2020. október 23., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés a Budapesten élő Köntös-Szabó Zoltán íróval*

– Kedves szerkesztő úr, az elmúlt 100 év során több százezren hagyták el Erdélyt, s mindenkinek megvolt a maga indoka. Ön mivel magyarázza a szülőföld felcserélését a hazával?

– Tisztázzuk egyszer s mindenkorra: nem cseréltem fel a szülőföldemet a budapesti aszfaltra. Milyen hazára gondol kegyelmed? Az én hazám 1981 után is Erdély maradt, változatlanul. Igen, így, nyers őszinteséggel, a himihumi köntörfalazást mellőzve! Semmi egyrészt és másrészt… Méghogy felcserélni! Na jó, bevallom: a kezdeti pesti időszakban próbáltam összeegyeztetni az otthont és az itthont, mi több, élt bennem a remény, hogy sikerül a szintézis. Egy darabig törtem magam, mígnem rádöbbentem, minden erőfeszítésem hiábavaló: soha de soha nem fogom itthon érezni magam. Ne haragudjon, de erőst bosszant a felcserélni ige. Mindenki máshogyan indokolja, miért hagyta el szülőhazáját… A messziről gyütt ember azt mond, amit akar, nagyokat lódít, ellenőrizni nem lehet az állításait. Számos ilyen kalandor vetődött át Magyarországra, állításuk szerint „tök itthon” érzik magukat. Legtöbbjük, mit legtöbbjük, valamennyiük hazudozása mögött érvényesülési szándék húzódik meg. Az én magyarázatom ekként hangzik: Kolozsvár egyik legszebb kertvárosában éltem, hetedmagam, tágas otthonban, harmonikus családi közösségben. Az Utunk szerkesztője voltam, annyit publikáltam, amennyit nem szégyelltem. Könyveim jelentek meg. Ha nem is hivalgó, de mindenképp tisztes körülmények közepette éltünk. Na persze, közel két emberöltő múltán túl szépnek tűnhet a menyasszony… Kiegyensúlyozott családi életünk folyamatosságát csak az zavarta meg időnként, ha tudomásunkra jutott: hol, mikor, kinél tartott házkutatást a mindenkit szemmel és füllel tartó szolgálat. Nem volt kétségem afelől, hogy szerénységemet is megfigyelik, de nem törődtem vele… Nem a fenét! Lám, bennem is van hajlam a nagyotmondásra, pedig erős megvetéssel szólók a messziről gyütt emberről… 1990 után derült ki, hogy a gyerekeink által s közben Barlangnak keresztelt szobában, ahol a betűt vetettem, és barátaimmal elkanászosodva politizáltunk, kolozsvári házunk új tulajdonosa „poloskát” fedezett fel. Most avval is kérkedhetnék kegyelmednek, hogy se szeri, se száma, hányszor tett kísérletet beszervezésemre a Securitate. Én azonban minden alkalommal a nemzetközi indexre lendítettem jobb karomat… Apropó! Mint mondottam volt, igencsak benne voltam a korban, amikor megbotránkozva tapasztaltam, hogy örökké a megalkuvóknak áll a zászló. Később azonban már semmin nem tudtam megrökönyödni. Történt ugyanis, hogy a kilencvenes években a magyar országgyűlésben szinte egy teljes időszakon át vitatkoztak: hozzák-e nyilvánosságra a besúgók, na és persze a tartótisztek névsorát? A sajtó is csűrte, csavarta, csontig rágta a témát, mígnem! Mígnem mit olvastam az akkori Új Magyarországban? Biza azt, hogy csakis kiemelkedő tehetségű művészfazonokat próbáltak beszervezni. Na, szivikém – rohantam ki a konyhába, lobogtatva az újságot –, ezt hallgasd meg! Most aztán megtudhatod, milyen jelentéktelen skriblerhez kötötted az életed… Egyébként a politikai rendőrség egyetlenegyszer zaklatott, s rendelt bé székházába. Felszólítottak: amennyiben jót akarok mind magamnak, mind családomnak, nyilvános helyen többé ne merészeljek irredenta nótát eléadni, sörös állapotom sem számít majd enyhítő körülménynek… Hogy melyek voltak a tiltott nóták? Hát például: Szomorú a nyárfaerdő, Ott, ahol zúg az a négy folyó, Lesz, lesz, lesz, Kolozsvárból újra magyar város lesz… Na, szóval anyagilag meglehetősen álltunk, s neveltük négy gyermekünket, mígnem… Mígnem a ’70-es évek vége felé egyre nyugtalanítóbb hírek terjedtek a korábban már „összevont” iskolák további „átszervezéséről”. És lőn. Beindult hivatalosan, még csak nem is fű alatt, a magyar tanintézetek elsorvasztása. 1978-ban vagy ’79-ben nem egy erdélyi városban csak az érettségiző magyar osztályokat tűrték meg a kétnyelvű iskolákban, hagyján. De az óvodák románosítása is kezdetét vette. Tulajdonképpen ez a megállíthatatlannak tűnő folyamat befolyásolt abban, hogy – csakis ivadékaink jövőjét tartva szem előtt – „csereberére” adjuk a fejünket… 34 év után egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az itteninél nem sokkal hátrányosabb helyzetben tanulhattak volna gyerekeink otthon orvosnak, építésznek, újságírónak. Kései felismerés! Végső soron kizárólag rajtam múlott: maradunk vagy megyünk. A Felsőbb Hatalom rám bízta a döntést. Én pedig hagytam magam mások akarata által befolyásolni. Iszlám felfogás szerint az Isten előre elrendeli az ember cselekedetét. Vagy szabad akarattal ruházza fel. Ez esetben azonban szigorúan elszámoltatja… A megnyugodott lelkek tartományában tudatára ébredek majd, hogyan dönthettem volna helyesen. Mi tagadás, szorongok, mert úgy érzem, nem a sors könyvének szellemében cselekedtem… Döntésemmel nem csak az én családom sorsát befolyásoltam. Példánkat követte édesanyánk és a húgom családja. Elszakadtak szülőhazánk földjétől, gyökértelen égre kárhoztattak. Anyósom nem maradhatott magára a Kisfaludy utcában, elkótyavetyéltük-forma az Ilosvay-házat. Sógornőm Nagybányán élt, Margit nagymamának ott vettek öröklakást. S jóllehet az ő gyökerei sértetlenek maradtak, új környezetébe nem tudott beilleszkedni.


