2021. december 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Folkfórumban pörgött a marosvásárhelyi vár

A magyar és román néptáncvilág megannyi színe, a szász táncok könnyed eleganciája és a cigány táncok tüze találkozott tökéletes egységben a hét végén a marosvásárhelyi vár udvarán.

A Maros Művészegyüttes és az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány által szervezett második Folkfórumon a Maros megyei hagyományőrzők fesztiválján közel ezer fellépő – gyermek és felnőtt néptáncosok, énekesek és adatközlők sokasága – mutatta meg a birtokában levő tudást, közben (ma már sok esetben) eltűnőben levő mesterségek művelői is betekintést nyújtottak megélhetési forrást jelentő vagy inkább kedvtelésből végzett munkájukba.

Az egymás mellett élő népek közös ünnepét – a péntek esti táncházas, folkkocsmás bemelegítés után – szombat délelőtt szász tánccal nyitotta meg a Maros Művészegyüttes. Ezt követően Barabási Attila Csaba főszervező, a Maros Művészegyüttes igazgatója, az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány részéről Török István, továbbá Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármestere és Kovács Mihály Levente, a Maros Megyei Tanács alelnöke szólt a térségünkben egyedinek számító eseményről.

– Nagyon fontos nekünk, marosvásárhelyieknek, hogy a kultúránkat tovább tudjuk adni, kölcsönösen meg tudjuk ismerni egymás értékeit, és ezáltal tisztelni tudjuk egymást. Így sokkal nehezebb lesz bárkinek bármilyen viszályt szítani közöttünk. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy töltsük tartalmasan ezt a három napot, tanuljunk egymástól, és ezáltal, meggyőződésem, hogy Marosvásárhely megérdemelten lesz a multikulturalitás központja országunkban, illetve Erdélyben – mondta a városgazda, míg a megyei tanács alelnöke kiemelte, hogy Maros megye Erdély kicsinyített mása, hiszen itt megtalálható valamennyi erdélyi, élő hagyományokkal rendelkező etnikum.

Fotók: Barabási Attila


Kultúraőrző Aranyeső 

A megnyitót a zalaegerszegi Zalai Táncegyüttes Por és hamu című műsora követte, majd néptánc- és népdaloktatás kezdődött a színpad előtti téren. Ezután egymás után léptek közönség elé a meghívott néptáncegyüttesek. A Maros Művészegyüttes román tagozata keménytelki táncokat mutatott be, a Boróka gyermektáncokkal, nyárádmenti és vajdaszentiványi, a Kikerics néptáncegyüttes küküllőmenti táncokkal örvendeztette meg a közönséget, a ludasi Ardealultól mezőségi legényest, a Doina Mureşuluitól a sârba nevű körtáncot, majd marosmenti vonuló táncot, a Spice Mureşenetől moldvai, bihari és küküllőmenti táncokat láthattunk. A programot a régeni Goldregen, azaz Aranyeső néptáncegyüttes szász táncai színesítették. 

A 25 éve megszakítás nélkül működő, jelenleg 32–36 gyermeket összefogó együttesről – amelyet a helyi Német Fórum működtet – két évvel ezelőtt, az első Folkfórum alkalmával is írtunk. Akkor Balla Dénes csoportvezetővel, most az együttes másik felnőtt tagjával, Urbán Ilonával beszélgettünk a kihalóban lévő erdélyi szász kultúra egyik mentsváráról.

– Polka, idecsi tánc, családi valcer – sorolta az Aranyeső illetékese a repertoárjukba tartozó táncokat, amelyek jellegzetessége, hogy szép, nyugodt mozgást igényelnek.

– Folyton mondjuk a gyermekeknek, hogy a három lépést ki kell tartani – jegyezte meg Urbán Ilona, majd a németországi, ausztriai, svájci fellépéseikről is említést tett. 

Az együtteshez német tagozaton tanuló, felső tagozatos általános iskolások tartoznak, de néhány középiskolába került táncos is megmaradt, akik közül többen Nagyszebenbe járnak iskolába. Az ő kedvükért tették át a csütörtöki táncpróbákat péntekre.

Egyedi szépségű viseletüket – a hófehér régenit, a fekete szoknyás, fehér kötényes szászlúdvégit és a fekete ruhás, színes kötényes bátosit – az Aranyesőt alapító asszonyok varrták, varrják – tudtuk meg Urbán Ilonától, akin egy éppen negyedszázados kötény üzent a szász kultúra örökérvényűségéről. 



Több száz ének birtokosa

A sokszínű, fergeteges produkciók után adatközlő zenészek és táncosok mutatkoztak be a pódiumon. 

„Lányok, ti kölpényi lányok, szedjetek erdei virágot” – énekelte a nyolcvanas éveiben járó mezőkölpényi Szabó Teréz, aki nyolc éve vehette át a Népművészet Mestere kitüntetést. 

– Iskolás koromtól énekelek, de nem az iskolában, hanem a rádióból és esküvőkön tanultam ezeket a dalokat. Édesanyám nagy mulati asszony volt, tőle is sokat hallottam. Apámnak barátja volt a falunkbeli öreg zenész, az minden este felkeresett minket a muzsikájával – idézte fel kérésünkre a forrást a több száz népdalt ismerő, a fiatalokkal most is egy sorban táncoló Teréz néni, aki a színpadon minden gondról és a mögötte lévő évtizedekről is megfeledkezik.

Az adatközlők többórás bemutatkozása után a Maros Művészegyüttes és a Zalai Táncegyüttes gálaműsora zárta a napot.



Amikor a fa jól válaszol

 A tánccsoportok és adatközlők mellett az interetnikai fesztivál fontos szereplői közé tartoztak a hagyományőrző mesteremberek. 

