Betegek, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (83.)
Legutóbbi esszénkben boldoggá avatott orvosunk, Batthyány-Strattmann László csodaerejű példáját idéztük, és a róla szóló kiváló egyfelvonásos drámát mutattuk be. Gyógyítás és irodalom összefüggéseiről szóló (közel négy éve tartó) esszésorozatunknak lassacskán a végére érkezünk. De örömmel mondhatjuk, hogy néhány pótlólagos rész azért még hátravan, amint alább is következik. Ezennel, hogy „készülni” tudjanak, jó előre meghívjuk hűséges olvasóinkat egy kvízjátékkal és más meglepetésekkel egybekötött személyes találkozásra. A beszélgetős kvízjátékot leghamarabb szeptemberre tervezzük. További részletekről később adunk tájékoztatást.
Ezúttal térjünk vissza a XVI. századba. 1524 és 1527 között készült el a legterjedelmesebb nyelvemlékünkként számontartott Érdy-kódex, amelyet Érdy János múzeumőr talált meg Nagyszombatban a XIX. század elején (és Toldy Ferenc keresztelt Érdy-kódexnek). A szentleckét, prédikációt, legendát és csodás történetet tartalmazó hatalmas „szöveggyűjtemény” szerzetesek és apácák tanulságára, szentségben nevelésére és unaloműző szórakoztatására, illetve egyéni olvasásra és felolvasásra egyaránt készült. Két másoló-tisztázó kezet azonosítottak a kódex kutatói. Az első kéz, azaz a kódex érdemi szerzője a több mint kétszáz éven át virágzó Lövöld (Veszprém megye, ma Városlőd) karthausi kolostorának kiemelkedő tehetségű és írói vénájú szerzetese, egyben a kolostor intézője (sáfára) volt: a Karthausi Névtelen. A munkáját 1527. november 23-án (Szent Kelemen napján) befejező „néma barát” kiválóan válogatott és fordított magyarra a keresztény középkor fő szövegkincseiből. Fordított a magyar, de még csak latinul író és egész Európában olvasott ferences rendi szerzetes, Temesvári Pelbárt (Temesvár, 1435 – Buda, 1504. jan. 22.) műveiből, a Bibliából, Mátyás király könyvtárából, például az 1488-ban három megjelenést is megért Thuróczy-krónikából, a Legendae sanctorum regni Hungariae című magyar szentek életét feldolgozó legendagyűjteményből (megjelenése: Strassburg 1486–1489, Velence 1498), vagy közvetlenül az európai középkor talán leghíresebb legendagyűjteményéből, Jacobinus de Voragine XIII. századvégi Legenda aurea című művéből, amelyből Temesvári Pelbárt is oly sokszor merített.
Fotó: nyelvemlekek.oszk.hu
A Karthausi Névtelen munkája előszavában tudatos műfordítóként mutatkozik be – és a magyar nyelvű irodalom atyját tisztelhetjük benne! Érdemes elgondolkodni azon, hogy a dúsgazdag lövöldi kolostor remetéje a gyászos mohácsi vész körüli időkben rendíthetetlenül, állhatatosan és fegyelmezetten alkotott. Az írás, a beszéd és a tanítás fegyvereivel – amint kódexe latin és magyar előszavában a szerző kifejti – megigazuló lelki életre, bűnbánatra és az igazság keresésére hívta közönségét, és a terjedő eretnekségnek (protestantizmusnak) kívánt gátat emelni. Mindehhez a protestánsok fő „újítását” használta, az anyanyelven szólást! És szólt színesen, érzékletesen, költői képekben, szépen. A kódex lapjait olykor cirkalmasan díszítette, máskor csak holmi ákombákomok odavetésére volt ideje. A hatszáznál több lapos, oldalanként kéthasábosan írt, későbbi nyomtatásban több mint ezer oldalas kódexet valamikor 1554 előtt apácák menekítették Nagyszombatba a török betörések elől. 1554-ben a Paradicsomvölgynek is nevezett Lövöldöt a törökök a földdel tették egyenlővé, és a település hosszú ideig maradt puszta és lakatlan.
