Azzal fenyegetnek az oktatási szakszervezetek, hogy a tanárok nem kezdik el az oktatást az új tanévben, mert nem értenek egyet a kormány megszorító intézkedéseivel, többek között azzal, hogy növelik a pedagógusok kötelező óraszámát, a kislétszámú iskolákat beolvasztják a nagyobbakba, valamint a nyolcadikosok képességvizsgáját és az érettségit is újraütemezik. Erről csak az jut eszembe, mi volna, ha nem sütne a pék kenyeret, nem aratna a gazda, nem készítene a hentes hústerméket, nem adnának gázt, vizet és villanyt, és sorolhatnánk tovább azokat a létszükségleti szolgáltatásokat, amelyek nélkül nem tudnánk létezni.
Az oktatást is a létfontosságú szolgáltatások közé sorolnám, hiszen tulajdonképpen a társadalom egyik legfontosabb hivatása. Ma egyre többet hallunk a tudásalapú társadalomról, amely a gazdasági, társadalmi fejlődés hajtómotorja. És ezt az utóbbi évtizedben, amikor egyre inkább behálózzák életterünket a mesterséges intelligencia irányába tartó, informatikán alapuló rendszerek. Ehhez viszonyítva úgy tűnik, hogy a fejlődés sebessége egy kicsit meghaladta a romániai tanügy rendszerét. Ugyanis azt is tapasztalhatjuk, hogy a középiskolák, az egyetemek – talán kevés kivétellel – nem a munkaerőpiaci szükséglet alapján állítják össze az oktatási terveiket. Olyan szakok indulnak, illetve „érdeklődés hiánya miatt” szűnnek meg, amelyekre nincs igény, vagy amennyiben elvégzi a diák az iskolát (egyetemet), egyszerűen közvetlen környezetében nem talál állást. Ma a fiatalok nagyrésze már a középiskolában úgy tervezi, hogy tanulmányait külföldön folytatja, egy másik része pedig utolsó éves egyetemistaként Európa felé tekint, holott pátriánkban is lenne számukra munkahely. Lásd a vidékről hiányzó háziorvosokat, és talán folytathatnánk…
És van még egy rés a rendszerben. Ma már egyetemre bejutni nem nagy kunszt. Ha nem értél el egy bizonyos tanulmányi eredményt, a tandíjköteles helyen bárki megkaphatja a diplomát. Azzal nem igazán foglalkoznak, hogy a diáknak van-e készsége, adottsága, netán tehetsége ahhoz, amit az adott szakma megkövetel. Ja, és hol van már a szakoktatás? Próbáljunk meg szakképzett – netán képesítési okirattal rendelkező – asztalost, villanyszerelőt, szobafestőt keresni… Sokan mondják, hogy a diploma nem számít. De azért a „papír” adhat a megrendelőnek egyfajta biztonságot, garanciát az elvégzett munkáért. Távol állunk ettől. Akkor naivan felteszem a kérdést, mindezekért nem a több évtizede sántító hazai oktatási rendszer a hibás? Az a rendszer, amelyet az 1989-es rendszerváltás után számtalanszor átalakítottak úgy, hogy a legtöbbet a diákoknak ártottak.
Valamikor – nem említem milyen időszakban, mert talán megvádolnak, hogy visszasírom a régit – az iskolákban voltak szakkörök. Biológiaórán (természetismeret) madáretetőket készítettünk, és meg kellett figyeljük, ki foglalja el ezeket; kémiaórán és fizikaórán érdekes kísérleteket végeztünk, amelyek során jobban megértettük a táblára rajzolt vegyjeleket vagy fizikai képleteket; történelemkörön múzeumban, régészeti ásatások helyszínén jártunk, és a múzeológus segítségével faggattuk a szakócákat, vagy olyan is volt, hogy az órarendben nem szereplő idegennyelvet tanultunk olyan tanártól, aki nem sajnálta erre az idejét. Mindezt – hangsúlyozom – a kötelező tanórákon kívül, egykori tanárainktól sajátítottuk el, akiknek igazi hivatásuk volt a szakmájuk. És ezért nem kaptak javadalmazást. Tegyem hozzá, hogy megszűntek azok az általános iskolai műhelyek – kevés kivétellel –, ahol legalább egy csavarhúzót, fúrót vagy lombfűrészt nyomtak a kezünkbe, hogy kiderüljön, egyáltalán van-e minimális készségünk valamilyen szakma irányába. Ezekben a műhelyekben, a szakkörökön dőlt el, hogy érdeklődésünknek, készségeinknek megfelelően van-e valamilyen affinitásunk bizonyos szakmák iránt. Tanáraink, az osztályfőnökeink pedig ennek alapján tanácsolták a szüleinknek, hogy milyen mesterség lenne számunkra megfelelő. Mert a legnagyobb boldogtalanságot az okozza, ha valaki nem azt tanulja vagy végezheti, amit szeret, amiben örömet lel, úgy, hogy másoknak is azt ad ezáltal. És ezért fontos az oktatás, hogy már az óvódáskorban legyen meg a szülők mellett az a vigyázó szempár, aminek köszönhetően boldog, nyitott, szellemben és lélekben gazdag gyerekeket nevel a társadalom. Egy olyan világban, ahol a legtöbb szülő saját karrierje építésével van elfoglalva vagy az anyagi helyzet gyarapításával külföldön.
Tiltakoznak két plusz óráért? Ja!… És a diákokkal ki törődik?
