2020. augusztus 12., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

1875. január 14-én a Felső-Rajna menti Kaysersberg protestáns lelkészének családja a második gyerek születésének örvendezett. Az újszülöttet Albertnek keresztelték.

Albert Schweitzer ennek ellenére mégis inkább Gunsbachot érezte szülővárosának, mert születése után néhány héttel édesapját oda nevezték ki lelkipásztornak. A gyermekévek boldog családi légkörben teltek, ahonnan nem hiányzott a zenélés sem. A hangszerjáték családi hagyománynak számított. Az apai nagyapa tanító és orgonista volt, édesapja is jól bánt a zongora és az orgona billentyűivel.

A kis Albert fogékony gyerek volt. Édesapja jó pedagógiai érzékkel addig zongorázott a fiának, míg az megszerette a hangszert. „Ötéves voltam, amikor apám megkezdte zongoratanításomat a Schillinger nagyapámtól örökölt régi zongorán.” A zongora hamar engedelmes hangszerré vált a kisfiú keze alatt. Csekély két év alatt Albert azzal lepte meg tanítónőjét, hogy koráldallamokra (egyházi énekekre) improvizált harmóniákat. A zongorát az orgona követte a hangszertanulásban. „Nyolcéves koromban kezdtem orgonálni – mikor még a lábam alig érte el a pedált.” A fiúcska az orgona iránti rajongását nagyapjától örökölte, aki orgonaépítéssel is foglalkozott.

Albert zenei tehetségét bizonyítja: „kilencéves koromban engedték meg első ízben, hogy helyettesítsem az orgonistát az istentiszteleten”.

Bár a kisfiú tehetséges hangszerjátékos volt, családja jónak látta, hogy minden tudományt elsajátítson. Albert elismeri, hogy ő sem volt mindentudó zseni, szorgalommal és kitartással sajátította el a tananyagot. Sokan háborogtak volna, de ő hálás volt, hogy nagybátyja – mivel nem volt gyereke – magához vette, és szigorú nevelésben részesítette. A fiú szerencsére olyan természetű volt, hogy sikertelenségei miatt nem másokat hibáztatott, hanem belátta, nem fordított kellő figyelmet arra a tantárgyra, amelyből gyengébben haladt. Eleinte a nyelvtanulás és a matematika jelentett nehézséget számára, de nagy erőfeszítések után beérett a keserű gyökéren termő édes gyümölcs: „így aztán felsőbb osztályokban a jó, sőt a legjobb diákok közé tartoztam. Írásbeli dolgozataim – ha emlékezetem nem csal – rendszerint a legjobbak voltak”.

Ma lehet, többen is azt mondanák, hogy azért volt gondja néhány tantárggyal, mert elmuzsikálta a drága idejét. Albert nem így vélekedett, neki a hangszerjáték ugyanolyan fontos volt, mint egyéb kedvenc tantárgyai, a természettudományok és a történelem. Megtehette volna, hogy gimnáziumi évei alatt abbahagyja az orgonálást, de nem így tett. „Mulhouse-ban zenetanárom Eugen Münch, a református Szent István-templom fiatal orgonistája volt, aki a berlini konzervatóriumból magával hozta a Bach iránt akkoriban éledő lelkesedést. Neki köszönhetem, hogy korán megismerkedhettem a Tamás-templom kántorának műveivel, és hogy tizenötéves koromban komoly orgonatanításban részesültem.”

A Tamás-templom kántora, Johann Sebastian Bach 1750-ben halt meg. Akkori szokáshoz híven, a kottáit legjobb esetben félretették valahova, és nem égették el. Bachot gyorsan elfeledte a világ. Művészetét, a barokk művészetet elsöpörte a klasszicizmus. Nem tudhatjuk, meddig maradt volna elfeledett zeneszerző Bach, ha a XIX. században nem történik egy véletlen esemény. Felix Mendelssohn-Bartholdy nagymamája valószínűleg egy régiségkereskedésben talált valami ócska papírköteget, melyen zenei hangjegyek voltak. Gondolta, örömöt szerez vele az unokájának. Megvásárolta a kottát. Lehet, nem is gondolt arra a nagymama, hogy ezzel zenetörténeti tettet hajt végre. Mendelssohn kíváncsian vette kézbe a régi papírokat. A romantikus mester számára egy varázslatos zenei világ kapuja nyílt meg e kotta által. A papírköteg Bach Máté-passiójának a kottája volt. Ez a mű a zenetörténet legnagyobb keresztyén zeneműve – Mendelssohn szerint. 1829. március 11-én Mendelssohn újra bemutatta a művet. A romantika korában teljesen újszerűen hangzó mű feltámasztotta Bach művészetét. Talán maga Bach sem gondolta, hogy betiltott műve valaha újra megszólal. A Máté-passió valóban különleges mű. 1727-ben vélhetően nagypénteken adták elő. A két zenekarra, két kórusra és szólistákra írt mű a korszak legnagyobb alkotása volt. A zenekarban viola da gamba, blockflöte (furulya), háromféle oboa is megszólalt. A háromórásnál hosszabb mű Bach korában túllépett minden elképzelést. Néhány előadás után a városi tanács betiltotta, mert úgy vélték, túlzottan közeledik az operához, nem elég magasztos, de a legnagyobb bűne a terjedelem volt. Egy évszázadnyi hallgatás után megszólalva akkora hatást gyakorolt a Máté-passió, hogy általa szerzője iránt is újra kezdtek érdeklődni. Ez az érdeklődés fokozódott Albert Schweitzer fiatalkorában, és a barokk mester muzsikájában  Albert is felfedezte a rendkívüliséget.

1893-ban Albert leérettségizett, majd nagybátyja kapcsolatai révén Párizsba ment, hogy ott Charles-Marie Widor orgonaművésztől tanuljon. A híres zeneszerző és oktató rövid meghallgatás után azonnal tanítványává fogadta Albertet, és olyan művészt nevelt az ifjúból, hogy az játéktechnika és előadókészség terén is ritkaságnak számított.

Valószínű, sok ember másképp képzelné Albert egyetemi tanulmányait az előzmények alapján. Talán környezete is megdöbbent, amikor 1893 októberében beiratkozott a strasbourgi Szent Tamás teológiára. A Máté-passió késztette egyházi pályára, vagy családi hagyomány, vagy isteni gondviselés? – személyes titok marad.

Albert Schweitzer 1882-ben (hétévesen)