Let’s go West, USA! (15.)

Utazás az amerikai nyugaton (2024. június 29. – július 23.)

Világvárosok vonzásában: L. A. – angyalok városa (2.)

Ha már Hollywoodban jártunk, nem maradhatott ki az egyik legismertebb filmstúdió, a Warner Bros. meglátogatása sem. A WB emblémájú stúdió Hollywoodtól néhány kilométerre északkeletre, a média világfővárosának is nevezett Burbankben található, több más média- és szórakoztatóipari társasággal, mint például a Walt Disney Companyval, Cartoon Networkkal vagy NBC-vel egyetemben. A „hiszek a történet erejében” jelmondatuk bűvöletében kezdtük meg idegenvezetős látogatásunkat, mely során megismerkedtünk a cég több mint százéves sikertörténetével. A céget a négy Warner fivér alapította, de mára már a világ egyik legnagyobb médiabirodalmává nőtte ki magát. A stúdió hatalmas, akkora területen fekszik, mint egy itthoni község, ezért az utcáin egy 15-20 személyes, részben nyitott elektromos járgánnyal hordoztak bennünket. Elvittek egy kifejezetten forgatási helyszínnek épített városba. Ebben a „művárosban” látszólag minden úgy nézett ki, mint egy igaziban, szokványos épületekkel és utcákkal, de ha jobban megfigyeltük, észrevehettük a különbségeket, ugyanis hiányoztak az útjelzőtáblák, a cégtáblák, a kábelek és egyéb, a hétköznapi életben megszokott kellékek. Mindezeket az adott film készítésének igényei szerint helyezik el a forgatáskor. Erdő, tó is volt, amiben például őserdei jeleneteket készítenek, és még egy takaros kis templomot is felhúztak az egyik térre, amit, ha a szükség úgy hozza, belül iskolává tudnak átalakítani. A „műtemplom” bejárata fölé, a homlokzatra ez volt felírva: „RECREATION CENTER”. A recreation a pihenésre, üdülésre, szabadidőre, feltöltődésre, szórakozásra vonatkozik az angolban. Hát igen, talán mindezért is járunk a templomba, na de azért ennél többért is. Rengeteg sportcsarnok nagyságú stúdióépületet láttunk, a közöttük húzódó utcáknak neve is volt.  Az egyikbe bevittek, így betekinthettünk a filmkészítés kulisszái mögé, ám a fényképezést szigorúan tiltották. Ebben az épületben forgatták minden idők egyik legnépszerűbb produkcióját, a Friends (Jóbarátok) című televíziós sorozatot, amelyikben többek közt Jennifer Aniston volt az egyik főszereplő. A hermetikusan szigetelt stúdióban, ahova sem kinti napfény, sem a külvilág hangjai nem tudnak beszűrődni, gyakorlatilag bármilyen díszletet fel tudnak építeni. A stúdiómunkával tulajdonképpen tetemes pénzeket lehet spórolni, mivel nem kell utaztatni a kellékeket, a hang- és fénytechnikát ideális körülmények között lehet kezelni, nem mellesleg a színészeknek és a filmgyártás több száz szereplőjének nem kell hónapokig családjaik nélkül lenni. 

A továbbiakban a filmkészítés high-tech praktikáiból is ízelítőt kaphattunk. Bevittek egy hangstúdióba, ahol fogalmat alkothattunk arról, hogy a hangeffektusok, zene, beszéd stb. micsoda befolyással vannak a film összhatására. Bemutatták nekünk a 2013-as, Sandra Bullock és George Clooney főszereplésével készített Gravitáció című film egyik jelenetének hangtechnikai különlegességeit. A 6 különböző hangsávot sorra tették rá a filmre, és így megbizonyosodhattunk arról, hogy a filmkockák majdhogynem érdektelenek lennének a tökéletesre tervezett és kivitelezett hanghatások nélkül. A film egyébként a rengeteg besepert Golden Globe- és Oscar-díj között megkapta a legjobb filmzene, a hangvágás és a hangkeverésnek számító elismerést is, és külön érdekessége Warnerék történetének, hogy a filmstúdió akkor kezdett el szárnyalni, amikor 1925-ben hajlandók voltak kockáztatni a hangosfilm technológiájával. Mert ne felejtsük el, hogy a filmtörténet hajnalán némafilmek készítésére volt csak lehetőség, a hangtechnika megjelenésétől – ami végül forradalmasította a filmkészítést – úgy idegenkedtek még a szakemberek is, mint napjainkban mi is az új eszközöktől, módszerektől. A helyszínen tudtam meg azt is, hogy kedvenc hollywoodi egyéniségem, Clint Eastwood nem csupán színészként, rendezőként és producerként vált halhatatlanná, hanem zeneszerzőként is. De Eastwood nem csupán minden idők egyik legnagyobb filmcsillagja, emberként is csodálatra méltó, hiszen még most, 94 évesen is fáradhatatlan, folyton új projekteken agyal. 

