2020. február 28., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Életünk minden másodperce alkotói döntés”

Szombat délután teljes telt házas közönség vette birtokba a marosvásárhelyi G. Cafét. A természetszerű hétvégi kocsmázáson innen és túl azonban egy olyan eseménynek is helyt adott azon időpontban a lokál, amely szinte harmincéves hagyománnyal bír, és a hazai irodalmi élet egy egyik jelentős stációja: ekkor adta át a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lap nívódíjait. 

Az évente átadott évzáró díjat az adott esztendőben a lapban publikáló szerzők között osztják ki, idén immár a 27. alkalommal – az elmúlt huszonhat év alatt pedig több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést. 2018-ban, a 95. Látó Irodalmi Játékok keretében Codău Annamária, Márton László, Ozsváth Zsuzsa és Závada Péter vehette át a díjjal járó pénzjutalmat. 

A díjátadóra szombaton délután került sor, a díjazottakat és a közönséget házigazdaként Kovács András Ferenc költő, a Látó főszerkesztője üdvözölte. – Minden évben lehetőleg négy embernek adjuk át a nívódíjunkat, általában debüt, kritika, vers és próza kategóriában, de ezek mindig váltakoznak. Régebb hosszú laudációkat mondtunk a díjazottakról, most nem szeretnénk terjengősek lenni, ezért elkezdjük a beszélgetést – mondta KAF, aki a méltatássorozat helyett beszélgetőestként szervezett esemény moderátora is volt. Kérdéseiben a díjazottak irodalmi múltjára, mindennapjaira volt kíváncsi – vannak közöttük olyanok, akik csak az írásból élnek, és olyanok is, akik más munkahelyen is dolgoznak –, de szó esett olvasmányélményekről, színházról, képzőművészetről, fordításról, dalszövegekről, illetve a színház és az irodalom viszonyáról is. 

Fotó: Nagy Tibor


 – Körülbelül 14 éves koromban kezdtem el dalszövegeket írni, 24 éves koromban már egy ismert zenekar, Akkezdet Phiai tagja voltam. A húszas éveim közepe táján kezdtem el aktívan érdeklődni a líra iránt, a zenekari dolgok háttérbe szorultak, és megjelent mellettük, helyettük a hagyományos vers és a dráma. Jelenleg drámát is írok, színházat kutatok, az ELTE-n vagyok doktorandusz – kezdte a válaszok sorát a Budapestről érkezett Závada Péter. – Amikor munka van, az én esetemben a színházra érdemes gondolni. A színházra és a benne teremtő szerzőre. Itt alapvetően előadásszövegeket, rendezés- szövegeket kell létrehozni. Ebben vesz részt az irodalmi referens, az író, a dramaturg, aki az előadás elvárásai alapján hoz létre szövegeket. Nagyon érdekes munkák vannak, velük telnek a hétköznapok, illetve csütörtökön doktori órákra járok. De a színházi munkák mellett szigorúan kell írni saját dolgokat is. 

 – Az én irodalmi múltam a tantárgyversenyekre, gyerekkori olvasásszeretetre, a magyar–angol szakon végzett bölcsészkarra terjed, kritikát, recenziót 2014 óta írok. Az összehasonlító irodalomtudomány érdekel leginkább. Szabadúszó bölcsész, irodalmi munkás, valami ilyesmi vagyok – tette hozzá a marosvásárhelyi Codău Annamária. – A szövegeim konkrét megírása mindig utolsó pillanatra marad, addig gondolkodom rajtuk, anyagot gyűjtök. Az elmúlt évben könyvesboltban dolgoztam, meséskötetet is szerkesztettünk román nyelven, illetve mi gondoztuk a magyar fordítást. Mindez egy nagy, egybefüggő folyamat. Idővel kialakult, hogy milyen könyvekről szeretek írni és milyenekről nem, verseskötetekről például nem. A pálya elején több mindent ki kell próbálni, én korrektúráztam is például, de az ideális eset az, amikor tudunk egyensúlyozni a munkák között. 

