2022. június 30., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nagy Koppány Zsolt marosvásárhelyi könyvbemutatójáról

Ismert kortárs írónak lenni nem könnyű dolog, főleg akkor, ha az írások alanyai önmagukra ismernek a számukra nem túl hízelgő, megjelent szövegben – többek között ezt is megtudhatták mindazok, akik jelen voltak május 10-én Nagy Koppány Zsolt marosvásárhelyi könyvbemutatóján a Gemma Book Caféban. A 112. Látó Irodalmi Játékok keretében a szerző humoreszkeket, novellákat, székely tematikájú írásokat tartalmazó három kötetét – az Apucifoci, a Lórúgás gyomorszájra és A vendégmunkás dalai című könyveket – mutatták be, Nagy Koppány Zsolttal a Látó szerkesztője, Szabó Róbert Csaba beszélgetett. 

– Három könyv és a kedves szerző kapcsán vagyunk itt, kezdjük a nagyon kezdetektől: Marosvásárhelyen születtél – vezette fel a beszélgetést Szabó Róbert Csaba. 

– Mindkét oldalon a nagyszüleim Maros megyeiek, édesapám részéről nyárádmagyarósiak, édesanyám részéről hármasfalusiak – válaszolta Nagy Koppány Zsolt. – A szüleim ide jártak egyetemre, édesapám az orvosira, anyu pedig magyar–román szakos tanárnak készült, találkoztak, szikra pattant, ahogy a költő mondja, és lettem én. E szikra azonban túl gyorsan pattant, anyunak tanulnia kellett, így a gyerekkorom egy részét Hármasfaluban töltöttem, ott váltam ilyen köztes székellyé. Székelyudvarhelyen kezdtem iskolába járni és ott szocializálódtam, próbáltam udvarhelyiesen beszélni, egészen addig, ameddig tisztáztam az udvarhelyiséghez fűződő viszonyomat. Hogy a sorozatos, rosszul sikerült döntések az életben folytatódjanak, biológia-kémia osztályba mentem, ott sanyarogtam hosszú időn keresztül, de végül Kolozsváron minden a helyére került. 

Nagy Koppány Zsolt

Fotó: Czimbal Gyula


– Olvastam egy interjúban, hogy az írói indulásod elég korán kezdődött. Felfedezték az írót Udvarhelyen?

– Nem, anyu küldözgette ide-oda, amiket írtam. Nyolc-éves koromban megjelent egy versem a Brassói Lapokban, büszke vagyok rá, pedig semmi értelme nincs, csak lehet kántálni. Van, aki ismeri azokat a jeleneteket, amikor hétvégente kapálni járnak az első generációs értelmiségi szülők. Anyuék is mindig hazajártak kapálni, és gyakran elvállaltam, hogy kapálás helyett inkább írok egy verset és egy mesét, ameddig hazajönnek. Olyanok is lettek. Persze mindenki lelkes volt körülöttem, és ez jól is esett, energiával látta el az oktalanul is meglévő szerzői öntudatomat, lehet, hogy nem kellett volna. Mindez az iskolai lappal folytatódott, ezen mindenki átment. A Tamási Áron Gimnáziumnak volt egy Ébredés című lapja, mindenki összekeverte az Ébredjetekkel. Éppen ezért, amikor átvettem a főszerkesztőséget, ténykedésem első programpontjaként megváltoztattam e buta nevet. Egy pornólapban láttam azt a kifejezést, hogy állóképi merevedés, és arra gondoltam, hogy ez mennyire szellemes az irodalom kontextusába helyezve. Bele is helyeztem, ezt a nevet adtam a lapnak. Nyomtattunk 200 példányt belőle, de az igazgató nem értette sem a humort, sem az irodalmat, sem azt, hogy ezt transzponálni lehet a pornóból az irodalomba, így elvették az összes lapot, jól megszidtak, és visszakeresztelték Ébredéssé.

– Utána jött az Irodalmi Kreativitás Verseny. Nagyon sokan a mi generációnkból ott tűntek fel először.

– Igen, emlékszem, akkoriban Papp Sándor Zsigmond már befutott írónak számított, és sokan ott ismerték meg Mikó Andrást, aki a kortárs magyar irodalom egyik induló, hatalmas tehetségének számított, de elsőéves egyetemista korában tragikus körülmények között meghalt Kolozsváron. Nekem évfolyamtársam volt az egyetemen, és a posztumusz könyvét is én szerkesztettem. Nehéz munka volt.

– És már Kolozsváron is vagyunk, magyar–angol szakra felvételiztél 1997-ben. Milyen volt az akkori kolozsvári irodalmi élet, egyetemista közeg?

– Az volt a hőskorszak. Orbán János Dénesék, az Előretolt Helyőrség, az önmagát sem komolyan vevő irányzat, mozgalom, magára posztmodern módon reflektáló írói diskurzus ideje. Most, ahogy öregszem, meg minden unalmas, egyre szebbnek tűnnek az egyetemista évek, de a maguk jogán is azok voltak. Sikerült összeismerkedni Orbán János Dénessel, ki is adta az első könyvemet, szerkesztőként dolgoztam az általa vezetett kiadónál. 2000-ben jelent meg az első kötetem. A sokak szerint botrányos borítójú Arról, hogy milyen nehéz című kötettel azért volt szerencsém, mert a könyvesboltokban mindig elrejtették más könyvek mögé, és akik keresték, ki kellett mondják a nevemet, így öregbedett a hírnevem. Szerintem zseniális borító, Szentes Zágon munkája. 2004-ben már két-három éve Magyarországon éltem, és a kolozsvári irodalmi akolmelegből kiszakadva nem volt túl jó az első időszak. Még nem volt kettős állampolgárság, át kellett járni 90 naponta a határon, kellett pecsét az útlevélbe. Ekkor írtam meg A vendégmunkás dalait, amelyben van mindenféle polkorrekt és nem polkorrekt dolog. Doktorizni mentem Szegedre, ahol találkoztam a mostani  feleségemmel. Céges angoltanár lettem, majd Csepelen iskolában tanítottam, később a minisztériumban voltam hivatalnok.

