2022. január 19., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Máig hallom a gyerekek sikoltozását”

Április 24-e az örmény népirtás emléknapja. 105 évvel ezelőtt, 1915-ben e napon kezdődött a törökországi örménység több éven át tartó kiirtása, a folyamat, amelyre elsőként használták a holokauszt megnevezést. A mészárlás során az akkori Oszmán Birodalomban – az ifjútörök mozgalom kormányzása alatt – több százezren, de lehet, hogy másfél millióan vesztették életüket. A modern kor egyik első, szisztematikus népirtása a birodalom egyik legnagyobb lélekszámú kisebbségét – a világ népeinek a sorában a kereszténységet államvallásként elsőként felvett örménységet – sújtotta, és nem volt előzmények nélküli: már az elmúlt évszázadok folyamán is érték atrocitások a birodalomban élt örményeket, egyes források szerint csak a tizenkilencedik század utolsó éveiben zajló pogromokban több mint negyedmillióan vesztek oda. 


Az örmény tragédiának több oka volt: a mind gazdaságilag, mind katonailag végnapjait élő birodalomban egyre mélyült a társadalmi, gazdasági és kulturális szakadék a keresztény polgárság és a muszlim középosztály között. A keresztény polgárság legnagyobb hányadát adó örmények másodlagos állampolgároknak számítottak, rájuk más törvények és más adók vonatkoztak, mint a muszlimokra, többek között dzsizját (adót) kellett fizessenek, és nem viselhettek fegyvert. Mégis a társadalom legvagyonosabb rétegéhez tartoztak, míg „a muszlim középosztály fiai egyre inkább az állami bürokráciában (amely a 19. században a harmincszorosára növekedett) és a fegyveres erők tiszti állományában találták meg helyüket. Ilyenformán paradox helyzetbe kerültek: ők képviselték a hatóságot és az állami tekintélyt, de ugyanakkor viszonylagos szegénységben éltek, a munkabérek gyakran hónapokra elmaradoztak, ha nem évekre…” – írja Erik-Jan Zürcher. A kirívó ellentét, kölcsönös bizalmatlanság egyre nőtt, és az ifjútörök mozgalom híveiben kialakult az a fajta nacionalizmus, amely a másságot vallási alapon határozta meg, és amely a tragédiához vezetett. Az „ok” is adta magát: miután 1914 őszén az Oszmán Birodalom belépett az első világháborúba a központi hatalmak oldalán, Enver pasa egy elhibázott hadjáratot indított az oroszok ellen Baku városának visszafoglalásáért. A katasztrofális vereségért pedig az azon a vidéken élő örményeket hibáztatta. Mindemellett már zajlott egy központi propagandahadjárat az örménység ellen, miszerint oroszbarátságuk miatt veszélyeztetik a birodalom biztonságát. És 1915. április 24-én éjjel elkezdődött a borzalmak sorozata, amelynek nyitólépéseként körülbelül 250 örmény értelmiségit – orvosokat, ügyvédeket, papokat, újságírókat, írókat – tartóztattak le és végeztek ki. 