– Önt a Forrás-nemzedék első rajához sorolják. Kik voltak a Forrás első „követői”, milyen eszmei gondolattal és céllal eredtek a forrás „nyomába”?

– Igazság szerint csakis a korai Forrás-sorozaton belül tartoztam az első rajhoz. A későbbi, korombéli pályatársak zöme a második Forrás-csapatból került ki. Az első raj indulásának idején egyáltalán nem érdekelt az akkori, szüleink által vonalasnak nevezett élő irodalom. Eszembe se jutott, hogy egy szép (?) napon írásra adom a fejem. Messzire elkerültem az iskolai önképzőkört. Később a Gaál Gábor irodalmi kört is. Talán egyszer ha részt vettem egy ülésen. Első novelláskönyvem nyilvános kiértékeléséről is távol maradtam… Na, szóval a mellőzött élő irodalom… Egyébiránt olvasó embernek készültem. Válogatás nélkül faltam a könyveket. Légy jó mindhalálig, Egri csillagok, A Pál utcai fiúk… Jókai, Herczeg, Gulácsy, Nyirő, Tamási, May Károly, Verne Gyula… Felmenőink kedvenc bestsellerszerzői is lekötöttek. Cronin, Lin Yu-Tang, Bronfield… Nem vetettem meg a pengős detektív- és kalandregényeket sem. Na igen, az első raj indulása… Veress Zoltán Menetiránya megjelenésekor Linotype gépen szedtem, talán éppen Asztalos István elbeszéléseit. Ez idő tájt jelent meg első zsengém az Ifjúmunkásban. Mi az, hogy ilyen tájt? 1961 nyarán. Ősszel pedig az Utunk mutatott be néhány ígéretes zöldfülű társaságában. Karcolattal szerepeltem. Igazából az Utunk által meghirdetett novellapályázat második díjával csörtettem be az irodalmi berekbe. Szilágyi István és Szíves Sándor társaságában… Ami pedig az eszmei gondolatot és célt illeti, se egyik, se másik nem foglalkoztatott. Csak írogattam. Mert kedvem telt benne. Játékosan fogtam fel a betűvetést. Mai napig kihoz a sodromból, ha valaki rám kérdez, hogy min dolgozom? Mindig a sógoromra hivatkozom, aki 43 évig gyári munkásként kereste a kenyerét. Na, ő dolgozott. Reggel hattól műszak zártáig hajolt az esztergapad vagy síkköszörűgép fölé… Soha nem vettem komolyan az írást, kedvtelésből, mondhatni játékból forgattam a tollat.