Mondanom sem kell, hogy a tárlatvezetés nagyon profi, amerikai showbiz módszerekkel volt tálalva, néha az volt az érzésem, hogy a semmit is el tudnák adni a nagyérdeműnek. Megfogott az egyik Warner fivér telefonszámos notesze, amelyikbe többek közt Bette Davis, Walt Disney, illetve Salvador Dali számait írta be sajátkezűleg. Elképzeltem, amint bőrszivart pöfékelve ül az irodája foteljében, feltárcsázza Disney urat, és megkérdi: Helló, Walter, felugrasz egy kávéra délután?

Hollywoodról általában a csillogás, a siker jut eszünkbe, az sokkal ritkábban, hogy a sztárság mögött mekkora az áldozathozatal, arra pedig talán soha nem gondolunk, hogy vannak bizony bukások és árnyoldalak is. Az 2024-es Oscar-díj-kiosztót követően megdöbbenve olvastam, hogy jövőtől csak olyan alkotásokat jelölhetnek fődíjra, amelyek vagy a stáb révén, vagy a történetben foglalkoznak az ún. „alulreprezentált társadalmi csoportokkal”. A készítőknek teljesíteniük kell a filmakadémia által felállított négy reprezentációs norma közül legalább kettőt. Ilyen társadalmi csoportok például a nők, az LMBTQ-emberek, színes bőrűek vagy más etnikumúak, siketek, testi vagy szellemi fogyatékossággal élők. Nos, a „más etnikumúakba” elméletileg beletartoznak mondjuk a székelyek is, de jó lenne, ha rólunk is készülne díjra jelölt film, de attól tartok, hogy inkább a szivárványos multikulti vonal erősítése a cél, és ezt a fajta kivételező erőltetést abszolút minősíthetetlennek, felháborítónak, a művészi szabadságba való durva és szégyentelen beavatkozásnak tartom. Milyen címen engedik meg maguknak azt, hogy beskatulyázzák az alkotói szabadságot? Ide süllyedt Amerika, a szabadság és a végtelen lehetőségek hazája?     

Szállásunk egy feketék által lakott negyedben volt. Egyik este éhesen tértünk haza, ezért felkerestük a közeli élelmiszerboltot. Csakhogy a kis üzlet bejáratánál vagy kéttucat fiatal fekete bandázott, hangoskodott, hadonászva rapezett, akárcsak a filmeken. Hűha, hogy fogunk átfurakodni rajtuk, s a következő gondolatom már az volt, hogy tűnjünk el, még mielőtt észrevesznek, és a stukkert a halántékomhoz nyomják. A gyomrunk azonban győzedelmeskedett a félelmeink felett, és próbáltunk tisztelettudóan keresztülhatolni rajtuk, de olyan közel lépkedtünk át a lábaikon, hogy közben még a leheletüket is éreztem a nyakamon. Azt hiszem, ők is meglepődtek kissé, hogy ilyen nyápic sápadtarcúak merészkedtek a környékükre, ezért egy pillanatra elcsendesedtek, nem tudták, melyik bolygóról érkeztünk. No, de...nem történt semmi, elnézték nekünk, hogy egy kicsit betolakodtunk a területükre. 

Los Angelesi kirándulásaink rendjén meg kell említsem a 34 kilométeres Mulholland Drive-os kocsikázásunkat. A hollywoodi dombok gerincén, egy remek látványúton haladva a városra nyíló lélegzetállító kilátásokban gyönyörködhettünk, miközben a világ legexkluzívabb és legdrágább ingatlanjait nézegettük. Olyan rezidenciákra láttunk rá, amelyeket a szakadék szélén oszlopok tartottak a levegőben, több filmcsillag is e cuccos környéken tengeti mindennapjait, megközelíthetetlen, testőrökkel őrzött, királyi kérójában. Az egyik kilátópontról láthattuk egy másik nagy filmgyártó városnyi birodalmát, az Universal stúdiót.   