Nagy Koppány Zsolt és Szabó Róbert Csaba

Fotó:  Kaáli Nagy Botond


– Az a jó ezekben a könyvekben, hogy amit mondasz, azt le is írod. Összeköti e köteteket a humor, az önirónia, a csetlő-botló kisember élete. Az Apucifoci című könyved tárcákat tartalmaz, és végig lehet benne követni az életedet, annak stációit.

– A kötetcímet adó Apucifoci című szöveg arról szól, hogy ilyen apucipocival ellátott apukák, mint én, óvoda után a gyerekeket ürügyül felhasználva kimennek focizni. De nem bírnak szaladni, kövérek, baleset éri őket. Persze, viszik az anyukákat is. Én egy ilyen eseményre mentem el, és annyira sokkolt mindaz, amit ott láttam, hogy amikor hazamentem, megírtam ezt a humoreszket, de túl konkrétra sikeredett. És valahogy ezekhez az apukákhoz, a fiam csoporttársainak a szüleihez eljutott ez a szöveg. Nagyon a szívükre vették, létrehoztak egy Facebook-csoportot is, ahol hetekig ment az én szidalmazásom, erre egy kicsit büszke is vagyok. Egy idő után engem is bevettek a csoportba, elkezdtem visszaolvasni a hozzászólásokat, és elhűltem azon, hogy hogyan lehet ennyire gyűlölni valakit, ahogy ők engem. Orbán Gyöngyitől tanultam irodalomtörténetet az egyetemen, kicsit megkopott tudásomat fölfrissítettem, latba vetettem, és megpróbáltam elmagyarázni ezeknek a nyomorultaknak, hogy hogyan vannak itten a dolgok, mi a kapcsolat a valóság, az elbeszélő, a narrátor között, hogy azonos-e a narrátor az elbeszélővel, és az azonos-e a szerzővel. Kezdtem okoskodni, amivel csak még jobban elástam magam, mert olyanokat írtak vissza, hogy „igen, értjük ezt, de azt írod, hogy az az anyuka, aki a banánt hozta, kicsit lelóg a pokrócról, de még formás”. És erre nehéz mit mondani. És nem hívtak meg többet szülinapra minket. És a fiam sírván sírt. És én csak néztem, és a feleségem csúnyán nézett, hogy na tessék. Ezt megcsináltad. Nem hívták meg, látod? Pedig szeretik. Őt szeretik, bezzeg… De nem hívták meg.

A kötetben szereplő történetek mindegyike megtörtént, de szerencsére kevesen olvasnak Magyarországon, főleg ezek a gazdagabb népek, akikről szó van. Persze írtam fikciót is, a Jozefát úr, avagy a regénykedés című kötet például teljesen fikciós, az első regényem volt. Utána jelent meg a Nagyapám tudott repülni című novelláskötetem, majd az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című, már a történet elején elhunyó giccsképfestő életéről szóló könyv, amelynek megírásakor tobzódni lehetett mindenben, hiszen fiktív visszaemlékezéseket tartalmaz, és én is szerepelek benne mint az emlékkönyvet megíró Nagy Koppány Tömzsi.   

– Használod a humort a prózádban, és ezáltal úgymond populárisabb műfajt szeretsz művelni. Mennyire volt ez tudatos a részedről? Alkati kérdés?

– Ezzel mindenki küzd, aki valaha leírt egy vicces mondatot. Furcsa az irodalom természete: kevésbé fajsúlyosnak tűnik az a szerző, aki nevettet. Ott van például Karinthy, akiről azt mondjuk, hogy ott volt benne a nagy regény vagy Mikszáth, a nagy anekdotázó, aki szösszenetekre forgácsolta a tehetségét… Karácsony Benő sincs a helyén, mert megbocsáthatatlan bűnként vicces regényeket írt, nem is beszélve Rejtőről. És mintha ezt az olvasóközönség is elfogadná, ez pedig visszahat az írókra. Olyan ez, mint a regényírási kényszer. Karácsony Benő mondta, hogy ismert néhány tehetséges novellistát, akikből középszerű regényíró lett. A transzilvanizmus kezdetén például mindenkitől a megmaradást segítő regényt várták, és ennek esett áldozatul néhány nagyon tehetséges novellista. 

– A Lórúgás gyomorszájra című köteted az, amit komolyabbként próbálsz eladni, de esküszöm, végigröhögtem azt is. 

– Írtam egy regényt Nem kell vala megvénülnöd 2.0 címmel, ami kellőképpen komor, rossz történelmi emlékeket idéző alapsztori, de még abban is vannak vicces elemek – válaszolta Szabó Róbert Csaba kérdéseire Nagy Koppány Zsolt a jó hangulatú, felolvasásokkal tarkított és heveny felröhejekben gazdag beszélgetésen, amelyben a fentebbiek mellett többek között szó esett a legendás, kilencvenes évekbeli kolozsvári irodalmi élet sajátosságairól és vad partiiról, a Bulgakovot megelőző időkben a Music Pub zsebtermében zajló könyvbemutatókról, a Hold utcai, péntek esti asztaltársaságról, amelynek központi figurája volt a három éve elhunyt Térey János, és az Előretolt Helyőrség Íróakadémiáról is, ahol Nagy Koppány Zsolt okítja írásmesterségre tanítványait.