menekült, ki hová tudott, szekérrel, gyalog, ahogy érte. Mi Andrásfalvára menekültünk szekérrel a Székelykeresztúr – Csekefalva – Szentábrahám – Andrásfalva útvonalon.

Azért mentünk Andrásfalvára, mert édesanyám ott született, és ott találtunk a rokonoknál menedéket. Zsúfolásig tele volt a lakás, és ebben a helyzetben, háborús hangulatban itt töltöttünk egypár napot. A felnőttek idegesek voltak, nem találták a helyüket. Mi, gyerekek könnyebben viseltük a helyzetet, reggelenként megnéztük, hogy a kertben sárga körte hullott-e le, és azt összeszedtük, finom aromája volt, amit nem felejtek annyi év után sem. S közben itt is ropogni kezdtek a fegyverek, jöttek az oroszok, vadászták az itt maradt német katonákat, akik a csűrökben rejtőzködtek, és menekültek, ki ahogy érte. A szomszédból is átjöttek a gyerekek hozzánk, mivel volt a lakásban pince, és ide menekültek – zsúfolásig telve volt, alig fértünk.

Amíg ropogtak a fegyverek, ki nem merészelt menni senki sem, sokan lepisilték magukat.

A menekültek között volt egy terhes asszony is, aki még a döcögő szekéren megszülte gyermekét, még elképzelni is nehéz…

Szerencsére a lövöldözések nem tartottak sokáig, így hazamehettünk. Hazafelé tartottunk, gyalog, mezítláb. Csekefalva határánál egy ismeretlen német katona sírja volt az út bal oldalán, azt hiszem, jelenleg is még ott van. 

Nagyon elgondolkoztatott e látvány, először is úgy gondoltam, hiába várják odahaza a hozzátartozói, szegény katonát itt érte a halál, pedig ő nem tehet a háborúról.

Virágot kerestem a közelben, egy szép csokrot a sírjára tettem, és egy imát is mondtam, nyugodjon békében.

Otthon Fiatfalván sok változás nem történt, csupán a kertben egy lövészárok volt, gondolom, hogy innen Alsóboldogfalva felé volt irányítva a lövöldözés a megfigyelő felé, ami akkor a románokhoz tartozott. Emlékszem, hogy a piros belű körtefa is ketté volt lőve, amit sajnáltam, mindig ettünk belőle, főleg amikor fürdés után jöttünk haza a Nagy-Küküllőről. Küzdelmes gyermekkor, felejthetetlen napok voltak, nem ilyet kívántunk… De nem tőlünk függött.

Varró Domokos