2020. február 25., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Sütő Gyula első találkozásunkkor hosszú, piros köpenyt és nagy, fehér szakállt viselt. Ő volt a Női Akadémia jótékonysági gyermekrendezvényének mosolygó Mikulása, akinek nemcsak a legkisebb résztvevőkhöz, hanem a felnőttekhez is volt pár kedves szava. Rövid beszélgetésünk alatt elárulta, hogy valamikor ejtőernyőzött, és nem mindennapi emlékek fűzik ’89 decemberéhez. Így élettörténetére kétszeresen is kíváncsi lettem.

A negyvenes évei végén járó férfi a megbeszélt időpontban, percre pontosan érkezett a szerkesztőségbe, és az ajándékozók lelkesedésével halmozta elém életének meghatározó eseményeit.

– Valamikor többet jártam a levegőben, mint a földön – vágott mindjárt a közepébe, aztán az előzményekre tért ki. – Vajdaszentiványi születésű édesapám is ejtőernyőzött, így én már gyermekként a magasba kívánkoztam, 7–8 évesen nem is rajzoltam mást, csak repülőket és ejtőernyősöket. 15 éves voltam, amikor apám elvitt a sportrepülőtérre, hogy én is kipróbálhassam ezt a gyönyörű sportot. De amikor megtudtam, hogy csak az elméletet sajátíthatom el – amit akkor már rég magamba szívtam –, és az első ugrásra még évekig várni kell, lemondtam róla. Természetesen nem örökre. A volt 5-ös iskolában – ahol autófényező, -bádogos szakot végeztem – volt egy osztálytársam, aki ejtőernyőzött. Ő csalogatott vissza ebbe a világba. 1989-ben iratkoztam be a képzésre, akkoriban az iskolával párhuzamosan már dolgoztam az IRA autójavító vállalatnál. Emlékszem, az Ifjúsági Házban volt egy bemutató, aztán egy kemény orvosi alkalmassági vizsgálat következett. A vérnyomásméréstől tartottam leginkább, a vizsgálatkor a megengedettnél nagyobb is volt nálam az érték, de aztán kiderült, hogy fehérköpeny-szindrómában szenvedek, az otthon mért érték ugyanis már nem volt magas. Így végül megfelelőnek találtak az ejtőernyősképzésre. Akkoriban még nem voltak olyan pehelykönnyűek az ernyők, mint manapság – meg is kékült a vállunk, az ágyékunk –, irányítani sem igazán lehetett őket. 

– Hogyan készültek fel az első ugrásra?

– A sportrepülőtéren főleg erőnléti képzésen vettünk részt, futás, emelvényekről való leugrás, gurulás is volt a gyakorlatok között. Emellett az elméletre is nagy hangsúlyt fektettek, azt, hogy incidensek esetén – például az ejtőernyő összecsukódásakor – mi a teendő, úgy kellett tudni, mint a szorzótáblát. A mai napig hálás vagyok oktatómnak, Pop Remusnak, aki a kezdetektől mellém állt, támogatott. 

– Milyen volt az első ugrás?

– Vakugrás volt 800 méteren. Ilyenkor bármennyire figyel az ember, nem lát semmit. Később egy nap alatt négyszer is ugrottam. Versenyszintre nem jutottam el, viszont a különféle megmérettetések előtt gyakran mi szolgáltattuk a társaimmal a légi parádét. 

– Úgy tudom, az első ejtőernyős időszak egy másik történettel is egybefonódik.

– Egy decemberi napon elkéreztem a munkából, hogy a repülőtérre mehessek. Már a munkaruhát is levetettem, amikor a csoportfelelős szólt, hogy hívatnak. Az IRA-nál autóbuszokat festettünk, ennek kapcsán akartak velem találkozni az illetékes elvtársak. Akkor még nem tudtam, hogy az előző éjszaka pár autóbuszra felfestették a Jos Ceauşescu! (Le Ceauşecuval!) feliratot. A hatóság emberei úgy gondolták, tőlem kapták a festéket a „garázdálkodók”. Két nevet kértek tőlem, de én egyet sem mondtam. Megpróbáltak „megpuhítani”, nem vertek meg, csak háromszor rám húztak a gumibottal. Először azért, hogy miért nem vagyok civilben, aztán azért, hogy miért írom nyomtatott betűkkel a nyilatkozatot. Amikor az első felvetésre azzal védekeztem, hogy repülni készültem, azt mondták, fogok is repülni, mégpedig Maros megyéből. Végül elengedtek, de kaptam egy „meghívót” egy megadott időpontra a Borsos Tamás utcába (a milíciára). Tudtam, hogy onnan nem jövök ki a saját lábamon, így azonnal tervezni kezdtem a szökést. Apám aznap Galócásra utazott édesanyám szüleihez, nagy csomagokkal érkezett vissza, így eléje mentem a vonatállomásra. Cipekedés közben, a Kövesdombra vezető kapaszkodó aljában megláttuk a főtérre tartó forradalmi tömeget. Később én is utánuk mentem, de mivel a szüleim nagyon aggódtak, nem maradtam sokáig. Két szomszédunk viszont végig ott volt, egyiküknek el is kapta a nyakát egy golyó. 