Az Érdy-kódex szerzője kiváló szókinccsel és stílusérzékkel fordított, a latinos szerkezeteket bátran és szépen ültette át magyarra. A Mária-legendák extatikus szépségei sok fordító tollát tették próbára a középkor folyamán; a Névtelen remekül megbirkózott a különösen nehéz szöveghelyekkel is, mint például itt (az angyali üdvözlet jelenetében):
Láthatjuk, szerzőnk a lelki elragadtatás pillanatát igazán természetesen és közvetlen módon érzékelteti. Ugyanolyan természetességgel emel szót a közönséges bűnök ellen; ilyenek a „házsárt” (házsártosság), a „torkosság”, a fosztogatás, a gonosz és feslett erkölcs. A kolostor falain belül is sok bűnt lát; idézzük egy piciny részletet betűhíven: „mastan ees sokan vannak zerzetben kyk az zentseegnek rwhaya alat erdeghnek keresyt[k] kedweet” (ÉKa 357b–358a). Az utolsó ítélet idejének közelségére figyelmeztetve pedig így ír a Névtelen:
„[…] ízenként elkoncollak… kik torkig elmerültenek ez elmúlandó átkozott világi szeretetben, kiben mostan is torkig ülünk. Állja, ki állhatja és tartsa, ki tarthatja, mert bétölt az idő.” (https://mek.oszk.hu/06100/06196/html/kozep0028/kozep0028.html)
Szent István királyról – szinte mint kortársról, hiszen a középkor még egyfajta egyidejűségben élt – megjegyzi: azt látjuk és halljuk [róla], hogy még sem jobb, sem olyan [király] Magyarországban nem támadott, kiben annyi irgalmasság és igazság lett volna. Betűhíven ez így szól:
„Azt latt/y:/ok hall/y:/ok hog/y:/ meegh ssem / y:/ob . Sem oll/y./am magyar orzagban nem tamadot . k/y:/ben anne /y./rgalmassaagh es /y:/gassaagh lett volna […] (ÉK 498a, idézi Horváth Hajnalka: A Karthausi Névtelen műveltségének területei közvetlen forráshasználatának tükrében, doktori disszertáció, 13; https://sermones.elte.hu/page/369_tan_plaus_hhajni.pdf)
Szent István királyunkat a néma barát verses dicséretben minden szentség és az igazság fényes tükrének, illetve megtérésünk biztos doktorának nevezi: „Idvez légy, mi megtérésönknek / Bizon doktora és apostola!” (Tiszták, hősök, szentek. Budapest, Szent István Társulat kiadója, 2009, 51.).
Árpádházi Szent Erzsébetről szólva (Dicsőséges szent Erzsébet asszonnak ünnepéről, ki vala magyari Endre királynak leánya), a Karthausi néma barát sok csodás történetet mesél el a jóságos szívű, adakozó királylányról, aki „Krisztus úrfiú születésének utána ezerkétszáztíz avagy közel hozzá esztendőben adaték”. Legendája sűrű, tömény és sokrétű elbeszélés, ugyanakkor hangneme csevegően könnyed, egyes fordulataiban meglepően humoros is. Erzsébet már „adatott házasságra a türingiai hercegnek”, Lajosnak, és egy ízben, amikor férje nem volt otthon, egy dysentériában szenvedő beteget ápolt a házukban. Igen kínos helyzetbe kerül, de, mint a kötényében rózsává változó ételmaradékokkal, Isten az ápolt beteggel is csodát tesz:
„Történék egy napon, mikoron ura honn nem volna, hogy undok poklost megfüröszte önnön házában, és nyugtatá el az ő urának urfiú ágyán két lepedő között. És azonközben juta haza az ő vitéz ura, íme nagy bosszú panasszal eleibe esének az öregek; kezdék nagy erősen vádolni az szent asszont, hogy tékozló volna, és nem tartaná takarékosan ő urának jószágát, szolgáit es megölé éhel-szoméhal, es mindenestül fogva gonosz életű volna. Mondának annak felette: Ha pedig, nemes uram, szavunkat nem hiszed, menj el bé ágyasházadba es egy nagy, szörnyű undokságos poklost találsz urfiú ágyadon nyugodni. Ám lássad, ha mind ilyen szertelen dolgokat el kell engedni. Mikoron az jámbor úr azt hallotta volna, […] Nagy haraggal béüté az ajtót, hogy mind az poklost megölje, mind az szent asszont levágja. És mikoron felemelte volna az lepedőt, látá: hát íme, az áldott megfeszült Krisztus nagy vérben keveredvén fekszik az ágyon. Ottan megrettene, es bocsánatot kére, és elenyészék Krisztus Jézus őelőle. Az szent asszon feleségétől meg azonképpen bocsánatot kére nagy sírván, és áldomást ada őnéki mindenre szabadon munkálkodni.”
(Dicsőséges szent Erzsébet asszonnak ünnepéről, ki vala magyari Endre királnak leánya. Másod capitulum. https://mek.oszk.hu/06100/06196/html/kozep0028/kozep0028.html)
Az egyházi prózairodalom az Érdy-kódexben anyanyelvünkön szólalt meg, és a maga teljes pompájában. A néma barát megszólal (ez az Érdy-kódexből készült 1985-ös válogatott kiadás címe, szerkesztője Madas Edit). Példáját az elkövetkező válságos idők ellenére – vagy éppen azért, a javítás és javulás reményében – követni kezdik. A XVI. század ugyanakkor már a magyar reformáció kora is.
