Jókai Anna

• 2025-12-03 15:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegek, betegség, orvoslás a magyar irodalomban (71.)

A jelenkor minden kórtünete 

Út az irodalom felé

Jókai Anna (Budapest, 1932. november 24. – Budapest, 2017. június 5.) írói pályájának egyengetéséért nem törleszkedett semmilyen hatalomhoz, semmilyen írói vagy egyéb csoportosuláshoz, és későbbi pályafutása során is csak morális elkötelezettsége és meggyőződése szerint vállalt vagy nem vállalt közösségi szerepet.

Származása sem predesztinálta kiváltságos helyzetre. Vas megyei, de már Budapesten, a Józsefvárosban élő polgári családban született. Késői, második gyermekként, viharos házaséletű szülei a széltől is óvták; felnőtt fejjel a sok korlátot és negatív energiát sugárzó édesanyjától elhidegült. Már kiskorában szenvedélyes olvasó lett. Fogalmazásaival hamar kitűnt kortársai közül, de írói önkifejező késztetéseit sokáig nem követte. 1951-től a budafoki borpalackozó vállalatnál dolgozott mint könyvelő. 1953-ban feleségül ment egy gyermekkori „tiltott pajtásához”; két gyermekük született. Pár évet a budapesti XI. kerület népművelési osztályán művészeti vezetőként, majd a szociális foglalkoztatónál könyvelőként dolgozott. 1956-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–történelem levelező szakán tanult, 1961-ben szerzett diplomát. 1961-től 1970-ig a Jázmin utcai iskolában, 1970-től 1976-ig pedig a Vörösmarty Gimnáziumban tanított magyart. Közben elvált, újra férjhez ment, 1972-ben másodszor is elvált. 1983-ban harmadszor is férjhez ment.

Őszinte ábrázolásmód, morális elkötelezettség

Első novellája harmincnégy éves korában, 1966-ban jelent meg, Családi kör címmel a Kortárs című folyóiratban. Első regénye 1968-ban látott napvilágot 4447 címmel; ez a szám annak a lebontásra ítélt józsefvárosi háznak a helyrajzi száma, ahol a vergődő kisemberekről szóló mű cselekménye játszódik 1964-ben. Tulajdonképpen egy család négy generációja elevenedik meg a maga vigasztalan világával, a hamis látszatok őrzésével, a hazugságokkal és illúziókkal, a merev viselkedésmintákkal és önzésekkel együtt. Jókai Anna nagy feltűnést keltett realizmusnak és naturalizmusnak is nevezett, nyílt, kíméletlenül őszinte ábrázolásmódjával és morális elkötelezettségével. Két korai regényét ő maga írta át drámává (Fejünk felől a tetőt, 1969 és Tartozik és követel, 1971). A Kádár-korszakbeli falu-város közti ellentétnek feltüntetett általános letargiát és értékválságot, az értelmiségi női sorsot feldolgozó A labda (1971) című kisregényéből tévéfilm készült Domján Edit főszereplésével (1974). Jókai Anna nem tartozott semmilyen irodalmi csoportosuláshoz. Érett stílusát ő maga spirituális realizmusnak nevezte. 1970-től szinte évente jelentek meg regényei. A nyolcvanas évek végén alelnöke, majd a kilencvenes években rövid ideig elnöke lett az Írószövetségnek. Sokféle közösségi szolgálatot vállalt (Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, Nemzeti Kegyeleti Bizottság, kormányünnepségek Orbán Viktor meghívására). Majdnem minden kis településen felolvasott, és kötetlenül is elbeszélgetett a közönségével. Már a hetvenes évektől kezdve több nyelvre lefordították műveit, Napok (1972) című regényéért, mely kiváló tudatfolyamregény, s mint ilyen, Lengyelországban cenzúra alatt állt, 1980-ban lengyel kitüntetést kapott. 1998-as Ne féljetek című regényét óriási lelkesedéssel fogadta a közönség; ezt az öregedésről szóló könyvét pszichológusok és pszichoterapeuták használják terápiás munkájukban. Regények mellett Jókai Anna írt verset, esszét, science fictiont és disztópiát (negatív utópiát) ötvöző jövőjóslatot is. 2003-as nagy verse, az Ima Magyarországért aggodalmakkal teli könyörgés a haza, a nemzet teljesebb életéért, lelki-szellemi felépüléséért:

