A hét végén ünnepeljük az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kezdetét, a modern parlamentáris Magyarország születésnapját; 1990-től hivatalos nemzeti ünnep Magyarországon és mindenhol, ahol élnek magyarok, a trianoni döntés által elcsatolt, „határon túli” területeken és a diaszpórában egyaránt. A kommunista rendszerváltás után immár szabadon kinyilatkoztathatjuk, hogy éljünk bárhol a világon, lehetünk az 1920 után megalakult országok vagy a választott haza állampolgárai, de egy nemzethez tartozunk, mert azonosak a történelmi gyökereink, a kultúránk és – ami legfontosabb –:
az anyanyelvünk. Minden évben az ünnepi szónokok, határon innen és túl, megerősítik ezt, ugyanakkor az aktuálpolitikai helyzetképbe burkolják mindazt az üzenetet, amelyet a márciusi ifjak megfogalmaztak abban a bizonyos 12 pontban. Ma is aktuális a cím alatti („Mit kíván a magyar nemzet”) jelmondat: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Ugorjunk az időben. Ma abba a faramuci helyzetbe kerültünk, hogy miközben a világpolitika szereplői békéről beszélnek, négy éve háború dúl Ukrajnában, nemrég kitört a közel-keleti konfliktus, és arról se feledkezzünk meg, hogy a világ más részein is időnként fellángolnak véres konfrontációk. És vannak olyan országok, ahol továbbra is korlátozzák a szabadságjogokat, embereket börtönöznek be meggyőződésük miatt, vagy katonának toboroznak, akaratuk ellenére. Ami számunkra egyre szomorúbb, az az, hogy az utóbbi időben a közösségi térben egyre élesebben egymásnak feszülnek az indulatok. Egyesek kérdőre vonják az anyaországon kívüliek magyarságát. A gyűlöletkampány csapdájában elfelejtik azt, hogy tulajdonképpen pontosan abban kételkednek, ami minket a Kárpát-medencében több mint ezer éven át megerősített, egybetartott, attól függetlenül, hogy azok a területek, amelyen egykor eleink éltek, vagy jelenleg mi élünk, már más fennhatóság alatt vannak. És még mindig több a közös bennünk, mint az elfoglaló vagy a befogadó ország népeivel. A születés által alanyi jogon járó állampolgárság adott. Az ezen alapuló szavazati jog pedig az adott ország törvényhozó testülete által biztosított felhatalmazás, ami nem feltétlenül jár. Ez vitatható, és a mindenkori jogalkotó – bármely demokratikus ország parlamentje – hatáskörébe tartozik. Az állampolgárok számára pedig a legnagyobb lehetőség, hogy kifejtsék véleményüket a politikai irányultságról, az országlásról, kormányzásról, legyen az helyhatósági, országgyűlési vagy referendum valamilyen közügyben. És mindenkinek egyéni joga, döntése, hogy él-e ezzel vagy sem. Erkölcsjogi kérdés, hogy egy politikai hatalom, konstrukció mennyire ad lehetőséget erre azoknak, akik nem rendelkeznek állandó lakcímmel az adott országon belül, és nem adóznak. Mert ugye az állampolgárság – adott esetben – nem csak (állami) védelmet jelent, hanem kötelezettséggel is jár. A kérdésről nemcsak a magyar–magyar viszonylatban, hanem akár román–román viszonylatban is beszélhetünk, hiszen a legutóbbi államelnök-választásokon is kitűnt, hogy mennyire számít a diaszpóra szavazata, illetve azon is elgondolkodhatunk, hogy a moldvai állampolgároknak könnyített eljárással megadott romániai állampolgárság miként lehet valamikor sorsfordító, akár a romániai magyar közképviseletre nézve is.
AZONBAN, azon vitatkozni és abban kételkedni, hogy ki az (igazi) magyar a Kárpát-medencében vagy akár a diaszpórában, oktondiság, egyenesen rosszindulat. Nem akarom felsorolni az „elcsatolt országrészek” azon történelmi eseményeit, az egykori konkrét tényeket, vagy a jelenleg is a mindennapokban megtapasztalható küzdelmet, ami igazolja, hogy néha jobban ki kellett állnunk a magyarságunkért, mint azon anyaországiak, akik ma ebben kételkednek. És ne feledjük, hogy azok is, akik ma Nyugat-Európában, Ausztráliában, Amerikában és szerte a világban élnek, elsősorban azért távoztak, mert mertek kiállni a magyarságukért, a szabadságukért (az 1956-osok), és továbbra is őrzik mindazt, ami megerősíti az összetartozást.
A hangzatos ünnepi beszédek mellett a kételkedők gondoljanak azokra, akik még mindig a barikádokon állnak a végeken. Ők az őrzők.
