Igen, tudom, a csapból is ez folyik, de nem tudok nem írni a parajdi helyzetről. Főleg, hogy most már szó szerinti értelemben is a csapból folyik, hiszen a helyzet súlyosbodása odáig fajult, hogy immár vészhelyzetet hirdettek ki a Kis-Küküllő vízösszetételének megváltozása miatt is. Amint azt mindannyian tudjuk, hatmillió köbméter víz ömlött be a bányába, ami most a folyóba (is) távozik, ráadásul oly mértékben, hogy a víz ihatatlanná vált a Kis-Küküllő mente számos településén, Parajdtól Dicsőszentmártonig. És az élővilágra gyakorolt hatásról még nem is beszéltünk…
Persze számos teória, felelősségre vonási felhívás, technikai megoldás, kormánytámogatásról és civil adakozásról szóló hír jelent meg a napokban (nem is sorolom, mindenki látja, aki követi a szociális médiát), ám a nagy kérdés most már sajnos nem az, hogy mit kellett volna tenni (remélem, bár nem hiszem, hogy elővennék azokat, akik felelősek a jelenlegi helyzetért), hanem, hogy mit lehet még tenni. És erre válasz egyelőre nemigen akad. Emlékszem, amikor tavaly vagy tavalyelőtt megjelentek az első komolyabb hírek az akkori vízszivárgásokról, aggodalommal követtük őket, hiszen annak ellenére, hogy kvázi semmi közünk a bányához, mégis a magunkénak éreztük: székelyföldi létünk velejárója, hogy a bánya a miénk is, mi is büszkélkedünk vele, több esetben is ajánlottuk külföldi ismerőseinknek, akik lelkesedve meséltek róla látogatásuk után. És a miénk azért is, mert legtöbbünk gyerekkorában járt ott először, és utána többször visszatért. Szorítottunk, hogy oldják meg a helyzetet, el sem tudtuk képzelni, hogy a bányát elveszítsük. Nem az volt a lehetetlen forgatókönyv, mely szerint elönti a víz, hanem az, hogy annyira beszivárog, hogy csak hetek vagy hónapok múlva tudják onnan kiszivattyúzni.
Ehhez képest elszorult szívvel figyeljük, hogy a lehetetlennek képzelt forgatókönyv megvalósult, a bánya megtelt vízzel, és ahogy telnek az órák, úgy jelennek meg újabb és újabb híradások az egyre táguló víznyelőkről, a potenciális veszélyről, a kitelepítésekről, a csarnokok valószínűsíthető beomlásáról és az ezzel járó sósvíz-cunamiról, majd – most, legutóbb – a vízminőség romlásáról.
A helyzet sajnos katasztrofális. Az egyedüli pozitívuma mindennek (mert muszáj a jó dolgokat megtalálni a legnagyobb rosszban is) az a szinte példátlan, nemzetiségtől ezúttal tényleg függetleníthető összefogás, amely a küszöbönálló térségi ökológiai katasztrófát és annak előzményeit kíséri. És azért merem példátlannak nevezni, mert most tényleg egy (illetve két) ország fogott össze a civilektől a hatóságokig, hogy mentsék azt, ami még menthető, és segítsenek mindazoknak, akiket a leginkább érint a kialakult szomorú és felháborító helyzet.
Titkon valahol még reménykedem, de a józan ész azt súgja odabentről: a parajdi sóbányát, amely a római kor óta sókitermelési helyszín, és amely mindannyiunk bányája volt, végleg el kell engednünk. Éltessék tovább a szép emlékek, a fotók és kisfilmek, mutassuk meg őket az utánunk jövőknek, meséljünk arról, hogy milyen érzés volt gyerekként busszal menni a föld alá. Ne legyen igazam, de úgy látom: kétezer évnyi regionális történet válik a szemünk láttára enyészetté, és épül be a végleges múlt idő egyre távolodó dimenziójába. Ami hihetetlen volt, ím bekövetkezett: az elképzelhetetlent a szemünk előtt formálja jelenné az élő történelem.
