Dienes Sándor professzortól búcsúzunk, akinek szép, tartalmas, örömteli életet ajándékozott a Fennvaló mind családi, mind szakmai, mind közösségi téren. Egy teljes és időskorában is önállóan megélt létet, amely során mindenkor hű volt önmagához, tanítványaihoz, betegeihez, barátaihoz, szomszédaihoz, családtagjaihoz. A szülőföldhöz, a hazához és az országhoz, a transzilván eszméhez, az emberiség kultúrájához. Szakmájánál fogva a foglalkozási betegségek csökkentésének a jelentőségéhez. Az egykori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (MOGYI), későbbi MOGYE szellemiségéhez, a magyar nyelvű orvos- és asszisztensképzés nemes ügyéhez. Szakmáját több mint fél évszázadon át oktatta az orvostanhallgatóknak és a fiatal orvosoknak, később a leendő egészségügyi asszisztenseknek, miközben szerteágazó tudományos tevékenységet fejtett ki. Neves hazai és külföldi szakmai konferenciák résztvevője, szervezője, előadója volt, miközben azon munkálkodott, hogy a munkaorvostani szaknyelv anyanyelven közvetítődjön az orvosokhoz és betegeikhez.
A példátlanul hosszú és tartalmas oktatói életpálya rövid méltatásra szorul. Dienes Sándor Lajos 1925. július 3-án született Kolozsvárott, kiemelkedő képességei már diákkorában megnyilvánultak. Az érettségit követően az 1944-es világháborús esztendő viszontagságai miatt csak a következő évben jelentkezhetett egyetemi képzésre; igaz, 1945-ben egyszerre két karra iratkozott be. Földrajz-földtan szakos tanári diplomát a Bolyai Tudományegyetem természettudományi karán szerzett 1949-ben. Az orvosi egyetemet Marosvásárhelyen végezte az ott induló első évfolyammal 1951-ben, de már egyetemista korában, 1950-től tanársegédként tevékenykedett. 1957-től a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet adjunktusa, a munkaorvostan-előadója, a foglalkozási betegségek klinikájának az alapítója Marosvásárhelyen. 1977-től nyugdíjazásáig a munkaorvostani diszciplina tanszékvezetője, 1981-től egyetemi tanárként, amely címet már egy évtizeddel korábban elnyert Nyugat-Berlinben ottani ösztöndíja végeztével. 1990-től doktorátusvezető, 1991-ben sokadmagával együtt kényszernyugdíjazta a marosvásárhelyi orvosképzést kényszerpályára terelő politikum. 1999-ig konzulens professzor. Ez a fél évszázados egyetemi karrier máris gazdag oktatói, kutatói, gyógyító tevékenységet feltételez.
Dienes professzor pedagógusi pályafutása mégsem ért véget, még két évtizeden át nyugdíjasként a Református Assisztensképző Iskola óraadó tanára volt, és rendkívül aktív szerepet vállalt a leendő egészségügyi asszisztensek államvizsga-dolgozatának irányításában. Előrehaladott kora ellenére a leghűségesebb tanárnak számított, és egyedi teljesítménynek számít, hogy összességében hét évtizedet töltött a katedránál. Megalapozott szaktudása, széles körű általános műveltsége, rendkívül sokrétű személyisége már-már legendássá tette. Nevéhez fűződik a marosvásárhelyi vívószakosztály megalapítása; egyébként ő maga részt vett a római olimpián. Munkásságáért számos díjat és elismerést kapott, mint az MTA Arany János-érem, a Magyar Érdemrend tisztikeresztje, Pápai Páriz-díj. Szakmai körökben rendhagyónak számító teljesítményként megemlítem, hogy két éve, 92 éves korában tudása és tapasztalatai összegzéseképpen jelent meg életművét kiteljesítő munkaorvostankönyve.
A szűkebb család gyászában osztozom, miközben a tágabb szakmai közösség, a Közegészségtan Tanszék, az orvosegyetem és az asszisztensképző iskola részvétnyilvánítását közvetítem. A magam és még nagyon sokunk nevében megköszönöm a Mesternek, Dienes Sándor professzornak, hogy tanítványa lehettem. Nemrég részt vett a harmincéves egyetemi találkozómon, egy bő héttel ezelőtt lakásán beszélgettünk múltról és jelenről. Távozásomat követően szokásához híven még integetett felém a tömbházlakása ablakából. Ez az utolsó karlendítés a felvillanó lélek és szellem örökkévalóságát hirdette.
Hiszem és vallom, bár minden pedagógus életében bekövetkezik az utolsó tanóra, és minden ember létében a földi búcsú pillanata, a jó tanár, a hivatását mély megszállottsággal végző mester szavai úgy élnek tovább tanítványaiban, amint a nemzet tavaly elhunyt költője, Kányádi Sándor szavai hirdetik: „Aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet.”