A hivatalos indoklásban szereplő vádat, amely szerint a kelet-anatóliai örmények fegyveres felkelésre készültek volna, semmi sem bizonyította. De ez nem számított: a következő években a teljes törökországi örménységet koncentrációs táborokba hurcolták, gondosan ügyelve arra, hogy a sivatagokon keresztül vezető menetelés során a lehető legtöbben pusztuljanak el. Válogatott, szinte elképzelhetetlen kegyetlenséggel végezték ki azokat, akiket nem otthonaikban öltek meg. Baruir Nercessian tizenévesen élte át az örmény holokauszt borzalmait – amelyben édesanyját, testvéreit, rokonságának legnagyobb részét megölték –, majd sikerült Konstancára menekülnie, ahol végre találkozhatott édesapjával. Bukarestbe költöztek, 1964-ben pedig az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak, ahol időskorában megírta visszaemlékezéseit A halál völgyében jártam címmel. A pár évvel ezelőtt megjelent regényt e sorok írója fordította le. „Ifjú és idős, libasorban meneteltünk. Máig hallom a gyerekek sikoltozását. Fogalmunk sem volt, hogy hova visznek bennünket. Kimerültünk és elgyengültünk a nyári forróságban. Azok a nők, akik a gyerekeiket hordozták, túlságosan elfáradtak, és nem tudtak tovább jönni. A katonák lökdösték és korbáccsal verték őket, hogy gyorsítsanak. Néhány csecsemőt a folyóba dobtak. Soha nem felejtem el annak a nőnek az alakját, akinek batyu volt a vállán, kezét fogva, mögötte bandukolt a gyermeke, míg másik karján újszülöttje feküdt. Rongyosan és fáradtan, de jött velünk. Amikor az egyik csendőr meglátta, rávágott az ostorral, és sátáni kacajjal kiáltotta: – Hadd könnyítsem meg a terhedet! – Majd kitépte kezéből a gyermeket, és a folyóba hajította” – írta a sivatagi erőltetett menetről Nercessian. „A törökök és a kurdok mind a kiürítés, mind pedig a menetek időszakában hihetetlen brutálissal jártak el. Tömegesen erőszakolták meg a nőket, az ütlegelés és a gyermekek legyilkolása általános volt. A menetelés közben sok örményt lelőttek, lekaszaboltak vagy egyszerűen agyonvertek. Július 24-én ezért Talaat pasának külön táviratban kellett felhívnia a török hatóságok figyelmét, hogy a hullákat temessék el, és ne hagyják ott az utak mentén, illetve ne hajítsák tavakba, folyókba. A kitelepítettek nagy csoportjait gyakran már az út során tömegesen legyilkolták. Június 10. és 13. között például Kemak közelében négy nap alatt 24 ezer, Erzerumból elhurcolt örményt ölt meg a török hadsereg. (…) A népirtási szándékot jól jellemzi az a tény, hogy a török hatóságok nem szervezték meg a menetoszlopok ellátását. A hetekig tartó út során sem élelemről, sem vízről, sem szállásról nem gondoskodtak. Útközben öregek, asszonyok, gyerekek tízezrei haltak éhen vagy szomjan, illetve pusztultak el a kimerültségtől. (…) A halálmenetek a zömmel a szíriai–iraki határ környékén a sivatagban felállított mintegy 25 tábor felé tartottak. A legnagyobb tábor Deir-el Zorban volt. A legtöbb esetben azonban táborról sem igen beszélhetünk: épületek nem voltak, a minimális higiéniai alapkövetelményeket sem biztosították, az ellátást nem szervezték meg. A halálmeneteket egyszerűen egy kijelölt helyen megállították az izzó pusztaság közepén, és ezután a törökök és kurdok már csak az örmények őrzésével törődtek. A szerencsétlenek sátrakban húzták meg magukat, maradék holmijaikat a környező lakossággal élelemre cserélték. Az örmények tömegesen haltak éhen, a vízhiány (sivatagban voltak) miatt lehetetlen volt a tisztálkodás, így hamarosan járványok törtek ki. Aratott a halál. A szenvedéseket tetézte a török és kurd őrök brutalitása, szórakozásból gyilkolták az örményeket. A gyakori agyonlövéses kivégzések mellett előfordul a tömeges vízbe fullasztás, elégetés, megmérgezés. Egy angol fogságba esett török katona így emlékezett a ras al-aini táborra: „Mintegy 12 ezer örményt gyűjtöttek össze néhány száz kurd őrizete alatt… Ezeket a kurdokat csendőrnek nevezték, de a valóságban egyszerűen mészárosok voltak… Az egyik csendőr bevallotta, hogy saját kezűleg 100 örmény férfit ölt meg… az üres sivatagi csatornák és barlangok holttestekkel voltak tele… Ras al-Ain után egy férfi sem gondolhat többé vonzalommal egy női testre, csak a szörnyűség tárgyaként” – olvashatjuk a Holokauszt és Társadalmi Konfliktusok Program honlapján megjelent tanulmányban. 

A népirtás 1917-ben ért véget, addigra a tömegmészárlások és az örmények tulajdonainak lefoglalása, a szervezett kirablás óriási felháborodást váltott ki a nyugati világ nagy részén. Törökország – noha elismeri, hogy történtek gyilkosságok, atrocitások – mindmáig tagadja, hogy szervezett népirtás történt, a hivatalos álláspont áttelepítésről beszél. Az igencsak vitatott téma a mai török társadalomban forró és kerülendő, a török és örmény kapcsolatokat mindmáig mérgezi. Eddig csaknem harminc ország ismerte el, hogy népirtás történt, közöttük az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Olaszország, Németország, Oroszország, Kanada, avagy a Vatikán. És miért fontos mindez a számunkra? Mert Erdélyben nagyszámú örmény kisebbség létezett, amelynek immár magyar ajkú leszármazottai mindmáig közöttünk élnek, és büszkék örmény gyökereikre. Az örmények több hullámban érkeztek Erdélybe, az első, nagyobb lélekszámú betelepedésre a 17. században került sor, ekkor Apafi Mihálytól letelepedési engedélyt és kiváltságokat nyertek. Jött még egy hullám a 18. század második felében, ekkor a moldvai örmények telepedtek át, Mária Terézia idején pedig már nemességet is tudtak vásárolni maguknak. Az 1915–17-es események után számos örmény menekülő érkezett Romániába, sokan itt is maradtak közülük. Tragédiájuk a világ megannyi országába szétszakadt örménység tragédiája is.