„Öregisten, Nagyisten/ nézd, hogy élünk itt lenn/ katlanba zárva/ csodára várva/ csöbörből vödörbe magyarok./ Itt élünk se élve se halva/ […] maradék országnak / adj életes kedvet/ a lecsonkolt többit/ gyógyítgasd ne engedd/ önnön gyilkosává válni -/[…] fulladunk a füstben/ a folyónkban cián/sorvasztja a lelkünk a ránk tukmált Isten-hiány/ mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!/ hóhér a halottal cinikusan békül/ […] melegítsd eszünket, /okosítsd szívünket, /biztass, hogy a testvérharc megszűnhet/[…] át ne lyukadjon helyünkön a térkép/ ki ne radírozzon a világi lét végképp/[…] mielőtt nem késő, /Te mondd ki az Áment/ (Ima Magyarországért, 2003)

Orvosok, kórházak és betegségek

Mindezek bőven szerepelnek Jókai Anna remek novelláiban is. Az 1965-ben írt Magyaróra alig két oldal terjedelmű, mégis „kerek egész” társadalmi diagnózist alkot a szegénységbe és gondokba süppedt felnőttek és gyermekek (nem csak tanárok és diákok) testi-lelki kiszolgáltatottságáról. Az egyes számú elbeszélő kétgyermekes magyartanárnő valahol a fővárosban (esetleg más, villamossal rendelkező városban). Otthon bélrákos, harminckét kilóra lefogyott édesanyját ápolja, akit kölnivízzel mos le, narancslével itat, és aki görcsmentes perceiben a haját bodorítja sütővassal, és zöld kiskosztümjéről érdeklődik, hogy kitisztíttatta-e a lánya…

„Anyám egész éjjel ordított. Három Dolort adtam neki. Nem használt. A gyerekek forogtak a paplan alatt, de nem ébredtek föl. Megszokták a jajgatást, akár a jegesembert vagy a kukát. Pista a konyhában kuporgott, a szennyespadon. Télikabátban, pizsamában. […] A szája széle undorodva lebiggyedt. Hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt. Nincs ebben semmi különös. Évek óta így van. […]” (Jókai Anna: Az ifjú halász és a tó. Összegyűjtött novellák. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1992, 16–17.).

Az iskola, a tanítás voltaképpen pihenésnek számít ennek a tanárnőnek. Egyik óráján éppen feleltetni készül egy kislányt, akinek javítania kellene, amikor a lány arcán kék foltokat vesz észre: „inkább megkérdeztem, hol ütötte meg magát”. Válaszra nem számít a tanárnő, ám Katiból, majd az osztály többi tagjából is csendesen előcsordulnak súlyos, rendkívüli sérelmek… belehevülve, szinte hencegve, egymást túllicitálva adják elő elhallgatott fájdalmaikat. Katit a bátyja veri, ököllel. Tudnak olyan gyermekről, akit bekötött szemmel, térdre állítva korbáccsal vernek. Másnak a nevelőapja a család elől mindent eliszik. Egyik gyermek anyja belehalt a kaparásba. Egy tizenhárom éves lány öngyilkos lett. Amikor az osztály „gyépés” (gyógypedagógiai ellátásban részesülő) tanulója, Herbert Pali feláll, és bejelenti, hogy ő bizony hóhér lesz, a tanárnő magához tér a rémülettől: tapsol, csendet parancsol, és rátér az új leckére nyelvtanból, az összetett mondatokra. A tanóra azonban megint a nyers valóságba ütközik, amikor az alárendelt mondatok felismerhetőségéről beszél a tanárnő, s közben az osztály púpos gyermekére pillant. Ennyi ártatlanul is szenvedéssel teli, fájdalmas és bonyodalmas élethelyzet tudatában a nyelvtani átláthatóság ügye nevetségesen súlytalannak tűnik – a tanárnő nevetni kezd, és nevetése lassan átragad a gyermekekre: „Mindannyian nevettünk, arccal a padra borulva.” (Összegyűjtött novellák, 1992, 17.)

A Mi a baj, Kissné? (1967) története hasonlóan fojtogató és keserves. A huszonnyolc éves Kissné férje gyors lefolyású tüdőrákban pusztult el, az özvegyasszony igyekszik a reménytelen ápolás hónapjai után magához térni, kislányát nevelni, de munkahelyén egyre több feladatot sóznak rá azzal a felkiáltással, hogy felejtsen. A sok túlórázás és kislányával való törődés közben már-már kezdi kiégettnek érezni magát. Két-három év sem telik el, amikor férje megmaradt gyógyszereit szedegeti be, mert észrevétlenül maga is beteg lett. A novella tömörségénél csak keserű iróniája mellbevágóbb:    

„Kissné feje ide-oda lötyögött a párnán. Az orvos idejében érkezett.

