Csütörtöki kimenő
A minap előadást tartottam a vásárhelyi (és nem csak) kávéházakról. Hálás téma, kedélyes tárgy. Persze a készülődés során sok mindent összehordtam, de a kazal egészét nem tudtam felrakni a hallgatóság szekerére. (Egykoron ilyen őszelőn már megrakott szénásszekerek ballagtak lefelé a hegyi legelőkről – ezért indokolt némiképpen az előbbi hasonlatféle.) Nem mondtam el például, hogy már 1887-ben a városi tanács úgy határozott, hogy a városban öt kávéházat engedélyez, 50 csapszéket (ennél sokkal több is elkélt volna, mondá a jótorkú közönség), 24 fogadót-étteremet, és 22 olyan vendéglátóhelyet, amely éjfél után, de legkésőbb két órakor zár. Emezekre azonban a meghosszabbított nyitvatartási időért különadót vetettek ki.
A kávéházakból tehát a város, amely ekkor még a 15 ezer főt sem érte el, ötöt engedélyezett, de amolyan igazi, a kávéházak minden tartozékával és ismérvével rendelkező nyilvános társashelyiség ekkor még nem működött nálunk. Erre csak a 20. század első évtizedében került sor, ekkor várta vendégeit, akik nem is késlekedtek, és lehetőleg záróráig múlatták az időt négy jobb hírű, -nevű, a pesti, bécsi kávéházakhoz hasonló műintézetben. Az alapítás sorrendjében a Transylvánia, a Royal (mely utóbb a New York nevet viseli ormán), az Európa (a továbbiakban a Lloyd előkelőbb névvel fungált) és a Corso vagy magyarosabb írásmóddal – mikor e erre lehetőség és engedély adatott a felsőbbségtől – Korzó kávéház.
Különben a legelső olyan vendéglátóhely, mely magát kávéháznak nevezte nálunk, 1867-ben alapíttatott Schönstein Zsigmond frissen emancipált polgártársunk által a főtéren. Hol máshol?
A Transylvánia és a Corso névadásának pillanatában a kuruckodó város még kurucabb sajtója kikezdte ezeket a márkaneveket, mondván, egy magyar városban a vendégváró helyek is hordozzanak homlokukon magyar nevet. A tulajdonosok azonban tőkepénzük biztos tudatában ennek egyszerűen fittyet hánytak, illetve arra hivatkoztak, hogy Vásárhelynek tükröznie kell a nemzetközi trendeket. (És ezek nem is kerülték el bérctelen honunkat. Pl. a kávéházakban megjelentek a biliárdasztalok, amit akkoriban tekének neveztek.)
A kávéházak egymás konkurenciái voltak, de ez nem volt vészterhes, nem hulltak fejek, csak ritkábban borravalók, és sok-sok pletyka; a város polgári népessége és az idehelyezett tisztviselők, az itt állomásozó csapattestek tisztjei és parancsnokai hamar megtalálták
a nekik megfelelő kávéházat és a törzsvendégrendszer mindenütt meghonosodott. A pincérek (lehetőleg frakkban és hitelképesen) gyorsan megismerték a nagyérdeműt, nevükön és címeikkel együtt szólították meg, hívták telefonhoz, midőn már volt, a kávéházban még a legkisebb és legelnyomottabb újdondász is szerkesztő úrrá avanzsált, az urak igazgatók, „méltóságosak” és „kegyelmesek” lettek, a grófok és bárók előnevükre kényesen itták a forró feketét, a hideg sört, vagy csak társalogtak nyájasan az elkártyázott birtokról, stb., stb. A rangkórság városunkat sem kímélte meg.
A tükrös, villanyfényes kávéház az információcsere gazdag vidékének bizonyult. Itt lehetett megtudni, mi történik városunkban, milyen titkok feszítik a polgári otthonokat, melyek a legizgalmasabb bírósági perek, botrányok, itt sérthették meg igazán egymást a derék városfeleink, amelyet még tetézni lehetett hírlapi becsületsértéssel is (erre való volt az újságok Nyílt tér rovata), és akkor aztán következhetett a párbaj, pisztollyal vagy karddal kint a Nagyerdőn, párbajsegédekkel, első vérig, a lovagias ügy lezárásáig és a rendőrség által bevezett párbajvétség bírságának kiperkálásáig. Párbajoztak ügyvédek, orvosok, gyárosok és újságírók, tisztek, magánzók, színészek és földbirtokosok. Nőért, pénzért, becsületért. Szóval a jobb emberek.
A kedélyesség némiképpen csökkent 1919-et követően. Egy hiú és méltóságára féltékeny uracska, különben rendőrségi ember, például egy Issekutz nevű rikkancsot, aki a kávéházban újságokat hordott szét, és előbb lépett ki a Corso ajtaján a rendőruracska előtt, felpofozott a hivatalos ember, felvitette a szembeni rendőrségi palotába (főtér), és ott további testi kezelésnek vetette alá. Máskor az ott mulató, a győzelemnek örvendező MTK-szurkolókat verték meg a sziguranca ügynökei, mert „véletlenül” magyar nótákat énekeltek.
Volt idő – ez már száz éven belül van – amikor a kávéházakba azoknak a tegnapi polgáruraknak, akik akkor már sárga csillagot viseltek a zakójukon (nem ők voltak – a félreértések elkerülése végett – a vásárhelyi seriffek és seriffhelyettesek) tilos volt a belépés.
Végül eljött az idő 1948-ban, amikor már nem volt hová belépni, ugyanis a népinek melléknevezett demokrácia az összes kávéházat bármely nevezet és jogcím ellenére végérvényesen megszüntette. Ennyit tehát a kávéházak tündökléséről és bukásáról.
Azóta miénk a parttalan nosztalgia.