– Ezek után még tervezte, hogy elhagyja az országot?

– Már nem volt miért. A rendszerváltás után rövid ideig a megszokott mederben folyt az életem, majd 1991-ben behívtak katonai szolgálatra. Medgyesre kerültem az ejtőernyősökhöz. Hatvan fiatal közül egyedül én voltam magyar, de ebből semmilyen nehézségem nem adódott. Az első hat hónap azért kemény volt, a szolgálat második fele viszont úgy telt, mint a szanatóriumban. Akkor tört ki a háború Jugoszláviában, és mivel ilyenkor elsősorban az ejtőernyősöket mozgósítják, öt helyett tízszer ugrottam a katonaság alatt. 

– A leszerelés után visszatért az IRA-hoz?

– Olyan volt a gazdasági helyzet, hogy nem vettek vissza. Egy magánszervizben vállaltam tetőbádogozást és autófestést, ott tanultam meg igazán a szakmát. A buszok után a Dacia-világba kerültem, napi tíz órát dolgoztam, reggel 7-től délután 5-ig. Közben az IRA-nál is javult a helyzet, és visszahívtak. Mivel így több szabadidőm lehetett, visszamentem. A vállalati munka mellett akkoriban „maszekelni” is jól lehetett. Egy szentkirályi műhelybe is bedolgoztam. Akkoriban jöttek be az országba az első külföldi festékek, rengeteg volt a kliens, kerestem is becsületesen. Igaz, hogy sokszor, mikor hazajöttem a munkából, a szomszédok már a tömbház előtt ültek törülközővel a nyakukban, mint akik akkor érkeztek a Víkendről. Mégsem bánok egyetlen ledolgozott percet sem. A 2000-es évek elején jöttem el végleg az IRA-tól, egy körtvélyfájai céghez kerültem, a mai napig ott vagyok. Nyílászárókat és bútorokat festünk a legjobb minőségű anyagokkal.

A későbbiekben újabb mozzanatok kerültek elő Gyula életéből – a marosvásárhelyi Népi Egyetemen klasszikusgitár-szakot végzett, sok évig esküvői zenészként a Parti Music zenekarban játszott, pár éve pedig a Kistemplom kórusában énekel, havonta egyszer, a zenés istentiszteleteken gitározik is. Beszélgetésünk utolsó negyedórájában a családról, feleségéről, Mónikáról és két fiáról, Tamásról és Lehelről, végül pedig mostani élete egyik legfontosabb színfoltjáról, a jótékonykodásról is szó esett.

Párjával együtt csatlakoztak a beteg és hátrányos helyzetű gyermekeket segítő LAB Életmentő Kupakok Egyesület akciójához, maguk is gyűjtik a pillepalackok kupakjait, az iskolákban összegyűlt mennyiséget pedig sokszor Gyula szállítja el.

– Úgy gondolom, minden gyermek egy csillag, de egyes kiscsillagoknak nincs olyan fényük, mint a többieknek. Nekik szeretnénk a szeretetünkkel világítani. És miközben az érdekükben tevékenykedünk, igyekszünk odafigyelni arra, hogy ne legyenek köztük hullócsillagok – tette hozzá az egykori ejtőernyős. Mielőtt elköszönt volna, még megjegyezte, hogy az elmúlt közel öt évtizedben sok mindenen ment át, de ő maga nem változott, talán csak annyiban, hogy első házaséveitől eltérően kezdi megszeretni a tárkonyos levest. Nagy álma pedig az, hogy még egyszer fent lehessen a felhők között.




Kapcsolódó cikkek:

Az EP csökkentené a növényvédő szerek használatát

2020-01-05 16:44:42 // Mózes Edith

Az európai beporzók védelmében

Az Örök Fiatal szobrai

2019-12-06 12:07:35 // Kaáli Nagy Botond

90 éve született Kulcsár Béla – tárlatnyitó a Kultúrpalotában