– Mi a baj, Kissné? – kérdezte szórakozottan, és ujjai közé vette az asszony hátrahanyatló csuklóját” (Összegyűjtött novellák, 1992, 128.)

Tehetetlen „doktorok”

Sivár és keserű világot ábrázol a Doktorvilág (1984) című novella is, leleplező iróniával. A történet doktorai nem orvosok, de doktori címükkel az átlagnépből óhajtanak kiemelkedni: egy agronómus kivételével a többiek a szocialista társadalmi ranglétrán felfele törekvő emberek: párttitkár, népművelő, illetve revizor. A négy doktor egy falusi disznótoros ünnepélyen találkozik egymással. Az esemény a korszakra oly jellemzően lomhán és langyosan indul, de súlyos eszméletvesztéssel és orvosi segítségért való hiábavaló kiáltozással zárul. A disznótoros est fénypontján a gőgös és közönséges propagandavezér, doktor Aba Szabó Valér éneklésre akarja bírni a falu hajdani, valódi méltóságnak örvendő emberét (a mindenétől megfosztott nagygazdát), Gloviczky Mátyást. Gloviczky Mátyás meg is jelenik, és már-már énekelni is kezd, amikor a közönség soraiban megpillantja Aba Szabó Valért, akiről sejthető, hogy a kulákok elleni és a téeszesítési hadjáratban nőtt doktorrá. Így nógatja Gloviczky Mátyást: „Hőőőő, […] Rajta, édes-egy apám…”. Gloviczky Mátyást erre elönti a visszafojtott indulat, rosszul lesz, összeesik. Négy doktor fut össze, de segíteni egyikük sem tud, mert egyikük sem orvos…

Az elfekvő betegek kórterme

Jókai Anna mesterien tömör, precíz és lényeglátó. Úgy fest társadalmi keresztmetszetet a magyar hazáról, hogy a valóságon túli igazságokra is rádöbbent. Az Elfekvő (1967) című hosszabb novella Csehov A 6-os számú kórtermének huszadik századközépi magyar alteregója. A 12-es számú kórteremben, bár kintről az épületet éppen renoválják, gyógyíthatatlan piszok, reménytelen elhanyagoltság és zűrzavar uralkodik. Krónherz Antal, akinek cukorkabódéja volt a Ligetben, és akinek mindkét lábát levágta a vonat, már hat éve tartózkodik e kórteremben. Alba úr, a világháborút megjárt nyugalmazott kormányfőtanácsos már csak hörögni tud. Peresznyés bácsi frissen figyel mindenkire. A sarokágyi beteg másodszori agyvérzéssel fekszik bénán, hangtalanul. A tizenhat éves Attila heveny veseelégtelenséggel kerül ide, csupán napjai vannak hátra. A kórterembe vissza-visszajárnak az itt elhunytak hozzátartozói kárpótlásért, személyes holmikért. Olga nővér munkavégzés közben is méltóbb helyre vágyik, Izsák Zsolt főorvos pedig mindegyre el-eltűnik, szobájában a tudománynak szeretné szentelni magát, de sürgős szakmai feladatait csak ímmel-ámmal végzi. És miközben a rábízott betegek állapotán nem javít, a hálapénzt elfogadja! Családja nincs, barátnőjét hanyagolja az értekezletek, az előmenetel jegyében, ám hiába, betegei nem gyógyulnak, már a főorvos is megbírálja hanyagságáért. Izsák doktor a tudomány valóságától elrugaszkodott légvárában él mindaddig, amíg a sarokágyi béna betegben fel nem ismeri gyermekkora kiváló orvosát, szabó édesapja hajdani jóbarátját, aki az orvosi hivatást meggyőződésből és szívből gyakorolta. Izsák doktor azonban erre a lelkiismeretét felébresztő betegére sem pazarol több figyelmet, mint az elfekvővé züllesztett kórteremben bárkire. Egy viharos éjszaka ugyan rémálmokat lát, s megpróbál számot vetni önmagával… De bekapcsol „önvédelmi mechanizmusa”. Dr. Novák Sándort, a meg nem alkuvó orvost ő, a szabómester fia kezdettől fogva nevetségesnek vélte, mert olyanokat állított, hogy „az ember ne maga miatt, hanem az igazságért akarjon többet!” (Összegyűjtött novellák, 1992, 525.) Mire vitte Novák Sándor, hogy most bénán és egyedül az ő kórtermébe került? A másokért küzdés „demagógia, gyáva visszavonulás, kisszerűség” volt és maradt Izsák Zsolt számára. Ezért a viharos éjjelre virradólag benne minden marad a régiben, így szegény öreg kollégáját is részvéttelen hagyja meghalni…