 – Ha már az irodalmi munkásnál tartunk, akkor én inkább kultúrbarbár vagyok. A Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészet szakán végeztem, a nagyváradi Szigligeti Színház irodalmi titkáraként dolgozom – árulta el Ozsváth Zsuzsa. – A civil munkaköröm az irodalmi titkárság, bent vagyok a bábszínházban, utána pedig, amikor írni szeretnék, igyekszem egy kicsit elszomorodni vagy amit kíván az adott szöveg. A próza nagyon nagy önfegyelmet tud nekem tanítani: az ember sokat kotlik egy szövegen, aztán hosszas vajúdás után megtojik. Én az írás mellett fotózok vagy festek, nem mindig unatkozom, de amikor igen, akkor depresszióba esem, mert nincs amit csinálnom. Dolgozni jó, ezt már a három nővér is megmondta. A színház szakmai ártalma engem is kerülget, írtam dalszövegeket, amelyeket jó volt visszahallani a színpadról, előadásban is játsztam, eléggé meg tudom ízesíteni a szükségszerű dolgokat akkor is, ha kötelezőek. Igyekszem mindent a saját képemre formálni, de ez nem nagyképűség, hanem túlélés – pályázatokat is kell írnom például. 

 – Az utóbbi időben saját művet írok vagy fordítok, főleg azért, hogy ne írjak sok saját művet – mondta a kilencvenes évek eleje óta szabadfoglalkozású íróként élő budapesti Márton László. – Amikor saját művet írok, előre kiszámítom, hogy mikorra lesz kész, hány fejezetből fog állni, és ez mennyi napi penzumot jelent, amelyet délelőttönként meg kell írni. Ez mindig az adott műtől függ. Ezek a mennyiségi, rideg faktorok nagyon sokat segítenek, és rengeteg ötletet adnak, hiszen nem függök az ihlettől. Persze érdemes közben olyan ételt feltenni, ami elkészíti önmagát vagy nagyon gyorsan elkészül, például pörköltféléket vagy halat. Ilyen a munkanapom. Pályám kezdetén elég sok könyvadaptációt követtem el, aztán rájöttem, hogy ez vétek és megalkuvás. Ekkor próbáltam meg, saját utamat járni, és írtam meg a drámatrilógiámat. Húsz év után bemutatták Egerben, nagy öröm volt. Ha van írói szenvedéstörténet – amit nagyon sokan átéltek a színházi intézményrendszerben -, akkor azt mondanám, hogy vannak hatalmas örömforrások is, és én ezeket még megélhettem a halálom előtt. Az a fontos, hogy valaki boldog vagy nem. Én azért merem magam boldognak nevezni, mert szerencsém volt a feleségemmel és gyerekeimmel, és mert egész életemben azt csináltam, amit szerettem volna. De ehhez meg kell hozni a különböző írói döntéseket. A műfaji jellemzők, sajátosságok mind-mind döntések. Ahogy az is, amikor valaki elhatározza, hogy író lesz. Én ezt végre tudtam hajtani, sok döntés van e mögött az út mögött. Az is ilyen volt, amikor eldöntöttem, hogy több színházas dolog nincs, a drámaírást is befejeztem. Idővel aztán megbékéltem a színházzal. Életünk minden másodperce egy alkotói döntés, amennyiben úgy próbáljuk beosztani az életünket, hogy erről szóljon – hallottuk a humorban, önkritikákban gazdag, jó hangulatú est során, amelynek végén a díjazottak olvastak fel műveikből, majd KAF átadta a Látó idei nívódíjait. 

A nívódíjat először 1992-ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2016 közötti időszak díjazottjai Aczél Géza, André Ferenc, Áfra János, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Boros Kinga, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, György Alida, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kányádi András, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Murvai Béla, Nagy Attila, Parti Nagy Lajos, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Szakács István Péter, Székely Csaba, Szepesi Attila, Székely Örs, Szilágyi Júlia, Szöllősi Mátyás, Tamás Dénes, Térey János, Tibori Szabó Zoltán, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor és Zoltán Gábor voltak. A díj történetének első évében, 1991-ben, a hazai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen. A rendezvény és a díj támogatója a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány és az Aranka György Alapítvány.