Kenyerünk: a föld és az ember közös csodája

Erdélyi arcok

Augusztus 20-a a magyarság egyik legősibb, legmélyebb gyökerű ünnepe, amikor egyszerre hajtunk fejet a múlt értékei, a jelen ajándékai és a jövő reménye előtt. Ugyanakkor az új kenyér ünnepe nem csupán a betakarítás végének és a mindennapok biztos táplálékának szimbóluma, hanem a megmaradás, a közösség és a hálaadás pillanata is.

A búza aratása és a kenyér sütése a földműves ember számára évezredeken át nemcsak mindennapi munka volt, hanem szent cselekedet is. 

A magból élet fakad, a kéz munkája által termés születik, s abból kenyér – amely nem pusztán étel, hanem az emberi közösségek alapja. 

Az ünnepi asztalra tett első cipó mindig többet jelentett, mint puszta táplálék: benne ott volt a föld termékenysége, az égi áldás és az a közös bizalom, hogy lesz miből élni a következő esztendőben is.

Az új kenyér ünnepe ma is a hálaadás és a közösségvállalás jelképe. Hála a termőföldnek és azoknak a kezeknek, amelyek vetettek, arattak, őröltek és dagasztottak; hála a közösségnek, amely együtt tud ünnepelni, és amelynek tagjai egymásra bízzák mindennapjaikat. A kenyér a legősibb jelképek egyike: egyszerre fejezi ki a család melegét, az asztalközösséget és azt az örök igazságot, hogy amit együtt osztunk meg, az válik teljessé.

Az új kenyér ünnepe tehát nemcsak a múlt tisztelete, hanem élő üzenet a jelennek: emlékeztet arra, hogy minden falat mögött ott van a természet ajándéka és az emberi szorgalom, s hogy a közös hálaadásban mindig új erőt találhatunk.

Az élet kenyerének ünnepéről, vagyis az új kenyér napjáról Ötvös József nyugalmazott református lelkipásztor-esperessel, az Erdélyi Református Egyházkerület volt generális direktorával beszélgetünk.

– Tiszteletes úr, hol és mióta ünnepeljük az új kenyér ünnepét?

– Egyik feljegyzés szerint Darányi Ignác ötlete volt e nyárvégi vallásos és nemzetet összefogó ünnep megtartása. 

Szerintem hinni lehet az említett feljegyzésnek, hiszen Darányi Ignác 1895-1903 között földművelésügyi miniszter volt, aki szerette, megbecsülte a föld művelőit, majd a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka, világi vezetője lett, s e két hivatásában olyan szépen megfért egymás mellett a hit és kenyér, a hálaadás és föld megbecsülése. 

Mivel az új búzából legelőbb augusztus végén lehetett kenyeret sütni, ezért lett – és maradt – mai napig az erdélyi református egyház gyakorlatában augusztus utolsó vasárnapján az új kenyér ünneplése. Később sok helyen összekapcsolták az augusztus 20-i Szent István-megemlékezéssel, de a kettőnek igazán nincs köze egymáshoz. Mifelénk gyermekkoromban „újbúza zsenge” névvel illették. 

– Milyen szerepet játszott a betakarítás és az aratás a régi paraszti társadalomban? 

– Huszonéves, városi környezetben tanuló ifjú koromban kérdezte meg földműves édesapám: melyik évszakot szeretem a legjobban? 

Válaszom azonnal érkezett: az őszt. 

Valami boldog nyugalom jelent meg édesapám arcán, és alázatos, de büszke földműves tartással állapította meg: tisztességes ember maradtál városon is, mert a falusi ember számára az ősz az elégtétel, amikor a betakarítás igazolja és megfizeti egész évi verejtékezését és szorgalmát.

A régi paraszti társadalomban a föld művelésének csúcsa az aratás volt, mert a kenyér áldást, biztonságot és örömöt hozott a falusi ember életében.

– Milyen hagyományok, népszokások kapcsolódnak a kenyérhez a magyar falvakban?

– Hiteles és igazán eligazító választ e kérdésre néprajzosaink adhatnak, én legfeljebb gyermekkori emlékeimről mesélhetek. 

