2019. augusztus 21., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amikor kiejtjük a verbunk szót, egy kissé magyarabbnak érezzük magunkat. Bár a tánc neve osztrák eredetű, mégis magyarnak számít. Ennek az ellentmondásosságnak a hátterét a történelemben kell keresnünk. Az 1600-as évek végén osztrák segítséggel felszabadul Magyarország a 150 éves török uralom alól. Ennek a segítségnek azonban ára volt, mert hamarosan arra eszmélt a magyarság, hogy az osztrák az úr az országban. Az osztrák hadseregben – és egész Európában – divatos volt a toborzás, amit németül a Werbungnak neveztek. Ez a szó magyarosodott verbunkra. Kezdetben a zenés-táncos hadba csalogatás valóságos átverésnek bizonyult. Fel is lázadtak ez ellen Magyarországon, mert a katonának befogott legényeket messze idegen országok csatatereire vitték – osztrák érdekek érvényesítése céljából. Nem véletlen, hogy 1703-ban már elkezdődött a Rákóczi-féle szabadságharc-sorozat. A szatmári békekötés után (1711) fejlődésnek indult egy tudatos nemzeti törekvés, amely során előtérbe kerültek a nemzeti különlegességek. A verbunk sajátos nemzeti tánccá vált, és a szabadságvágy szimbóluma lett.

A verbunkos zene nyilván úgy válhatott igazán magyarrá, hogy voltak magyar művelői. Mivel a magyar világi zenekultúra a hosszú háborúskodások miatt nagyrészt kimerült a népzenében, időnek kellett eltelnie, míg felbukkantak magyar zeneszerzők. A verbunkos zene művelése vezetett a magyar műzene kialakulásához, mert a verbunkos zenét szerző komponisták igyekeztek magyar jelleget adni ennek a zenének.



Sok névtelen zenész között akadt olyan is, akinek a nevét megemlíti a magyar zenetörténet. Ami érdekes, hogy éppen egy jogász volt az egyik ilyen zeneszerző.

Lavotta Jánosról keveset írnak a zenekönyvekben, pedig megérdemelne egy hosszabb fejezetet. 1764-ben született Pusztafödémesen, a mai Szlovákia területén. Édesapja hivatalnok volt Pozsonyban, és fiát is arra ösztönözte, hogy a biztos megélhetés érdekében tanulja ki a jogtudományok csínját-bínját. A fiú szót fogadott, és jogásznak tanult. A jog mellett azonban elkezdett muzsikálni.

Lavotta nem elégedett meg az amatőr szintű ismeretekkel, hanem mélyen beleásta magát a zeneelméletbe és a zeneszerzésbe is. Úgy akart igazi hazafi lenni, hogy a működését, szerkezetét is érteni akarta a zenei nyelvnek, melyen igazán magyarul akart megszólalni. Megérezte, hogy csak úgy lehet nemzetet erősíteni, hogy közben kultúrát kell teremteni.

Zenetanároktól tanult, hogy álmát valóra válthassa. Gyerekkora óta csodálta a híres Esterházy-zenekart, és ő is tagja szeretett volna lenni ennek a nagyszerű társaságnak. Igyekezett kapcsolatba kerülni Esterházy Miklós herceggel, de nem járt sikerrel, pedig nem volt már kezdő muzsikus. Bécsben rövid ideig hivatalnokoskodott, és közben zenét is tanult. Valóságos hegedűvirtuózzá fejlődött. Bécsi tartózkodása idején a császári muzsikusok társaságában II. József császár előtt is muzsikált. A császár pedig külön felfigyelt a magyar hegedűsre, annak lenyűgöző játékára. Meg is kapta a dicséretet az egyik kollégájától, aki megveregette a vállát, és odasúgta Lavottának: „Az úrban felette kár az, hogy magyar.” Ez a mondat meghatározta további zenei gondolkodását. Nem csoda, hogy nem időzött soká a császárvárosban… Álmát azonban nem adta fel. Tovább tanult, hogy saját zenei útján járhasson. 1786-ban feladta a herceggel való találkozás lehetőségét, és Pestre ment tovább folytatni jogi tanulmányait.

Pesten már hangversenyeken is bemutatkozott, sőt saját szerzeményeit is megosztotta hallgatóival. Könnyen  berobbant a pesti zenei életbe, mert hegedűs hírneve megelőzte érkezését.

A 22 éves fiatalember érzékeny lélekkel nyúlt a húrokhoz, a muzsikához és az élethez. Szilágyi Sándor, életrajzírója tanulságosan jegyzi meg, hogy „ha a hangya-emberek által írt életrajzot olvassuk, kétségtelenül arra a megállapításra jutunk, hogy ők a világegyetem legfélelmetesebb teremtményei. Nemcsak azért, mert hősükről mindent és ezenkívül még valamit is tudnak, hanem mert mindent el is mondanak, cél, szempont és szükség nélkül, s mindjárt ítélkeznek is, igen magas morális paripáról (némelyiknek a morál valósággal vesszőparipája) kikutatják hősük legelrejtettebb hibáját, kegyetlenül belenéznek összes titkaiba – csak éppen a lelkükbe nem néznek bele. Igaz, hogy ez nehezebb is...” Lavotta magyar lélekkel szólaltatta meg a húrokat.