„Ne féljetek” – a halál felé vezető úton

Az emberi élet alkonya, az öregedés, a lemondás, illetve a kiteljesedés a halál felé vezető úton lesz a témája a párhuzamos belső monológokkal dramatikussá (misztériumjátékszerűvé) változtatott két kései Jókai Anna-nagyregénynek. A Ne féljetek (1998) két férfi és két nő párhuzamosan futó sorsát követi jó húsz éven át, 1976-tól 1997-ig. A főhősök közül ketten, az első férjétől elvált légiutas-kísérő, Mária és a pszichiáter egyetemi tanár, Márió valamikor egy párt alkottak, a regény jelenében azonban mindketten új kapcsolatban élnek. Föltárulnak a fő- és mellékhősök életsebei, melyeket az érett önismeret sem gyógyít be. Mária a regényidőben elveszíti hajdani első férjét, Ábelt, aki mindvégig őt szereti a legjobban, és súlyos betegségben hal meg. Aztán elveszíti harmadik párját, az egész családot összetartó, csupa szív ügyvédet, „oroszlánszívű” Richárdot is, aki úgy hal meg, ahogyan élt, senkinek egy perc gondot sem okozva (szívinfarktusban). A gyermekkori bántalmazásai miatt nehezen kapcsolódó, erősen introvertált Máriót Mária annak idején nem értette meg, s ez a mulasztás mindvégig, a halál küszöbére érkezve is Márióhoz kapcsolja lélekben. Bár „csak kórházba ne!”, hajtogatja magában, mégis úgy legyengül, hogy gyermekei kórházba viszik, s a kórteremben hal meg, ahol a (tüdőembóliával érkező) „átlépést” látszólag könnyedén és bátran fogadja. Mária halála után nem sokkal, az „aranyszív” ápolónő, Villő mellől Máriót is elszólítja a coronaria sclerosis (koszorúér-elmeszesedés). Mindez a kádári, majd a rendszerváltó Magyarország lázasan zsibongó színpadán történik. Az elbeszélt jelen és a belső monológok három-négy generáció életét tárják fel. Jókai Anna a lehető legközelebb hajol hőseihez örömükben-bánatukban, meghallja utolsó sóhajukat is, amelyben ki-ki a számára legkedvesebb személyt szólítja utoljára.

A jelenkor minden kórtünetével

Az Éhes élet (2012) egy huszonegyedik századi átlagos mozaikcsalád regénye, elvált és újraházasodott nagyszülőkkel, szülőkkel, vér szerinti kapcsolatban nem lévő, „hozott” testvérekkel és a hozzájuk társuló különféle emberekkel, a koldusszegény alkoholistától az ünnepelt írónőig. A regényhősöket összefonja (Hamvas Béla kifejezésével szólva) az „életéhség”, melynek sokféle megnyilvánulása gyötri őket: szeretetéhség, sikeréhség, pénzéhség, szereleméhség, Isten-éhség. Jókai Anna e regényben is a párhuzamos belső monológok izzó szövetén át ábrázolja a jelenkort sok kórtünetével, és mutat rá az emberek külső és belső világa közötti résnyi avagy szakadéknyi távolságra. A boldogság, életküzdelem, szenvedés, öröm, illetve a betegség, öregedés, halál mind fellelhető e regényben. A mozaikcsalád legsúlyosabb betege a multiplex sclerosisban szenvedő Rózsa, aki hajdan az orvosok javaslata és férje, Áron tiltakozása ellenére megszülte s húsz éve ápolja testileg és szellemileg egyaránt súlyosan fogyatékos fiát. A magatehetetlen Ádám nyöszörgő-síró „önkifejezéseit” a könyv lapjain hullámzó vonalak érzékeltetik. Áron képtelen beteg fiával és önfeláldozó feleségével együtt élni, de anyagilag és mindennapos jelenlétével segít – nemcsak kis családjának, hanem az egész kiterjedt mozaikcsaládnak. Sőt, más rászorultaknak is. A regény hősei szinte mind szenvednek valamitől. Áron „kapott” nővére túlsúlyos, és ízületi fájdalmai vannak, az ő leánya lusta, rendetlen, és rendezetlen szerelmi ügyletekbe bonyolódik.