Hasonlóan érdekes volt a belváros üzleti negyede. Égbenyúló felhőkarcolók között sétáltunk, mégsem volt zsúfoltság, a tisztaság viszont példás volt. Meghökkentett a városháza és a Bank of America toronyházának árnyékában sorakozó hajléktalanok sátrai. Úgy tűnt, hogy a határtalan gazdagság csillagos ege és a kilátástalanság földhözragadtsága megfér egymás mellett abban az országban és városban, ahol meg lehet valósítani az amerikai álmot, de ahol a szabadeséssel is számolni kell. Kinek mi jut, vagy miért küzd meg. 

Los Angelesi és egyben amerikai utazásunk utolsó emlékei a Csendes-óceán partjához kötődnek. Sétáltunk a kellemes és csendes Venice városrészben, amely – akárcsak Velence – a csatornáiról híres, ugyanakkor az Ocean Front Walk nevezetű, 4 kilométeres partmenti sétánya zenészeket, árusokat és sok kíváncsiskodót vonz. Naplementében kisétáltunk a tengerbe mélyen benyúló horgászmólóra, ahonnan remek képeket készíthettünk a Santa Monica-hegység mögé hanyatló „vérnarancsról”.

Majd következett a város leghíresebb strandja és mólója, a Santa Monica Beach és Pier, amelyen embertömegek özönlöttek. A mólón hangos zene bömbölt, Hare Krishnások vonultak, mutatványosok, zenészek szórakoztattak, éttermek, villogó óriáskerék és vidámpark csábítottak. 

A számtalan film forgatási helyszínéül szolgáló  parton vannak olyan magasított vízimentő házikók is, amelyek a Baywatchot és a 90-es évek szexszimbólumait, David Hasselhoffot és Pamela Andersont idézik. Nem állhattuk meg, hogy ne csobbanjunk egyet a hullámokban, de figyeltünk arra, hogy ne adjunk dolgot a napbarnított, kockahasú, izmos vízimentőknek.  

Santa Monicában ért véget egykor a legendás 66-os út, ott, ahol a mi nagy nyugat-amerikai világjárásunk is méltó befejezéséhez ért. Másnap Los Angeles nemzetközi repülőterén leadtuk a hozzánk nőtt bérelt autót, néhány óra múlva felszálltunk a Csendes-óceán fölé, majd nagy ívben visszakanyarodva tovatűntünk a kékségben. 

30.000 km (30 óra) repülés, 7 államon átívelő utazás, 7000 km (4350 mérföld) autózás egy 3604 cm³-s, 291 lóerős verdával; 10 meglátogatott nemzeti park, 170 km gyaloglás – volt, amikor 54,5 °C-on (130 °F) –, 6000 fotó, 25 nap, „ezer emlék, s mi minden még”. Sok mindent ki lehet fejezni számokban, de a lényeget nem, ezért próbáltam összefoglalni 15 fejezetben élményeinket. Köszönöm a Népújság kedves olvasóinak a türelmes böngészést, köszönöm mindazoknak, akik a Facebookon is követték kalandjainkat (#LetsGoWestUSA), és itthon maradt családtagjainknak, akik mindvégig imádkoztak értünk.  

A sors úgy hozta, hogy ma, e cikksorozat utolsó sorainak leírásakor, 2024. november 5-én éppen elnökválasztást tartanak az Egyesült Államokban. Nagy a tét, és ezzel együtt nagy a feszültség is a mai napon. Én ugyanazt a jót kívánom Amerikának is, mint amit saját hazámnak is, és azért imádkozom, hogy az az államférfi kerüljön a világ vezető hatalmának élére, aki sürgeti a háborúk befejezését és a konzervatív értékek visszatérését.  

De mindig, mindenhol és minden körülmények között, úgy, ahogy az amerikai himnuszban is elhangzik: „Legyen a jelszavunk: Istenben a bizodalmunk” (And this be our motto: “In God is our trust”).  

Amerika, mindent köszönünk, a viszontlátásra!