Úgy emlékszem, a sarlóval – másfelé kaszával – végzett aratás „győzelme” az volt, amikor a fiatal lányok által font búzakoszorút felakasztották a templomban az úrasztala fölé. 

Gyermekoromban olyan sokszor megbámultam azt a művészi kivitelezést, ahogy megfonták azt a búzakoszorút. Manapság egyre inkább ritkulnak erdélyi református templomaink, ahol még ott díszeleg a hálaadás búzakoszorúja.

– Hogyan alakult át az ünnep jelentése a történelem különböző korszakaiban? 

– Idővel minden átalakul, változik, így az új kenyér ünnepe is. Egyházi ünnepeink sorában ott van piros betűsként, és jó is ez, mert a pünkösdtől adventig tartó ünneptelen fél évben a reformáció napjával együtt az erdélyi reformátusok egyetlen úrvacsoraosztásos eseménye. 

Gyermekkoromban még a falu lakosságának 80 százaléka kiment a mezőre aratni, és így személyes kötődése volt a kenyér megszerzéséhez. 

Ma legfeljebb az arató-cséplő gép (kombájn) motorzúgásából tudják meg: elkezdődött az aratás. Ez a változás érződik az ünnep átélésében is, manapság inkább előtérbe kerül az ételért, az életért való hálaadás.

– Mit jelent a kenyér megszentelése az egyházi szertartásokban?

– Úgy gondolom, a kenyér megszentelésének legközvetlenebb és legszebb átélése a (régi) családokban történt. 

Református vallású családban, amikor megszegték az otthon sütött házi kenyeret, a családanya rátette két dolgos kezét a kenyérre, és hálát adott Istennek az ételért, az életért, s csak azután vágta fel. 

Római katolikus vidéken még ma is számtalan otthonban látható, amint a háziasszony késsel keresztet rajzol a kenyérre, imát mormol magában, s majd ezek után megszegi.

Egyházaink ehhez a naponkénti őszinte, tiszta hálaadáshoz évente egyszer ünnepélyesen erősítenek közösségi szertartásban. 

Kedves olvasók, a fenti válaszoknak köszönhetően vélhetően sikerült  rávilágítanunk arra, hogy az új kenyér ünnepe nem csupán a betakarítás vége, hanem egy egész év munkájának a megkoronázása. Amikor az asztalra kerül az első cipó, benne van a föld szava, a napsütés aranya, az esők áldása és az emberi kitartás csendes ereje. 

Ez a kenyér összeköti a múltat a jelennel: őseink verejtékét a mai ember hálájával, a régi idők tiszteletét a jövő reményével.

Az ünnep pillanataiban újra és újra rátalálunk arra, amit oly gyakran feledünk: hogy a legnagyobb ajándékok mindig egyszerűek. 

A kenyér nem hivalkodik, nem díszes, nem látványos, mégis a legfontosabb kincsünk, amely nélkül nincs élet, nincs családi asztal, nincs közösség. 

Amikor megszegjük, szívünkben újra feléled a felismerés: az élet teljessége abban rejlik, hogy megoszthatjuk egymással, amink van.

Ez az ünnep arra is tanít, hogy hálát adjunk – nemcsak a kenyérért, hanem egymásért is. 

Hálát a közösségért, amely megtart, az otthonért, amelyben megpihenhetünk, a földért, amely táplál és a mindennapok apró csodáiért. 

A kenyér ünnepe a csendes bizalomé, hogy a természet körforgása újra és újra életet fakaszt, s hogy bármilyen nehézséget is hoz a jövő, a remény soha nem fogy el, amíg meg tudjuk osztani egymással a kenyeret.

Ezért az új kenyér ünnepe nem pusztán hagyomány, hanem élő üzenet: őrizni és  továbbadni mindazt, ami megtartott bennünket évszázadokon át. 

S amikor megszegjük az első cipót, tegyük szívünkbe a hála imáját, és adjuk tovább a szeretet üzenetét – mert a kenyér, amely összeköt, az élet legigazabb szimbóluma marad mindörökké.