Áron nevelőanyja szívjósága ellenére hiú és túlkontrolláló. Bertinszky Tivadar bőrgyógyász sikertelen az orvosi pályán, és kábítószerfüggő. Kováts Béla hidegen számító érdekemberként kezdi együttműködését az agyonsztárolt írónővel, Csezár Apollóniával, aki három abortusz és egy eltemetett férj „örökségével” viaskodva diktálja gépbe legújabb művét, miközben kóros üldözési mániában és szeretetlenségben szenved. Az Éhes élet hőseinek többsége a regény végére felgyógyul vagy révbe jut. A jó irányt Áron mintázza. Áron (a család egzisztenciáját biztosító vállalkozó) éppen akkor megy csődbe, amikor imádott édesapja és beteg fia (szinte egy időben) meghal. Áron megörökli apja hitét, a kísértéseknek (csalás, alkohol, szex) szelíd iróniával és dühödt javítani akarással ellenáll, és visszatér a reménytelen betegápolásból felszabadult feleségéhez. Hit és irónia különleges „együttállása” teszi e dramatizált regényt egyedivé. 

Mindannyiunké a felelősség 

Jókai Anna Majd (2005) című kötete a riasztóan krisztustalan és embertelen harmadik évezred végét jeleníti meg, a Föld túlnépesedésének rémképeivel. Mindezért a felelősség mindannyiunké egyenként is: „semmiképpen nem vonulhatsz vissza. A szellem műhelyében nincsenek nyugdíjasok”, írja Jókai Anna (Majd, 2005, 84.). A háromszemű címet viselő, dokumentumnak álcázott elbeszélés arról szól, hogy a megőrült emberiség mindent betilt, ami hagyományos vagy művészi, ami politikailag nem korrekt vagy deviáns; ezért a háromszemű, azaz belső látással: saját értelemmel, lélekkel is rendelkező egyedet, nevezett Cowachot egyszerűen „kiiktatja”! Az utolsó gyermek című elbeszélés Madách falanszter színének kétségbeejtő továbbgondolása. Lulla és Lulli embernek alig nevezhető, mégis ránk emlékeztető: érző, csetlő-botló antihősök. Pontosabban: egészségtől és szabadságtól megfosztott lények, akik a kiszáradt, terméketlenné szipolyozott és már-már szennybe fullasztott Földön még bizonyos apró kiváltságokat élvezhetnek addig, ameddig reprodukcióra alkalmasnak minősülnek. Nagy kínok között megfogan, és hosszas túlhordás után megszületik torz, hímnős gyermekük: ő lesz a „repedezett, füstölgő agyaggolyón” az utolsó gyermek:

„A Szentlélek visszaszívta leheletét. A Fiú felszedte sátorfáját, s beljebb húzódott az Univerzumba, újra felvérző sebekkel. Az Atya pedig töpreng; kezdheti elölről: …embert, a maga hasonlatosságára?!” (Majd, 2005, 95.)

Fekete karácsony

Utolsó könyvében, az Átvilágításban (2017) Jókai Anna hálával telten és „halálra készen”, a hívő ember hitével, kételyeivel és reményével ír, leplezetlenül, magáról, hazájáról, kora társadalmi, művészeti, közéleti és magánemberi eseményeiről. Mert időszerű is, idézzük a következő részletet:  

„Fekete karácsony. De nem olyan fekete, hogy az igazságra éhes szeretet át ne csillanjon rajta. A mi karácsonyunk, Magyarország karácsonya talán képes áttörni a masszív ködöt. A fehér karácsony vagy van, vagy nincs. De a fényes karácsony rajtunk múlik. Mert most a felülről jövő fényt részben elnyeli, részben visszaveri a szurokfekete. De az a gyertyafény, amelyet a megokosodott szív és átmelegített ész a saját portájáról indít útnak felfelé: a szervezett sötétségen áthalad. Egy tenyérnyi térben fölhasad a Nagy Világéjszaka. Odaát erőt kap a mentésre az angyalsereg. ’S lőn világosság’?” (Átvilágítás, Széphalom könyvműhely, 2017, 297.)