– 1964-69 között hat kötete jelent meg, novellák, karcolatok, kisregény, aztán mintha öt évig megállt volna az idő, 1974-ig nem publikált. Miért volt ez a kihagyás?

– Már hogyne publikáltam volna, méghozzá sűrűn! Novelláim javát 1973-ban szerkesztettem a Pingált szívek Natasának c. kötetbe. Most adhatnám a messziről gyütt embert, s hazudhatnám, hogy a bezúzott könyvem (Kár volt sírni Jeruzsálemben) miatt depresszióba zuhantam – egy fenét. Továbbá felpanaszolhatnám, hogy a megszeppent kiadók mellőztek, az irodalmi rovatok gazdái kitértek előlem az utcán, átszaporáztak a túloldalra, nem fogadták a köszönésemet, a kritika agyonhallgatott. Az az igazság, hogy én sem gázoltam be eléggé. Tudatlan voltam, ugyanis akkoriban már nem volt gyakorlatban papírmalomba küldeni egy kiszedett, betördelt, bekötésre váró munkát. Az öreg pályatársak világosítottak fel, hogy a világégés után legjobb esetben csak kiebrudaltak volna az irodalmi berekből. Ma már, lévén jártasabb az irodalomtörténetben, magam csodálkozom a legjobban: miért nem vonták meg tőlem a közlési jogot, legalább egy rövid időre. Úgyhogy nem kell fölülni némely korombéli betűvetőnek, ha összevissza hazudozik mellőzésről, sőt, elüldöztetésről, mi több, életveszélyről… Akik valóban megszenvedték a hajszát, már nem beszélnek, meglehet, akkor se mártírkodnának, ha életben maradtak volna. Odaát sem kommentálják a messziről gyütt alakok hazudozásait, csak sokatmondón összenéznek. 

– Az irodalomtörténészek érdekes jelenséget vettek észre: még idejekorán a novellát a riporttal ötvözte. Ezt hogy sikerült megvalósítania, milyen céllal, s milyen műfajként emlegették?

– Rémlik, köztes műfajként. Működésem során tudatosan törekedtem a való élet és élethelyzetek ábrázolására, már ha valóságnak tekinthető a mi háromdimenziós világunk… Egyébként már pályakezdőként is fütyültem az egymás sarkára hágó divatos irodalmi elméletekre, az éppen felkapott irányzatokra. Ma már tudom, sok fejtörést okoztam a kritikusoknak: se a klasszikusokkal, se a kor felkoholt nagyságaival nem rokoníthattak… Már Pesten éltem, amikor egy interjúban lelepleztem magam, önszántamból. Miután belső munkatárs lettem az Utunknál, a riport rovatot bízták rám. A hivatásos riporterek örültek, ha saját lapjuknál eleget tehettek kötelezettségüknek. A szépirodalmat űző külső munkatársakat nehezen vagy éppenséggel sehogyan sem lehetett rábeszélni a kor politikai és ideológiai elvárásainak megfelelő tudósításokra. Csupán közeli betűvető barátaim támogatására számíthattam. Ma is hálával gondolok megboldogult pályatársaimra, Ábrahám Jánosra, Kormos Gyulára, Szenyei Sándorra. A pártkongresszusokra vagy évfordulós ünnepekre a riportok prezentálása így is legalább olyan bizonytalan volt, mint a kutya vacsorája. Az „építő jellegű célriportok” kivitelezése szóbeli megállapodás alapján a munkakörömhöz tartozott. Neveltetésemnél fogva, magától értetődött, hogy a havi fizetésemért teljesítenem illene… Kitaláltam hát egy elegy műfajt, s szinte hétről hétre elláttam anyaggal a „riport rovatot”.

– Mi lett volna, ha a felettesei megkövetelik a munkaköréhez tartozó „célriportok” megírását? 

