2020. február 29., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Fekete Vincéé természetesen. És a Markó Béláé. Meg sok más emberé, aki Kézdivásárhelyhez kötődik. De nem csak. Tágabb a kör. Mert egyértelmű ugyan, hogy Vargavárost az egykori Kézdiszék udvarteres, patinás székhelyével azonosítjuk, de a távolabb lakó székely emberek, mi, erdélyi magyarok is azonosulhatunk a verskötetben foglaltakkal. A könyv a Magvető Kiadó újdonsága, híre hamar eljutott Marosvásárhelyre. Január 16-án a szerző is a vásárhelyi közönség elé állt a Bernády Házban, és Markó Bélával beszélgetett kötete létrejöttéről, sajátosságairól, a mai és mindenkori székelyekről. Az érdekes, gondolatgazdag párbeszéd lírai mozzanatokkal dúsítva érzékeltette a könyv érzelmi, hangulati telítettségét. A kiadvány majdnem száz verséből szólaltatott meg néhányat nagy empátiával Gáspárik Attila színművész, és felolvasott egy hosszabbat a költő is. 

„Adott egy város és vidéke: Kézdivásárhely a maga történeteivel és tereivel, tradícióival és titkaival. A hely és az idő mitológiája köré íródik Fekete Vince epikus-ironikus lírai körpanorámája, amely gyűjtőlencseként fogja be nem csupán e térség megannyi érzéki részletét és gazdagságát, hanem működésében és ereje teljében mutatja Fekete Vince költészetét, a drónperspektíva tágulását, a költői nyelv felszabadulását. A Székelyföldön élő költő, Fekete Vince új kötete kalandos kirándulás, különleges szintézise az archaikusnak és a posztmodernnek, egymás mellé kerülnek a hiedelmek, a legendák, az idézetek és a források. »Árvalányhaj nyílik mindenik ablakban./ A házak mind kürtőskalácsból vannak.« A költő a talált tárgy(ak)at pedig nekünk adja tovább. A Vargaváros a magyar költészettörténetben nagy hagyománnyal bíró, az epikára nyitó, a balladák felé mélyülő szerelmes földrajz újabb szép példája” – ezt olvashatják a kötet hátoldalán az érdeklődők. Ennyi is felkeltheti a figyelmüket. A két kézdivásárhelyi lírikus eszmecseréje nyilván konkrétabb, és a közös élményvilágból fakadón lényegretörőbb volt. 

Markó Béla méltatásából már az elején kiderült, hogy mindkettőjük szülővárosa Kézdivásárhely, lakóhelyük is volt a népszerű háromszéki város és környéke, számos meghatározó élményt szereztek ott, Kézdipolyán, illetve Kézdiszentkereszt különösen gazdagon kínált ilyesmiket mindkettőjüknek. Ez az erőteljes élményvilág köszön vissza a Vargaváros közel háromszáz oldaláról. Sok érzelem feszíti, izzítja ezeket a prózára hajló, szokványosnak egyáltalán nem nevezhető verseket. Markó úgy véli, hogy ezek így együtt külön entitást képeznek, és újra azt bizonyítják, hogy Fekete érzelmes költő. Szeretet és harag, düh, irónia és humor árad a könyvből. Miközben már-már mérnökileg megszerkesztettnek tekinthető a mintegy tíz éve készülő kötet. A költő ezt a szerkesztési leleményt részletezte is, drónperspektívából szemléltetve a versciklusok elhelyezését, a jól megfontolt elkülönüléseket és átfedéseket. Nem a mai, nem a tegnapi város volt az ihletője, több mint egy évszázadot ölel át a versgyűjtemény, amely azt tükrözi, benne hogyan él a település, amelyet a vargák és a többi mesteremberek tettek olyanná, amilyen, ekképpen vált szerethetővé, ihlető hellyé. Sok helyi, székely szót, kifejezést épített be a versekbe, ezek természetszerűleg szervesültek az összképbe. Az sem baj, ha egyikkel-másikkal nincsenek tisztában a távolabbi tájakon élő olvasók. Amúgy is sok sztereotípia kering a székelyekről, mondta a vendég, és lendületes felolvasással be is mutatott egy csokorra valót belőlük a jó hangulatú, emlékezetes esten. 



