Farkas Éva kilenc évig verhetetlen volt

A marosvásárhelyi korcsolyasport minden idők egyik legsikeresebb versenyzője Farkas Éva gyorskorcsolyázó, aki 1956-ban nyert először országos bajnoki címet, majd kilenc éven át verhetetlennek bizonyult az 500, 1000, 1500, 3000 és 5000 méteres távokon. A helyi szinten mai napig közismert és népszerű, ugyanakkor roppant közvetlen Éva néni a nyáron ünnepli a 79. születésnapját, de jelenleg is a korcsolya a mindene. Marosvásárhelyi otthonában találkoztunk vele, ahol megtekinthettük sportpályafutása alatt szerzett érmeit, okleveleit, kitüntetéseit, amelyeket ereklyeként őriz.

– Hogyan kezdődött ez a páratlan karrier?

– 1947-ben kezdődött a pályafutásom, amikor a testnevelési iskola diákja lettem. Ez akkoriban a Bolyai Farkas Elméleti Líceum keretében működött. Akkor ott általánosan minden sportágat tanítottak nekünk, minden téren jeleskednem kellett, a jó jegyekért is. Iskolaszinten kosaraztam, tagja voltam a marosvásárhelyi Progresul csapatának, aztán síztem, akrobataugrásokat végeztem 1953-ig, amit nagyon szerettem. Azon kevés, jelenleg is élő, egykori marosvásárhelyi sportolók közé tartozom, akik a sportszak első évfolyamának végzőseiként kétkezi munkával besegítettünk az iskolával szembeni sportpályák építésében. Kiváló sportosztályunk volt, szinte mindenki testnevelő tanárként helyezkedett el idővel. 

Korcsolyázni a marosvásárhelyi Muresulnál kezdtem el, miután id. Gáll Károllyal találkoztam, akit egy unokatestvérem révén ismertem meg. Ő akkoriban már nála sportolt. 18 éves voltam, és rövid idő múlva országos harmadik, 1956-ban pedig országos bajnok lettem. 

– Ez csak a kezdet volt, mert utána következett a többi...

– Valóban, kilenc éven át (1956 és 1965 között) négy számban minden esztendőben megnyertem az országos bajnokságot (500, 1000, 1500 és 3000 méteren), a klub abszolút bajnoka voltam, ritka volt az a verseny, ahol nem léptem a pódiumra annak idején a hazai versenyeken, s akkor is csak betegség miatt nem diadalmaskodhattam. Idővel, amikor a nőknél is bevezették a 5000 méteres távot, azon is országos bajnok lettem.

Magyar volt, inkább románt küldtek helyette

– Hol készültek fel akkoriban a versenyekre, hol tartották az edzőtáborokat?

– Csíkszeredában volt a fő felkészülési helyünk, de Tusnádon, a Szent Anna-tó, valamint a Gyilkos-tó befagyott vizén is többször edztünk. Emellett Bukarestben is volt lehetőségünk készülni, az ottani műjégpályán, de engem, mint válogatott versenyzőt, gyakran vittek Magyarországra és a Szovjetunióba is edzőtáborozni a 17 év alatt, amíg román válogatott futókorcsolyázó voltam, viszont a hazai felkészülési lehetőségek akkor is, akárcsak most, gyerekcipőben jártak.

– Milyenek voltak akkoriban a feltételek, az edzésmódszerek, a felkészülési lehetőségek?

