2019. július 23., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az ismerősöm ismerőse, de lehet,

hogy annak is egy további ismerőse, sőt még többszöröse a rosta likának az ismeretségi fok, egyszóval az illető elcserélte az utazóbőröndjét az eindhoveni reptéren. Jöttek a csomagok, se lassan, se túl szédítően, és amikor feltűnt az ismerős poggyász, ismerősöm hatványkitevőn kapkodó ismerőse lerántotta az ismerősnek tűnő csomagot, amelyért a Wizír-vezérnek nem keveset perkált le online. (Zsinórban, mondanám magyarosabban.) Egyebekben a címben idézett verssor szerzője Tamkó Sirató Károly.

Tanulság nem vonatolható ki belőle, ui. nincs tanulsága, csak bosszúsága. Szerencsére feltalálták a mobiltelefont, visszanyomozott a Wizír, és megtalálta a bőrönd, helyesebben a bőröndök, kerekes szatyrok jog szerinti gazdáit.

Nálam is az utazás előtti szokott félelmek közé tartozik a csomagok elcserélésének lehetősége, hiszen a nagy és kis utazótáska-gyártó cégek nagyjából és cirka egyforma, egymásra hasonlító málhákat állítanak elő futószalagon. Ezek összekutyulása nem különösebben bonyolult feladat. A megtörténhetőség elleni védekezés formái sokfélék, egyesek még abból a korból erednek, amikor az utasok szabályos útipoggyásszal utaztak, a bőrönd fülére (fogantyújára) egy kis névjegytokot erősítettek szíjjal, a tokban pedig szerepelt az utas (a tulajdonos) neve, lakcíme, esetleg szállodája és elérhetősége, akkoriban még csak a telefonja. Azóta többféleképpen lehet tisztázhatatlan csomagviszonyhoz jutni. A másik védekezés egyszerű módja, ha utazásunk poggyászát (öröm az, nem gyász, ha van, s olykor ugyancsak nehéz) felcímkézzük matricával, lehúzival (akcibild), különféle fityegőket kötünk reá, piros festékkel vonalat húzunk egyik látható felületére (abban az esetben, ha málhánk alapszíne nem piros, mint az osztályharcos vére).

Mi azonban, mint rettenthetetlen világutazók, akik csak kisebb kiruccanásokra vetemedünk, úgy babrálunk ki a csomagcserélő manókkal, hogy csomagunkat nem adjuk fel, magunkkal visszük fel a fedélzetre, elhelyezzük a fölöttünk levő poggyásztartóba, vagy az előző ülés alá csúsztatjuk be. Ennek feltétele, hogy az egyre szűkülő Prokrusztész-ágyba, a csomagterjedelmet megszabó ketrecbe beférjen, megfelelve a szigorodó követelményeknek. Egyre kevesebbet pakolunk be, racionálisan átgondolva a három-hét nap szükségleteit, a végletekig lecsupaszítjuk igényeinket, rájöttünk, hogy a ruhatár legyen kevés, gyakorlatias, mit sem törődve a napi elegancia, a divat- és stájliszt követelményeivel. Egy-két fejérnemű – este mosunk, reggelig, másnapig kitesszük száradni dél-olasz módra –, ing, pulcsi, zoknicsek, egy mindent elviselő farmernadrág, kiskabát, fényképezőgép, de a teló is megteszi. Jól bejáratott cipő. Ez utóbbi hármat magunkon (el)viselve, a többi pedig óhaj, sóhaj, végtére is ihaj-csuhaj.

Ma már gurulós bőröndje van a legszakadtabb falusi öregasszonynak is, aki külföldön robotoló, pesztrálkodó, ápoló (sajnos nem Apolló) gyermekéhez, unokáihoz siet Prága/Frankfurt/London/Berlin/Barcelona/Porto/Dubaj városába. A világatlaszt találomra felütve, könnyen bővíthetővé válik a kelet-európai munkavállalók földrajzi és munkaügyi tájékozottsága, irányultsága. Az átalvetők kora lejárt. (Erre már csak a néprajzosok szoktak felfigyelni, meg azok, akik addig soha nem láttak ilyen egyszerű poggyászt, amiből számos falusi finomság került ki, mikor Rebi vagy Giza – Ágnes dadánk húgai – bejöttek Toldalagról vagy Mezőszengyelből Vásárhelyre az ötvenes-hatvanas években.)

A papírbőröndre pedig csak azok emlékezhetnek, akik abban az időben voltak az utak, vasutak, rázós földutak vándorai, midőn a szocializmus felett még a hajnalcsillag pislákolt. Jobb változata a vulkánfiber bőrönd volt, amelynek volt egy kis zsebe is, ahová becsúsztathattad a fogkefédet, azzal a feltétellel, hogy volt még fogad, nem ölte ki a vénség vagy verte ki az önkény. Az úriemberek bőr- és műbőr utazóalkalmatossággal eredtek neki a földrajzi távolság megtételének. Ez éppúgy lehetett utazás, házalás, szolgálati ügy, nyaralás és/vagy kivándorlás. Amíg lehetett, a nagy csomagokat (bútor, engedélyezett értékek) hajóra rakták, úgy érkeztek meg Durban, Sidney, New Haven vagy Haifa kikötőjébe.

Végül ne feledkezzünk meg a klasszikus faládákról sem, amelyben a Nyilas Misik pakkot kaptak, és máskor ezzel vonultak bé a közhonvédnek behívott legények lemarházott közbakának, munkaszol- gálatosnak. Mikor mit érdemelt az egyén a rólunk gondolkodó (gondoskodó?) hatóságoktól.

Ami kimaradt, az már nem fért e kis jegyzet hajókofferébe.