Márton Levente szovátai hegedű- és citerakészítő kezében nyolc éve születnek lófejes citerák. Hegedűkészítéssel három évvel később kezdett el foglalkozni, több mestertől tanult, majd 2014–2019 között egy angliai magániskolában tökéletesítette tudását. 

– Több mint 120 lépést kell betartani a minőségi hegedű elkészítéséhez – árulta el, majd a munka kezdeti fázisait sorolta. Az első fontos tényező a megfelelő alapanyag. A hegedű fedőlapjának hangszerfenyőből kell készülnie, az alsó rész fodros juharból is lehet. A fő hangot a has adja meg – tudtuk meg Márton Leventétől, aki kiemelte, hogy jól kell válaszoljon a fa az ütésre, vagyis gyorsan, zengve kell visszaadnia a hangrezgéseket. A fát az évgyűrűk szerint hasítják fel, aztán kettévágják, és összeragasztják a lapokat. 

– Fontos, hogy a szálak sűrűsége egyenletes legyen – tette hozzá a hangszerkészítő, majd a hegedűforma kivágásáról, a káva megépítéséről, illetve arról is beszélt, hogy először a hegedű hátát ragasztja a helyére, és fokozatosan pontosít.

Márton Levente hegedűi főleg a nagyobb vásárlóerővel bíró nyugat-európai klienskör érdeklődésére tartanak számot, a citerákat pedig Magyarországon és „hazai pályán” értékesíti. Van kereslet szépséges termékei iránt, de neki is meg kell küzdenie a mai hangszerkészítők nehézségével, akik jóval többen vannak, mint a magas minőségű termékre igényt tartó zenészek.


„Ha csak egy darab kenyeret...”

Tankó Imre mezőbándi csizmadia Székelyudvarhelyen tanulta ki a cipészmesterséget a nyolcvanas években, az inasságot pedig Segesváron végezte 1987-ben. 

– Akkoriban az üzletekben nem nagyon lehetett eredeti bőr lábbelit kapni, csizmára is annyi volt a megrendelés, hogy alig győztük a munkát. Nyolc műhely működött Segesváron, mindenikben 7–8 alkalmazottal. Mára egy-két műhely maradt, és azoknak is alig akad munka – foglalta össze mestersége jelenét a csizmadia, aki 2000-ben kereslet hiányában maga is felhagyott a szakmával, kitanulta az asztalosságot, kamionozott, külföldön is szerencsét próbált.

– 2017-ben határoztam el, hogy akkor is visszatérek az eredeti mesterségemhez, ha naponta csak egy darab kenyeret eszem – mesélte Tankó Imre. Megrendelői a tánccsoportok, akik pályázati úton teremtik meg a minőségi lábbelire valót – tette hozzá, majd érdeklődésünkre a hagyományos kemény szárú csizma készítésének lépéseit is felsorolta. Az a legjobb, ha marhabőrből készül, a sablon méret utáni kiszabása után a varrás, majd a szárkeményítés, a kaptafára húzás, az aljazás és végül az utómunkálat következik – tudtuk meg a csizmadiától, aki szívesen továbbadná szeretett mesterségét, ha lenne kinek.



Üzenő szíjak 

Boghian Uwe a Brassó megyei Nagysinkről hozta el gyönyörű díszítésű szász szíjait, amelyeket tíz éve készít. 

– A bőrdíszművesség gyermekkoromtól érdekelt, az első szíjam iskolai feladat volt. A lyukasztás technikáját akkor még nem ismertem, mert készen kilyukasztva kaptuk az alapanyagot. Felnőttként azért fogtam neki ennek a mesterségnek, mert a környékünkön már senki nem foglalkozik ilyesmivel – mondta a mesterember, aki főleg németországi megrendelőknek dolgozik. Szíjai a keresztény hitnek megfelelően hármas tagolódású, szimbolikus jelentéssel bíró díszítőelemeikkel igazi műalkotásokként hatnak. Gyakori rajtuk a szív, a nő és a férfi ismétlődő motívuma, színvilágukban pedig a természetre utaló zöld, az istenhitet jelképező piros, a tisztaságot érzékeltető fehér, az égkék, a nagysinki szíjaknál a búza aranysárgája dominál. A bőr alapszíne egyértelművé teszi, milyen településről származik egy bizonyos munka, a medgyesi női modell például fehér, a segesvári piros. Boghian Uwe egy nagysinki barnás szíjat is közszemlére tett, de, mint mondta, az nem eladó, ugyanis az üknagyanyjáé volt még az 1800-as években.

A hagyományos mesterségek művelői között találkoztunk a bözödi Fazakas Angélával is, aki közel húsz éve kedvtelésből készít szalmadíszeket és használati tárgyakat, a fonás ugyanis számára az egyik legmegnyugtatóbb időtöltés. Alkotásait természetesen értékesíti is, de vásárokba keveset jár, termékkínáló Facebook-oldalt viszont működtet.

A marossárpataki Szabó Edmond István számára a kosárfonás a fő kereseti forrás. A nyersanyagot Lengyelországból hozza, és a kész termékkel az egész országot bejárja. Szabó Edmond tízéves korától űzi a szüleitől, nagyszüleitől tanult mesterséget, a saját gyermekei azonban nem vették át az elődök tudását.

A Folkfórumon részt vett mesteremberek sorát még folytatni lehetne, de erre hely szűkében nincs lehetőség. Azt viszont mindenképpen el kell mondanunk, hogy a fesztivál harmadik napját a Napsugár, a Csillagfény, a Borsika, az Apró Bekecs, a Prichindelul, valamint a kecei és a görgényhodáki néptáncegyüttesek tették széppé, színessé.