– Az akkori eredmények tükrözik a jégnek a minőségét, hiszen az eredményeim kiválóak voltak román viszonylatban, sőt feltűnően jók. De amikor külföldre utaztunk, kiderült, hogy ez mind kevés. Nem voltunk szokva a nagyon jó minőségű jégpályákhoz, a korcsolyánk sem volt kifenve kellőképpen, ezért csak úgy csúszkáltunk a jégen, nehezen tudtunk futni rajta. Másrészt az is előfordult, hogy másokkal kivételeztek a rovásomra, mást küldtek helyettem nemzetközi versenyre. A kommunista rendszerben nem is egyszer fordult elő, nem csak velem, hiszen számított, hogy milyen viszonyban voltunk a vezetőkkel, milyen nemzetiségünk volt, milyen nyelvet beszéltünk – most nem akarom ezt részletezni, távol áll tőlem –, de bizony megtörtént, hogy hiába voltam első helyezett Romániában egy bizonyos távon, mégis más sportolót vittek ki nemzetközi versenyre. Emlékszem, volt egy bukaresti újságíró, aki Bukarestből járt a versenyekre, ő kifejezetten pikkelt rám amiatt, hogy magyar vagyok, és a nevem is az. Az egyik rendezvényen betegen vettem részt, és hosszú évek után először elvesztettem a versenyt. Az újságíró levette a kucsmáját, többször a magasba dobta, és az egekbe kiáltotta: „Végre, végre, hogy nem kell leírjam az Eva Farkas nevét!” Ilyeneket nyeltem le annak idején, de mindez nemhogy gyengített volna, inkább megerősített.

– Sok jó munkabírású futókorcsolyázó, tehetséges sportoló volt annak idején?

– Rengeteg. Ahhoz képest most nulla az, ahányan vannak a hazai versenyeken. Az is furcsa, hogy az országos bajnokságot Németországban kénytelenek megszervezni, jég meg pálya hiánya miatt, ez fájdalmas!

Annak idején hatalmas tömegeket mozgósítottak a sportversenyeken, egy futókorcsolya-versenyen mintegy 120-an vettünk részt. Két nap leforgása alatt (reggeltől estig zajlottak a selejtezők) alig fejeződtek be az akkori országos versenyek.

A siker titka: tehetség, szorgalom, munkabírás

– Ön a tehetségének vagy a rengeteg munkának köszönhetően lett sikeres futókorcsolyázó?

– Én a rengeteg munkának tulajdonítom, a tehetség az adottság, de nem elégséges: szükség van még szorgalomra, türelemre és főleg észre. Alázatosan álltam hozzá a sporthoz, az eszemnek köszönhetem, hogy kilenc évig voltam sorozatban országos bajnok. Ha én kilenc évig veretlen voltam, akkor az azt jelenti, hogy azt a kis tehetséget, ami bennem volt, a szorgalmammal párosítottam, a sok munkával, amit alázattal viseltem el, hogy eredményeket érjek el. Mindig, minden versenyen a maximumot adtam ki magamból.

– Idővel ön sokat edzősködött is Marosvásárhelyen. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?

– Valóban, sok fiatal tehetséget edztem az évek során. Hű tagja voltam a Maros Sportklubnak, éppen ezért fájt, hogy soha nem búcsúztattak el, kellemetlen, rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatosan. Nem tudom lenyelni (pedig nem akarok senkit megbántani), hogy azok az emberek, akik maradtak, és jóval fiatalabbak voltak, mint én, nem említik meg a régi öregeket. Mi a dicsőség babérjait akkor learattuk, a koszorú a mi nyakunkban volt évekig, és nem azért tettük, hogy pénzt kapjunk, nem is kaptunk érte szinte semmit. Én szerettem a gyorskorcsolyát. Elvártam volna, hogy a sportkarrierem befejezése után egy közös vacsora alkalmával kezet szorítsanak velem, és megköszönjék, amit ezért a sportklubért tettem. Sajnos, erre nem került sor, habár kevés igazi élsportoló volt annak idején a klubnál.

– Kik azok az egykori marosvásárhelyi korcsolyázók, akik az ön keze alatt formálódtak?

– Koros Lászlót és Gombos Károlyt is én vittem a jégre, oktattam őket. Székely Árpád, Szatmári Ibolya, Máthé Tibi neve ugrik be hirtelenjében, de a legtöbb korcsolyázó egyik korosztályból a másikba, egyik edző keze alól a másikhoz került 

hajdanán. Antal Emesével is foglalkoztam kezdő korában, Cseh Edmond is korcsolyázott nálam, de sok egykori remek sportolóval dolgoztam. Egyéni érdekek is voltak, hiszen sok kiváló sportoló más edzővel folytatta, akikkel aztán eredményeket értek el, mert velük lehetett menni külföldre.

