2020. február 28., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

– Könyv egy fiatal lány bátorságáról. Beszélgetés a szerzővel –

– Könyv egy fiatal lány bátorságáról. Beszélgetés a szerzővel –

„A Camino a párokat vagy még jobban összehozza, vagy szétszedi őket. A tulajdonságok felerősödnek, koncentrálódnak, ez esetben 40 napra, és a jó jellemvonások még jobb, a rosszak még borzasztóbb színben tűnnek fel. Amikor elindultunk a Caminóra, nem gondoltam bele, hogy az utóbbit fogom megélni, de valamiért így kellett történnie.”
Oly gyakran előfordul életünk során, hogy a változás, változtatás lehetősége ott kopogtat a megoldások kapujában, de bizony nem kis kihívás beengednünk őt mindennapjaink elfoglaltságába. Pusztán a másság is ijesztő lehet számunkra, ám legtöbbször a kényelem húz vissza bennünket, míg végül a rutin mellett döntünk, még ha az kevésbé tetszetős is tudatunk számára.
Vannak viszont olyan bátor személyek, akik a problémáktól nem hőkölnek vissza, mi több, azok felismerését elősegítik, önmaguk komfortzónájának határait feszegetve. Hasonló történet Emmáé is, aki az ősi El Camino zarándokutat végigjárva, őszintén számol be írásában az ébredés útjáról.
Véleményem szerint ezen zarándokút legtetszetősebb oldala, hogy bár elsősorban a lélekfejlődés a célja, ahogy az minden hasonló út hivatása, keretei mégsem intézményesítettek, ha úgy tetszik, nem egyháziak, nem dogmatikusak. Mi több, szabad akaratúak, kötetlenek, tiszteletben tartva az egyén életé-nek, lelkének, ritmusának egyediségét. Talán ezért is ennyire népszerű ez a zarándoklat fiatalok, idősek körében egyaránt, hiszen mindenki hozzájárul ahhoz, hogy ez a választható mérföldkő ennyire színes, különleges, mindig megújuló lehessen. A szerző szavaival élve „Az út a legjobb formát hozza ki mindenkiből. Amit adsz, azt kapod vissza. Az út az élet rövid és tömör változata. Előbb vagy utóbb kiderül a hamisság, és elég sok a szemtanú is. Senki élete nem marad észrevétlen. Mindenki hat mindenkire. Egy mosoly vagy egy morcos beszólás képes elindítani a világon a változást. A jó jót vonz, a rossz rosszat. Ez örök törvény.” És talán pontosan ettől  kerek egész ez a kis, de a mi nagy világunk is...
„... szerintem minden változik, és nem létezik csak fekete és csak fehér. Ezernyi árnyalata van minden színnek, attól is függ, honnan nézzük, milyen fényben, kinek a szemén keresztül, milyen olvasatból. Minden összetett és rengeteg befolyásoló tényező veszi körül.”
– Gazdagodtál-e újabb nézetekkel saját életedben, mindennapjaidban az út óta?
– Azt gondolná az ember, hogy voltam az El Caminón, és akkor vége, ennyi is volt, és másfelé nem megyek. Ezzel ellentétben mondhatni vérszemet kaptam, és az egész világot be szeretném járni. Tavaly decemberben szintén egy megfoghatatlan érzés irányított, és elmentem Hawaiira teljesen egyedül három hónapra. Néha kéretlen szituációkba kerültem, de mindent megoldottam egyedül. Mint kiderült, nem minden arany, ami fénylik... Az emberismerő képes- ségemet ott nap mint nap gyakorolhattam. Szerintem mindenkinek legalább egy alkalommal ki kellene próbálnia élete során az egyedül utazást. Kötelező lehetne, mint az írás-olvasás. Annyi mindenre megtanítaná a fiatalokat még a nagybetűs élet előtt. Képet kapnának a valós világról, és a saját szemükkel tapasztalhatnák meg a nemzetek, kultúrák, országok sokszínűségét. Kinyílna a gondolkodásuk, és a feladatokat is, amiket az élet eléjük sodor, más perspektívából oldanák meg. Az új emberek szemével értékeled a tulajdonságaidat, esetleg felismered azokat a jellemzőket magadban, amiket eddig nem láttál.
– Tartod-e a kapcsolatot olyan zarándokkal, akit az utad során ismertél meg? Vagy ez egy annyira elszigetelt, önalló közösség, hogy nehezen beépíthető esetleg a későbbi mindennapokba a szelleme?