– Nyolcévi szabadúszás után, megállapodott családapaként kerültem biztos kenyérkereső állásba. Létay Lajos és Szilágyi István járta ki, hogy felvegyenek belső munkatársnak, lehettem volna hálátlan? Az történt volna, hogy eléveszem a könnyebbik tollamat, és riportot rittyentek, mondjuk a vakablakgyárról. Viccelek. Azonban elképzelhető, hogy adva az angolt, elfogadják a dolgozatot, s talán senki nem ellenőrizte volna ilyen ablakgyár létezését, feltéve. Feltéve, ha megfelelő szólamokat adok alanyaim szájába. Ilyeneket: Ebben az esztendőben is túlszárnyaltuk a tervfeladatokat, követve N. C. elvtárs felbecsülhetetlen értékű, iránymutató tanácsait. A munkaközösséget, portástól a vezérigazgatóig, más se élteti, mint hogy előkelő helyezést érjenek el a pártfőtitkár meghirdette országos szocialista versenyben… Ugyan biza ki tudná mostan ellenőrizni, ha a messziről gyütt ember szerepében lépnék fel, s azt válaszolnám, hogy megtagadtam a főszerkesztőség ukázát, önérzetesen felugrottam az íróasztalom mellől, s álltamban megírtam a lemondásomat. Kegyelmed pedig jóhiszeműen közreadná… Nem mellékesen, akkortájt már háromgyermekes apa voltam, és a negyedikre vártunk… Azt kell mondanom, nem alkudtam meg elégszer életem folyamán. Eléggé benne voltam a korban, midőn beletörődve tapasztaltam, hogy örökké a megalkuvóknak áll a zászló.

– Hajdanán évekig olvastuk az Utunkban a 100 úton csatangol az ember c. sorozatát, amelyben a riporter a változó valóságot közelítette meg. Mi volt a célja ennek, Ön találta ki, vagy kérték, hogy az élet való világához „lehajolva” számoljon be a volt szocialista-kommunista társadalom hétköznapjainak történéseiről?

– Hááát, nem tudom, de nekem eszem ágában sem volt a változó valóság megközelítése. Még hogy a szocialista-kommunista társadalom hétköznapjainak történései! Ugyan már. A csatangolássorozat legtöbb hősének az élete éppenséggel a múltból göngyölítődött fel, csupán a visszaemlékezés hangzott el a szockom jelenben. Felsőbb helyről, ha a főszerkesztőségre céloz, nem ösztönöztek „lehajlásra”. Miért is ösztönöztek volna? Hiszen a 100 úton minden darabját a való életből merítettem. Alanyait hús-vér modellekről mintáztam s elevenítettem meg.

– Meséljen gyermekkoráról és a későbbi évekről!

– Édesapám közvetlenül a döntés utáni hetekben szökött át Észak-Erdélybe. Édesanyám egy év múlva követte. Egy feleki román embercsempész vezette át a határon. Kisfiát magához kötözve, éjnek idején botorkált „magyar Erdély” iránt, valahol Koloskara tájékán lépett magyar fennhatóságú területre. A második hivatalos határátlépésem negyven évvel később következett be. Képletesen szólva, gyerekeimhez kötözve érkeztem meg Magyarországra. Családfői kötelezettségemnek tettem eleget, erőst vonakodva, elmondhatatlan lelkiállapotban hagytam kicibálni magam megszokott életteremből, s tűntem el hűséges olvasóim szeme elől. Kolozsvárt bízvást tekinthettem szellemi szülővárosomnak és nevelővárosomnak. Szüleim a délkeleti külvárosban telepedtek meg, itt cseperedtem fel, értem férfivá, s fedeztem fel magamban az íráskészséget. A csatangolások alanyai – munkások, iparosok, napszámosok, életművészek, egyebek – túlnyomórészt a délkeleti peremvárost lakták, hátulgombolós koromtól fogva ismertem őket. Honnan sejthettem volna, hogy évek múlva bekérezkednek riport gyanánt prezentált novelláimba?

– Egészségügyi szakiskolát végzett, nyomdai gépszedő volt, s mégis az irodalom berkeiben kötött ki. Mi hozta ezt a váltást?

– Nem végeztem semmiféle szakiskolát, csak elkezdtem, aztán fél év után kabát s kalap. Valahogy ilyen angolosan hagytam el az unitárius teológiát is, két szemeszter után. Maga a nagytiszteletű püspök úr igyekezett visszatartani, nem mintha bennem látta volna a jövő eszményi lelkészét, link voltam, na. Mindössze hárman képeztük az első évfolyamot, társaim, Nagy Ödön és Farkas Dénes a papi hivatást választották. Előbbi szülőföldem egyik nagyközségében, Várfalván szolgált életfogytáig, utóbbit eltévesztettem szem elől. Máskülönben a hivatásról igencsak nagyjából magam is fogalmat alkothattam, amikor legátusnak osztottak be. Homoródszentpéteren és Városfalván szolgáltam 1959 karácsonyán és 1960 húsvétján. Ősszel aztán, kurta szakiskolai komolytalankodás után, visszakérezkedtem a nyomdaipari vállalathoz. 