Fekete Vince

Nagytermészet 

Az ötvenfokos szilvapálinka az istene, a paprikás

háziszalonna, a házikolbász s a lájbielőnyi flékeny

      minden dolgok csimborasszója. Úgy tud enni,

inni, mulatni, hogy egy egész, nagyböjt utáni

      csendőrkommandó megirigyelhetné. Dolgozni

is úgy, mint az állat, reggeltől estig, s ha kell,

      éjszaka is, hogy miért?, hajtogatja: a semmiért.

 

Még a legmegátalkodottabb rosszakarója sem

mondhatja rá, hogy udvarias, előzékeny, kedves,

      romantikus, kenyérre kenhető, vajlelkű, amolyan

nőknek való finom, fogyasztható valaki volna.

      És nem mondhat senki semmit neki, amire bár

egyszer is, de helyeslően bólogatna, mert sértésnek

      venné, s jaj annak, aki ilyenkor a szeme elé kerül!

 

Az asszony, a gyermekek nyilván szóba sem jöhetnek;

az ő véleményük nem jön számításba sem itt, sem

      ott, sem máshol; sem kapun belül, sem azon kívül,

amíg bírja erővel, szusszal és főleg hangerővel; 

      mert megmutatná ő, hogy es kell aztot (bármit!)

megereszteni, hogy az úgy mennyen, ahogy kell!

      Ahogy ő tudja, mondja, akarja, követeli...

 

Káromkodás káromkodást ér, úgy szórja, cifrázza,

hogy a néplelket vájkáló szakemberek naphosszat

      jegyzetelhetnék a kacifántosnál kacifántosabb

rögtönzéseit. Mindent tud: mindent jobban tud; 

      s az ő szemében az akadémikus professzor is a

fejőlegény képességeinek szintjéig érhet csak fel. –

…………………………………………………….

    

Vallásos, csak templomba nem jár, mert ő akkor

is dolgozik, amikor más kikenve-kifenve elmegy a

      vasárnapi szentmisére. Neki nincs, erre sincs ideje.

A feszültség feloldására hétvégeken belesír vagy

      halkan belesóhajt az éjszakába, amikor késő éjjel, a

Csillagból hazafelé tapogatva, kérdezz-felelek alapon

      a vándorfelhőkről, az ablak alatt síró akácról esik

    

szó a nótákban; de a székely sorsa is megemlítődik,

ami, nem lehet másmilyen, csakis szomorú. Előjönnek

      még a doberdói nagy hegyek, elő az eresz alatti

fecskefészek, az én jó apámnál nincs jobb a világon

      társaságában, majd mindenre ebben a hatalmas

világvégi keserűségben és szenvedésben meg árvaságban

      és nehézségben felteszi a koronát a Margit híd alatti

 

csipkés kombiné. Lefekvés előtt, otthon, a széken ülve

sír még egyet a székely himnusz szavaira, szókapcsolataira.

      Italt is követel még, köményest, me’ az is az istene, de a

vizespohár, a frissen sült flekken társaságában, csordulásig

      töltve ott marad előtte, az asztalon – érintetlenül.



Akklimatizációs kényszer

„Az élet értelme a következő:

(Többi hiányzik.)”

Weöres Sándor: A lét titkának megfejtése


Meg akarták érteni a

világot és annak menetét,

de nem lehetett kivenni

semmit az apró, érthetetlen

ákombákomokból, ami a

papírokon volt, próbáljuk

másképp, mondták, próbáljuk

másképp, visszhangozták

sokan, van-e egyáltalán valaki,

aki értené, kérdezték többen is,

kérdezték most már nagyon

sokan, néhányan jelentkeztek,

de csúfos kudarcot vallott

mindenik, nem is betűk ezek,

hanem rajzok, mondták többen,

nem is betűk, akkor előállt

egy fiú hátulról, aki addig nem

szólt, kezébe vette a lapokat,

hosszasan silabizálgatta a

betűket, elmélyülten

gondolkodott, majd halkan

megszólalt: a világ menete,

de akkor hirtelen egy erős

szél jött, és felkapta mind

a papírlapokat, ott szálltak,

röpdöstek már a város falai

fölött, nézték mindannyian,

a világ menete, a világ

menete, ismételgették,

a világ menete, és néztek

az elszálló papírlapok után,

olyan hangerő jött, hogy

percekig nem lehetett hallani

semmit, csak a fiú száját

lehetett látni, ahogy mozgott,

ahogy némán beszélt.