Hétköznapi történet
Vannak arcok, hangok, gesztusok, amelyeket képtelen elhalványítani az idő. Nem kötelező, hogy valamelyik családtagunkhoz kötődjenek ezek a maguk tisztaságában megmaradó pillanatképek, mesélhetnek egy olyan személyről is, akit egy bizonyos élethelyzet hív be teljesen váratlanul a mindennapjainkba. Egyik legkedvesebb barátnőm számára ilyen elveszíthetetlen mozaikdarabkák M. néni szavai.
Egy fagyis kávéval ízesített délelőttön hallhattam a székelyföldi roma asszonyról, aki jó pár évtizeddel ezelőtt vállalt kulcsszerepet a barátnőmék életében. Nem „történetszerzés” céljából beszélgettem vele erről, egyszerűen csak szóba került az időskori demenciában szenvedő betegek leépülése kapcsán.
– Kilencvenkét éves volt az anyai nagyanyám, amikor elveszítette a kapcsolatot a külvilággal – idézte fel barátnőm az M. nénivel való találkozás előzményeit. – Attól kezdve egy hihetetlenül nehéz időszak kezdődött a szüleim számára. Mi a testvéreimmel addigra már mind egyetemre jártunk, az otthonunktól többórányi vonatút választott el, így a legjobb esetben is csak hétvégére vagy vakációra tudtunk hazajönni. Anyum édesanyja 24 órás felügyeletet igényelt, egy percre sem lehetett egyedül hagyni, hiszen már egyáltalán nem volt tudatában a tetteinek, és folyamatosan indulni készült valahova. A szüleim még mindketten dolgoztak, így egyértelmű volt, hogy külső segítségre van szükség. A vidékünkön akkoriban nem léteztek olyan otthonok, ahol nagyanyámnak megfelelő gondozásban lehetett volna része, de ha lettek volna, anyagilag akkor sem tudták volna megengedni maguknak a szüleim, hogy egy ilyen szolgáltatást igénybe vegyenek. Zsákutcának tűnt az egész helyzet, de a jó Isten megmutatta a kiutat. Egy kedves családi ismerős ajánlotta édesanyámnak M. nénit, aki a három felnőtt fiával és a szintén gondozásra szoruló apjával élt egy kertes házban. „Csak tetszik tudni, cigány asszony, de nagyon jólelkű, becsületes”, jegyezte meg szinte mentegetőzve az ismerős. „Csillagom, engem aztán nem érdekel, hogy kinek milyen a bőrszíne, ha biztonságban tudhatom nála anyukámat. Ha sikerül, hogy megegyezzünk, és látom, hogy jóravaló teremtés, mindenképpen megfogadom”, nyugtatta meg édesanyám. Így került nagyanyám M. nénihez, aki munkanélküli volt, és azonnal igent mondott a felkérésre. Érdekes módon az én – magatehetetlenségében is magányt követelő, mindenkiről rosszat sejtő – nagyanyám azonnal elfogadta annak az idegen asszonynak a jelenlétét, miközben tőlünk sokszor minden közeledési kísérletet elutasított. M. néni valami olyan természetes melegséget árasztott magából, mint a nyár végi, ősz eleji napsugarak, sosem volt túl sok, sosem volt égető, megperzselő, csak megértőn simogató, gyógyító. Meggyőződésem, hogy ennek a gondviselő jóságnak köszönhette nagyanyám azt a pár évet, ami a földi létből ezután még kijutott neki.
– Fel tudsz idézni konkrét helyzeteket is abból az időszakból? – szóltam közbe.
– M. néni úgy etette, mosdatta, pelenkázta a rábízottat, mint egy szakképzett ápoló. Esténként mindig felhívta édesanyámat telefonon, és orvosokhoz illő precizitással számolt be neki arról, hogy aznap mit és mennyit evett, ivott, illetve hogyan érezte magát nagyanyám. Többször előfordult, hogy éppen otthon voltam a beszámoló alatt, édesanyám pedig kihangosította a készüléket, így hallhattam a beszélgetést. Az egyikből egy töredék most is a fülemben cseng. Aznap M. néni éppen salátalevest készített, nagyanyám régi kedvencét, és lelkendezve újságolta, hogy a három-négy kanálnál többet sikerült elfogadtatni vele. „Kérdezgettem, hogy ízlik-e, ő pedig szavak helyett ügyesen tátogott, hogy még adjak, még adjak. Ennél nagyobb dicséretet nem is kívánhattam volna magamnak, főleg, hogy a fél tányér ki is ürült”, mesélte M. néni. Persze voltak nehezebb napok is, amikor ő sem találta meg az utat nagyanyám különös, ködlepte világába, de olyankor is mindent megtett, hogy legalább pár korty vízzel életben tartsa. Édesanyámék hetente többször megfordultak M. néni házában, hogy lássák nagyanyámat, és vigyenek neki mindent, amire szüksége van. Néha, amikor itthon voltam, én is velük tartottam. Szerettem ott lenni, főleg az alma- és cseresznyefákkal beültetett kertben, de a házban is. A külső szemlélő talán csak egy cigányportát látott, ha arra járt, egy régi házat, amelynek lakói nem vetették meg az italt, de odabent, a takaros és tiszta szobákban a legnagyobb melegség és szeretet fészkelt. Nem lehetett nem észrevenni, milyen féltő gonddal tartja rendben M. néni a nagyanyám rendelkezésére bocsájtott szobát, mennyire vigyáz arra, hogy az ágya mellett mindig legyen pár szál virág az udvarról vagy a kertből. A legkedvesebb családi fotói is ott sorakoztak a fekvőhelye mellé állított kis asztalon, és tudom, hogy világosabb pillanataiban, amikor emlékezni, mesélni támadt kedve, M. néni mindig ott volt, hogy meghallgassa, kérdezgesse. Az utolsó hónapokban persze elmaradtak ezek a társalgások, nagyanyám akkor már szinte teljesen mozdulatlanul feküdt a látható és láthatatlan határán, a gondviselője pedig kitartóan őrködött mellette, és gondozta, marasztalta a lehetőségeihez mérten. Konok odaadással kenegette a kiszolgáltatottság állapotában szerzett sebeit, így mire nagyanyám engedett az égi hívásnak, a felfekvései egészen meggyógyultak. Azóta már M. néni is csatlakozott a fentiek „társaságához”, és biztos vagyok benne, hogy a jutalmát is elnyerte azért a sok jóért, amit a családunkért tett. Valamilyen szinten mindannyiunk gondviselője volt a maga őszinte, sallangoktól mentes jelenlétével, és hiszem, hogy ezt már akkor feljegyezték neki a felhők mögött áldást osztó kezek.