Tehetségét jól példázza az az eset, amikor angol tudósok szálltak meg Pesten a Hét Elector nevű fogadóban, és a fogadóstól érdeklődtek a város nevezetességeiről. A szállásadó felhívta a tudósok figyelmét Lavottára: „Van, Lord uraim, itt Pesten egy remek kezű ifjú muzsikus az universitás tanulói között! Annak hegedülését – mondhatom – csudálkozással teljes elragadtatásig lehet hallgatni és méltó betölteni Angliát is annak hírével!”. Aztán az angol urak meg is hallgatták a fiatal művészt, és jó pénzért megvásárolták tőle az ócska hegedűjét, gondolván, a hangszerrel magukkal vihetik a tudást is…

Lavotta János tisztában volt saját tehetségével és művészi értékével. Jól tudta, hogy előadói hírneve csak addig tart, míg valaki le nem taszítja a csodálat színpadáról. Hogy neve fennmaradjon, komponálni kezdett.

Jogi tanulmányai befejeztével hivatalnok lett a pesti kancelláriánál. Ekkor, talán 1791-ben történt egy érdekes eset. Lavotta és egyik hivatalnok kollégája egymás tudta nélkül beleszerettek egy sörárus leányba. A kollégának eszébe jutott, hogy éjjelizenét kellene adni a lánynak. A bonyodalom ott kezdődött, hogy Lavottát kérte fel muzsikálni. Lavotta kölcsönkérte főnökének, báró Orczy László alkincstárnoknak a híres cremonai hegedűjét. Bár ne tette volna, mert még a szerenád előtt összekapott kollégájával, és hirtelen haragra lobbanva úgy főbe kólintotta a szerelmes legényt a hegedűvel, hogy a hangszer pozdorjává törött. Hogy hogyan intézte el e költséges megnyilvánulását főnökével, arról nem szól a krónika.

Lavotta János pedagógusként is megállta a helyét. Ezt használta ki egy magáról túl nagyokat állító uraság. Történt ugyanis, hogy egyszer Lavotta egy csinos ház előtt sétált. Bentről muzsikaszó hallatszott. A fiatalemberben feltámadt a kíváncsiság, hogy ki gyötri bent a hangszert. Bekopogott a házhoz, és egyenesen az uraság elé lépett. Az megtiszteltetésnek vette, hogy hegedűjátékának hallatára valaki bekopog hozzá. Beszélgetni kezdtek, és a kisnemes faggatni kezdte Lavottát, hogy ért-e valamit a hegedüléshez. Az ifjú tréfára vette a dolgot, és azt állította magáról, hogy erdélyi cigány, és egy kicsit hegedül is. Az uraság hencegni akart:

– Ismeri-e Lavottát?

– Hogyne – felelte Lavotta –, jól ismerem.

– Na, látja, ő volt Pozsonyban az én tanítóm – büszkélkedett a nemes úr. De hát muzsikáljon maga is nekem valamit, vajda uram... Mi is a becsületes neve?

– Attova Laze.

– Hm... – dörmögött a házigazda a furcsa névre –, s aztán odanyújtotta hegedűjét Lavottának. A fiatalember nyikorgatott valami melódiát a hegedűn, aztán eltávozott. A történet azonban nem ért véget, mert Lavotta elmesélte barátainak, hogy járt a beképzelt úrral. Nem is telt el sok idő, amikor egy vacsora alkalmával a társaságban megjelent a muzsikáló kisnemes. Lavottáék nyomban felismerték. Egy Somsics nevű mókamester nyomban megkörnyékezte a nagyotmondót.

– Hallom, az úrnál valami cigányféle volt látogatóban.

– Igen, valami cigányvajda.

– Cigánymuzsikus! – legyintett a kezével Somsics. – No, muzsikus lesz itt is, csakhogy különb! Az urat érdekelni fogja, ha ugyan érdekli még hajdani tanítója, Lavotta!

– Ó, igen… hogyne… – dadogta a vendég –, lelkemből érdekel és szeretném viszontlátni.

Aztán a jelenlévők nagy üdvrivalgása közepette belépett Lavotta a hegedűjével. Ez a bizonyos Somsics pedig felírta egy táblára: ATTOVALAZE. A nemes úr kezdte kényelmetlenül érezni magát. Somsics pedig igyekezett megadni a kegyelemdöfést a nagyképű úrnak: rákérdezett, hogy tényleg a hegedűs fiatalember volt a tanítója, mire az igennel válaszolt. Erre Somsics a táblát egy tükör felé fordította, és arra kérte a nemes urat, hogy olvassa el, mit lát. ATTOVALAZE a tükörben EZ A LAVOTTA mondatot adta. Erre  Lavotta is megszólalt: „Uram, az úr soha az én tanítványom nem volt, következésképpen vélem s az én muzsikai tanításommal soha se dicsekedjék, mert én hallván tegnap füleimmel az úr muzsikai gyenge tehetségét és gusztusát, felette szégyenleném a világ előtt, ha oly boldogtalan tanítást vesztegettem volna valamely tanítványomra.”