A világ híreiben a közelmúltban kiemelt figyelmet kapott Grönland, és a téma valószínűleg egy ideig újra napirenden marad. A mai szemlélőnek könnyen támadhat az a benyomása, hogy a háttérben egy amerikai elnöki hóbort van, ám kicsit visszaforgatva a történelem lapjait, gyorsan világossá válik, hogy ez nem is állhatna távolabb a valóságtól.
1941 februárjának elején az akkori amerikai elnök, Franklin Roosevelt jóváhagyott egy katonai tervet, amely stratégiai fontosságúvá nyilvánította Grönlandot az amerikai érdekek szempontjából, és katonai bázisok létesítését irányozta elő a szigeten. Ez még szinte pontosan kilenc hónappal azelőtt történt, hogy az amerikaiak beszálltak volna az öreg földrészen és a Távol-Keleten már zajló második világháborúba, de a jenkik – magukat a demokrácia arzenáljaként pozicionálva – már fegyverszállításokkal támogatták a briteket. Két hónappal később alá is írtak egy egyezményt Grönland védelméről az akkori amerikai dán nagykövettel, és a sziget a későbbiekben kulcsfontosságú szerepet játszott a háború során. Az itteni légi támaszpontok gépei védték az öreg földrészre és azon is túl amerikai árut, fegyvert és csapatokat szállító hajókonvojokat, amelyek nélkül a britek is kénytelenek lettek volna kapitulálni a kefebajszú osztrák káplár előtt.
A háború lejártával, 1946-ban az amerikaiak ajánlatot is tettek a sziget megvásárlására, ahol egyébként azóta is egyedüli országként tartanak fenn katonai bázist. Az idén 250 éves Egyesült Államokról ritkán szokták elmondani, hogy a mai területeinek a többségét megvásárolta az idők folyamán. 1946-ban százmillió dollárt ajánlottak Grönlandért, de a szigetet birtokló dánok az ajánlatot nem fogadták el. Ám a skandinávoknak már akkor is volt tapasztalatuk amerikai ingatlanbizniszt illetően, mert 1917-ben eladták a jenkiknek a mai Virgin-szigeteket, 25 millió dollárért.
Ám, visszatérve Grönlandra, a már a háborús szükséglettel indokolt 1941-es bázistelepítés is csak egy régebbi amerikai stratégia újracsomagolása volt. A 19. század folyamán az amerikaiak és a britek még korántsem voltak szövetségesek, és a jenkiknek nem volt felhőtlen a viszonyuk a brit fennhatóság alatti északi, kanadai szomszédokkal sem. Az amerikai polgárháború lezárásakor hivatalba lépő amerikai adminisztráció külügyminisztere, William Seward ki is dolgozott egy stratégiát az északi szomszéd elszigetelésére. Megvásárolták Alaszkát a krími háború után szorult anyagi helyzetben levő oroszoktól, és Grönlandot is meg akarták venni a dánoktól, hogy így zárják körbe a velük szomszédos brit domíniumot, és védelmi gyűrűt biztosítsanak maguknak, de a döntésben a stratégia mellett az akkor fontos erőforrások birtoklása is szerepet játszott. Csakhogy a belpolitikai helyzet másként alakult, az alaszkai területvásárt őrültségnek tartó törvényhozás nem járult hozzá, hogy Grönlandért vételi ajánlatot tegyen az ország Dániának. A kortársak akkoriban óceánon innen és túl őrültnek tartották Sewardot ezért az egészért, aztán amikor kiderült, hogy milyen nyersanyagtartalékokat rejt Alaszka, minden kétkedőnek az arcára fagyott a vigyor. Apró párhuzam, hogy Seward arra jutott, hogy ha Kanadát körbezárják, az arra késztetné az északi szomszédot, hogy békés úton csatlakozzon az Egyesült Államokhoz, és a mostani elnök is emlegette már Kanadát USA-tagállamként. Nincs itt semmi újdonság. De annyi világosan látható, hogy ha az elnök szokott is a nyilvánosságnak azzal kérkedni, hogy ő még egy könyvet sem olvasott el, az elődeinek a geostratégiai dokumentumait viszont vesszőre pontosan megtanulta. Hogy aztán ez milyen eredményekre vezet a gyakorlatban, az később derül ki.
