Most, hogy elhárult fejünk felől és lábunk alól a veszély, a szélsőséges gyűlölködés apostolának mégsem lesz országlása – jujj de hosszú bevezető kalaplengetést produkált az esős hajnal! –, kellene kezdeni valamit a szabadsággal. Vagyis az önkormányzat adta lehetőségekkel. Tisztában vagyok vele, hogy a polgármester letiltása csupán időlegesen vetette vissza a városi demokráciát. Jönnek még, lesznek jobb és igazabb idők. Higgyetek nekem.
És akkor olyan kényes témák is előtérbe kerülhetnek, mint az utcanévtár bővítése. Arra gondolok, és nem csupán én, hanem számos városfelem, hogy a sok semmi nevű, fogalomburjánzásból, erőltett semlegességből született utcanév helyett kapjon a városban emlékeztetőt, utcanévtáblát pl. József Attila, akinek volt már egykor utcája Vásárhelyütt.
És volt utcája Orbán Balázsnak a Víztelep környékén, de aztán elmosta őt, nem a hatnapos zivatar, hanem a hatalom önkénye, ostobasága, tudatlansága, az ékezetes betűktől való félelem. Gondold el, micsoda kín feltenni minden alkalommal az ékezetet a családnévben és a személynévben egyaránt az ott ágáló két á-ra. Pedig Orbán Balázstól kapta a város az első, nyomtatásban is megjelent teljes leírást, illusztrálva, amelyet azóta is (fel)használ, vissza-visszautal rá a településtörténet, építéstörténet, a tudományművelés és kutatás.
Annak felette pedig országgyűlési képviselője volt a városnak, demokratikus programmal (a XIX. század viszonyaira alkalmazott balközép). Sokszor megfordult városunkban, szerette, vélem, sokat tudott róla, rengeteg híve volt az akkori polgárság körében. Népgyűléseken szónokolt, biztatta a szavazókat. 1871-ben és 1872-ben is indult, és nyert a képviselő-választásokon. A város érdekeit képviselte az országos dolgok mellett. Szóval nemcsak Udvarhely feltétlen tisztelete és rajongása volt osztályrésze, hanem Vásárhelynek is tett némi szolgálatot, melyért az (hálás-hálátlan) utókortól legalább egy utcanév járna. És szinte elfelejtettem mondani, hogy a városi levéltár őrzi fényképfelvételeit, amelyek történelmi dokumentumok, értékes képek, hisz a fényképezés hazai úttörője is volt. Képeit kétszer is közreadta Erdélyi Lajos, előszót az első kiadáshoz Sütő András írt.
A Székelyföld leírása hat kötete a szocializmus évtizedeiben a legnagyobb becsben állt a Tékában. Féltve őriztük kint a szabadpolcon, mindenkinek kikölcsönöztük olvasótermi használatra, annak ellenére, hogy időről időre Bukarestből parancs érkezett, hogy be kell börtönözni az ún. „fond specialba”, azaz a zárolt könyvtári anyagok közé kell süllyeszteni, és csak nagyon indokolt esetben szabad kiadni nagyon megbízható indokoltaknak. (A fényírói felvételek üveglapjai a székelykeresztúri gimnázium könyvtárából kerültek be – az ötvenes évek könyvtárgyarapítási önkénye alapján – a megyei – akkor tartományi – könyvtárba, majd onnan a református temető szomszédságában álló Levéltárba.) Ha olykor feltűnt az antikváriumokban a teljes első kiadás, vagyonokat fizettek érte. Aztán, hála a nagy fordulatnak, megjelent két fokos kötetben, de füzetes kiadása is elindult, éppen Vásárhelyen.
Folytatni lehetne a sort több hírességgel, több neves ember felemlegetésével, ötletadással. Igaz, olyan kiváló alkalmak nem adódnak gyakran, mint a kilencvenes évek eleje-közepe, amikor utcát szerezhetett a városi tanács (neveztesen Kolozsváry Zoltán városi tanácsos kezdeményezésére) Széchenyi Istvánnak vagy Márton Áronnak.
Illenék visszaadni Jókai Mórnak, horribile dictu Kossuth Lajosnak és Teleki Sámuelnek, Wesselényi Miklósnak, Salamon Ernőnek, Petelei Istvánnak egy-egy utcát a sok százból, vagy azoknak, akik még a minap közöttünk éltek és alkottak kiválót. Például az említett Sütő Andrásnak, Bözödi Györgynek vagy Kemény Jánosnak.