Szkhárosi Horvát András (? Gömör megye, Szkáros – 1549 után) eredetileg ferences rendi szerzetes volt Nagyváradon, aztán 1542-től Tállyán református prédikátorként nyilvánult meg és alkotott. Tíz komor indulatú, a hazáért, a népért és az „igaz” hitért aggódó éneke maradt fenn, a korábban már bemutatott Bornemisza Péter 1582-es énekeskönyvében. Szkhárosi András tíz énekében kilenc különböző strófaképletet használt, s kitűnő ritmusérzékkel komponált. Minden sora gúny- vagy vádirat az emberek életét és lelki egészségét „dúló” „hatalmas urak és fejedelmek, papok, pispökök és szerzetesek” ellen. Az kétféle hitről (1544) című éneke egyszerre vádol és gúnyol. A katolikus szertartásokat, a bűnbocsánati cédulák árusítására utalva, „foltosnak” csúfolja. A kolostori böjtöt rosszul bíró szerzetesek reggeli gyomorkorgását, a halétektől már-már szédülő „kerengését” pompásan ábrázolja, mintegy görbe tükörben:
„Reggel a papok ha böjtökben felkelnek,
Kelletlen az haltul igen birbitélnek,
Sok precest olvasnak, egyházat kerengnek,
Honnét halat hoznak, mindenfelé néznek.
Vajki okosok akkoron az barátok,
Pénzt ők nem hordoznak, de kezekben szatyrok,
Hosszú olvasójok ő nyelvek, hállójok,
Nagy sokat akkor kong ő hangos harangjok.” (Szkhárosi: Az kétféle hitről)
Az fejedelemségről (1545) című éneke szerint az urak vétkei, mulasztásai és hitetlensége miatt zúdult minden baj az országra és a népre. Az fösvénységről (1545) című éneke megrázó és itt-ott naturalista képekben mutatja be, hogy a kíméletlen, erőszakos vagyonszerzés és fösvénység csak hízlalja az urakat és az anyagcsere folytán … a „férgeket” is; igazságtalan, mert megnyomorítja az urak ellátásáért dolgozó „községet”, a nélkülöző többséget, a míves-munkás világot:
„Mert nagyságos úr vagy […] / Nem élhet tűled az nyomorult község, / Mert teneked szolgál lám minden mesterség / […] Az szegény népnek erejét elveszed, / És munkájokkal az férgeket tölted / […] Büdös boroddal az népet bosszontod, / Elvesző marháddal őket sanyargatod, / Férges szalonnádot mind reájok osztod.” (Szkhárosi: Az fösvénységről)
A református énekszerző átveszi a magyarra akkor már igencsak fordítgatott Biblia kifejezés- és szóláskincsét, és megtoldja azt a maga festői, mozgalmas és manierista stílusával, ugyanakkor a természettől és teremtőjétől messze elidegenedett ember kétségbeesését fejezi ki. Ezt olvashatjuk Az átokról (1547) című énekében:
„Érccé válik fejed felett a szép csillagos ég,
Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsíros föld.
Porharmatot, hamuesőt iszik az aszú föld,
Megrepedez, úgy panaszol reád az szomjú föld.”
A világ vakságban él, Isten szent sebei sem térítik igaz hitre, ezért pusztul az ország népe:
„Ad az isten ellenségnek tégedet kezébe,
Eloszlatol mindenfelé sok ország szegibe,
Az vadaknak, madaraknak te esel körmökbe,
És nem leszen, te testedről ki őket elűzze.
Idegen nép országodban nyakadra űl neked,
Tisztessége nagyobb leszen hogynem mint teneked,
Szegén lészesz, az idegen ád kölcsen teneked,
Ő fő leszen, te fark lészesz, parancsol teneked.
Messze földről az úristen hoz tereád népet,
Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet,
Ki nem teszen tisztességet öreg embereknek,
Meg nem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek.”
És egyszer csak, a romlásban szenvedő néphez mint egységes magyar nemzethez szól a prédikátor-költő; ez talán itt és most először történik meg irodalmunkban:
„Magyar nemzet! nagy sok jót tőn teveled az Isten,
El-kihozza Szkítiából az jó kevér földre
Felültetve asztalfőre; minden tisztességre,
Pogánságból megfordítja az keresztyény hitre. […]”
(Szkhárosi Horvát András: Az átokról. A verseket vö. Régi Magyar Költők Tára, Budapest, Balassi kiadó, 2004)
Csakhogy a romlás elérte a „nyakas” és „siket” magyarokat is, zárja (Berzsenyi felé mutató) dörgő sorait a méltán háborgó tállyai prédikátor.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