– Napi szinten nem tartom a kapcsolatot velük, de olykor meleg szívvel írunk egymásnak és érdekléődünk a másik hogylétéről. Abban biztos vagyok, hogy azzal a néhány zarándokkal, akivel szorosabb ismeretség alakult ki, ha újra találkoznánk, nagy örömmel üdvözölnénk egymást, majd ott folytatnánk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.
– Hogyan zajlott a visszatérésed utáni első napod, és milyen volt az úgymond visszaépülés a mindennapok forgatagába? Vannak-e konkrét gyakorlati változások azóta a rutinodban?
– Mindkét család örömmel, finom hazai ételekkel fogadott minket. A tiszta ágy, zuhanyzó, egy csöppnyi állandóság, az ismert helyek, emberek, mind-mind nyugalommal töltöttek el. Emlékszem, hogy végtelenül fáradt voltam, és egy hétig csak a sebeket nyalogattam, élménybeszámolót tartottam a barátoknak, ismerősöknek, végül nekikezdtem a könyv megírásának. Majd miután magamhoz tértem, következett a nagy lomtalanítás a lakásban. A Camino alatt kiderült, hogy ami a hátizsákban van, az is elég az élethez, így minden feleslegestől megszabadultunk. A harmónia közöttünk viszont nagyjából csupán két hétig tartott, majd egyre jobban látszott, hogy nem azonos irányba folytatjuk utunkat.
– Tervezed-e újból megtenni az utat? Ha igen, mikorra tűzted ki az időpontot? Vagy egyszerűen csak várni fogod a megfelelő alkalmat, valamiféle belső ösztönző hangra hallgatva, akárcsak legutóbb?
– Persze, szeretném újra megtenni a zarándokutat, de pontos dátum még nincs kitűzve. Idén a Mount Everest alaptáborához szeretnék felmászni, ezúttal apával fogok „csapatépítőset játszani”.
– Mit vett el tőled a zarándoklat, és mit kaptál tőle, esetleg cserében?
– Úgy gondolom, hogy ezzel az úttal nem vesztettem semmit, inkább fejlődtem. Mind kitartásban, fizikailag, mind lelkileg, szellemileg, ismeretek szintjén, emberileg. Igaz, mindezt néha fájdalmas úton, de az idő mindent szebbé tesz.
– Kiknek ajánlod az út megtételét?
– Az utat mindenkinek ajánlom, aki érzi magában a hívó szót. So-kaknak a különböző betegségek, a  nyelvtudás-, idő- vagy pénzhiány az akadály az elinduláshoz. Természetesen, ha mindegyik van, úgy könnyebb, de számos példával találkoztam az úton, és mind megoldották. Egy fiatal srác mankóval sétált végig, igaz, három hónapig tartott neki, a keze lilára színeződött a megerőltetéstől, de megcsinálta. Vagy volt három 70 év körüli magyar zarándok, akik nyelvtudás nélkül jutottak el Saint Jean Pied de Portból Finisterráig.
– Gondolom, önmagad szerzői megnevezésének közvetlensége (röviden csak Emma) is tudatos. Mi volt a célod ezzel?
– Igen, ez az Emma név már gyerekkorom óta bennem van, talán ez vagyok én?! Ezt még keresem. Mivel a könyvet is azért írtam meg, mert úgy éreztem, ki kell adnom magamból a történteket, így gondoltam, hogy a belső hangom nevét fogom használni.
Ami engem megfogott az írásban, az maga az őszinte szellem, mely a zarándokközösség legfőbb jellemzője, úgy hiszem. Pontosan ez a közvetlenség, kötetlenség (a szó pozitív értelmében) teszi számomra is vonzóvá az egészet. Saját ritmusban haladni az önismeret és a kijelölt ösvény útján mind fizikailag, mind szellemileg. Az alázatosság, a lassú következtetések, maga a lelki fejlődés és a megértés, a ráeszmélés a mindennapok problémáira, „az aranykalitkába való zártság” felismerése közös oldalakon halad a legjobb gyakorlati tanácsokkal is a fizikailag leterhelő utat illetően, mint bakancs, száraz zokni, vízhólyag, csomag, de még kis gasztronómiával is fűszerezve a sorokat.
Amennyiben felkeltette a kedves Olvasó érdeklődését az írás, a könyvet a marosvásárhelyi Kobak könyvesboltban fellapozhatja, meg- vásárolhatja, esetleg célzott kérdéseivel megkeresheti a szerzőt az emma.elcamino@gmail.com címen. (B. M.)