– Mikor került a kolozsvári Utunkhoz?

– 1971-től lettem az Utunk belső munkatársa. Előtte, ha úgy vesszük, csakugyan az irodalom berkeiben kötöttem ki, sőt tanyáztam, na jó, hányódtam. Ugyanis 1963-ban búcsút vettem a Linotype szedőgéptől. Nyolc évig szabadpályásként bóklásztam az irodalmi berekben, s ahhoz képest, hogy mindkét végén égettem a gyertyát, bámulatosan sokat írtam. 1964-ben aztán megjelent első kötetem, a Napos évszak. A váltást minden bizonnyal az hozta, hogy már kétgyerekes apa voltam, szabadfoglalkozásból egyre nehezebben tudtam eltartani őket. Nem győzöm hangoztatni, Létaynak és Szilágyinak köszönhetem, hogy kijárták számomra a belső munkatársi státuszt. 

– Első sikerkönyve a Kár volt sírni Jeruzsálemben. Miről szól?

– Ha valaha valakinek sikerült megfogalmazni, hogy miről szól, az a könyv szerkesztője, megboldogult barátom és betűvető társam, Csiki László. Néhány soros fülszövege a tömörítés iskolapéldája. Két ember: az egyik hitében istenibb, a másik szenvedélyével emberibb. Egyiket önfeláldozó passzivitása, másikat cselekvési kényszere veszejti el. Az egyik embertelen elhivatottsága és megváltó halála, a másik mindentudó szíve foglya. Emez az okosabb – emiatt tévelygőbb is –, de a hittel szemben már tehetetlen. Ezért – s így – az igazság pillanatát teremti meg Júdás a Rabbóni számára, aki egy elnyomott nép vezére vagy Isten vértanúja lehet. És ő feláldozza életét az öröklétért – magára hagyva legjobb „áruló” társát földi igazával, a tett bűntudatával. Ez a történet nem arról szól, hogy kinek van igaza, hanem hogy valakinek igaza kellene hogy legyen. A délkeleti külvárosból szentföldi miliőbe helyezett szenvedéstörténet a kolozsvári Dacia kiadó gondozásában látott volna napvilágot. A nagyváradi nyomdában szedték és tördelték. A kötészetre már nem jutottak el az ívek. Bukaresti utasításra papírmalomban végezték. Az illetékes hatóság feljelentés alapján intézkedett. Annak idején több részlet jelent meg az Utunk hasábjain. Következésképp nem a cenzorok félelmén múlott, hogy csak 11 év után jelent meg könyv alakban. A feljelentésben az volt a legsúlyosabb vád, hogy a szerző szocialista rendszerünk megdöntésére bujt. A bevádolást nem egy éber román irodalomkritikus, hanem egy gerinctelen magyar jegyezte – úgy bizony…

– 1979-ben az Utunk évkönyv Lakon háza c. drámáját közölte, amit a Szatmárnémeti Északi Színház adott elő. Ki rendezte, milyen volt a fogadtatása?

– Tóth-Pál Miklós fiatal színművész állította színpadra. A kritika elismerőforma írt a drámáról és a színészek alakításáról. Az előadást a proszcéniumpáholyból néztem nejem és nagyobbik fiunk társaságában. Pontosabban fogalmazva, néztem volna… Az első felvonás közepe táján, majd a második elején anginás görcs rohant meg. Nejem se tudta követni a játékot, velem volt elfoglalva, sorra adogatta a nitroglicerin-tablettákat. Zoltán fiunk beszámolója szerint az előadás alatt nem ásítozott a nagyérdemű, és a felvonások szünetében nem tódult a ruhatárhoz…

Az interjú folytatását soron következő mellékletünkben olvashatják.

***

* A fenti beszélgetést 2015-ben készítettem, K. Sz. Z. 75. születésnapján. Akkor az alany nem járult hozzá, hogy megjelenjen napilapban, csak a 2015-ös interjúkötetben (Égbe nyúló kapaszkodó, Üveghegy, 2015). Március elején, 80. születésnapján telefonon köszöntöttem Köntös-Szabó Zoltánt, s engedélyt kértem, hogy a tényeket illetően abszolút semmit sem változó írás megjelenjen a hazai magyar sajtóban. Beleegyezett.