– Tehát mások aratták le a babérokat?

– Igen, valahogy így. Egy időben a klub hajdani alelnöknője megtiltotta, hogy elmenjek Csíkszeredába, hogy megnézzek egy országos bajnokságot, ahol versenyeztek, majd nyertek az én egykori futókorcsolyázóim...

„Merénylet” készült ellene

– Erre a beszélgetésre készülve megtudtuk egyebek között, hogy egy országos verseny alkalmával elgörbítették a korcsolyáját, így akarták megakadályozni, hogy országos bajnok legyen. Kérem, mesélje el az olvasóknak azt a kellemetlen esetet, amelyre talán nem szívesen emlékezik vissza...

– Név nélkül mesélem el az esetet, habár ő is tudja, hogy én tudom, hogy elgörbítette a korcsolyámat. Én annak idején a későbbi miniszterelnök-helyettes Fazekas Lajos fiát, Antikát edztem, ezért hálából a felesége megajándékozott egy kiváló minőségű korcsolyával, amelyet a mai napig is ereklyeként tartok a kicsi szobám falára felakasztva. Egy országos bajnokság előtt az egyik távomat leszaladtam, következett volna a másik táv.

A korcsolyámat akkor a fűtőtestre tettem fel, hogy melegedjen, majd miután bemelegítettem, odaadtam egy csapattársamnak, hogy tartsa a hónalja alatt, hogy meleg maradjon, hiszen a mínusz 16-18 fokos hidegben az is könnyen megfagyhatott. Miután felvettem az elgörbült korcsolyát, elkezdtem a versenyt vele, de az első kanyar után kidobott. Megsérültem ugyan, de szerencsére a pálya mellett lévő hóba estem, nem szenvedtem törést. Rögtön leállították a versenyt, kértük, hogy bukkanjanak a tettesre. Öt perc alatt kiegyenesítették a korcsolyám, és én mindezek dacára megnyertem az a távot is. Végül kiderült, hogy annak a versenyzőnek az udvarlója tette ezt, aki meg kellett volna verjen engem, de így sem sikerült ez neki.

– Kik azok az egykori futókorcsolyázó-társak, későbbi versenyzők, akikkel jelenleg is kapcsolatot ápol?

– Románia minden egykori ismertebb és jelenlegi futókorcsolya-bajnokával tartom a kapcsolatot a világhálón. A hazai görkorcsolya-versenyeken a mai napig részt 

veszek, ott is találkozom valamennyiükkel. Öt évet dolgoztam Csíkszeredában, mivel oda helyeztek ki. A Csíkszeredai Sportklubnak az egyik alapító tagja vagyok, akkor alapítottuk meg a gyorskorcsolya-szakosztályt, minden évben egyszer összeülünk mi, öregek, akik a klub létrehozásánál bábáskodtunk, és nagy bulit csapunk.

A mai napig rengeteg szállal kötődöm a korcsolyához, enélkül nem is tudnék élni. Negyven év után rövidesen megrendezzük Tusnádon az öreg gyorskorcsolyázók randevúját, oda is hivatalos vagyok.

– Hála a fennvalónak, jó egészségnek örvend ma is, ez a legfontosabb!

– Látja, ott a tolószékem, azok a 

„műlábaim”, gyakran kell használjam. Sajnos, elteltek az évek, de én büszke vagyok a lábamra, hiszen „kitartottak”.

– Kedves Éva néni, mivel tölti  nyugdíjas hétköznapjait?

– Figyelem, mi történik a világban. Természetesen néztem a szocsi téli olimpia versenyszámait, így felidéződtek az egykori kedves emlékek, élmények. Látja, ott a falon vannak az érmeim, a korcsolyám, az okleveleimet dossziéba tettem. Ebben a szobában van az én lelkem... Tudja, nem tudom elfogadni, és nem érzem, hogy június 15-én betöltöm már a 79. életévemet. Lehet, hogy a mozgásom nehézkes, de az akaraterőm határtalan. 

– Kívánunk Önnek további jó egészséget, gondtalan éveket!