Hétköznapi történet
Mióta kitavaszodott, gyakran hallani szombat délelőttönként a muzsikájukat. Akárcsak az énekesmadarakét, amelyek a mínusz fokok elmúltával teli torokból ünneplik az életet. A különbség csak annyi, hogy ők nem ösztönös örömből zenélnek, hanem azokért az egylejesekért, amiket a mellettük elhaladók le-leejtenek nekik.
Amikor először találkoztam velük, a lakótelepi főút két oldalán nyomták ki a dallamokat szemmel láthatóan sok mindent megélt harmonikájukból. A huszonévei elején járó nő – életkorát tekintve ennél többet semmiképpen nem mutatott – és a korban hozzáillő férfi egy-egy babakocsi mellett üldögélt egy miniatűr széken, és kitartóan működtette az öreg hangszert. Nem lehetett felismerni, hogy mit játszanak – a budapesti aluljárókban néha egészen meglepett egy fáradt ujjakból előcsalogatott keringő vagy magyar nóta –, az igyekezetük azonban így is figyelemre méltó volt.
– Lehet, hogy csak játékbaba van abban a kocsiban – jegyezte meg egyszer valaki, én azonban meggyőződtem arról, hogy igazi kisgyermekek szunyókáltak benne a harmonikaszó alatt.
Múlt szombaton csak a fiatalasszony zenélt. Kétszintes babakocsijából egy egészen apró és egy valamivel nagyobb csemete szemlélte a hétvégi mozgásban levő világot, a kocsi körül egy három-
négy évesnek tűnő kislány sürgött-forgott, kezében egy kék és egy zöld hajú Barbie-val. A járókelők gyakran megálltak a különös társaság mellett, és a gondosan előkészített kartondobozba bele-bele-
helyeztek némi aprópénzt. Mások inkább a gyerekeknek csúsztattak oda egy kis finomságot, én is így tettem.
– Honnan jöttek? – kérdeztem az asszonyt, aki éppen szüneteltette hangszerét, a legkisebb gyerek ugyanis a jussát követelte a fehér folyadékkal teli cumisüvegből.
– Besztercéről. Vannak itt rokonaink, náluk szoktunk megszállni pár napot – felelte a harmonikás, miközben a kislány fagylaltért ment a közeli pékségbe.
– Ez a három gyerekük van? – próbálkoztam egy újabb kérdéssel.
– Négy. A legkisebbek ikrek, csak az egyikük nagyon meg van hűlve, ezért otthon maradt az apjával – magyarázta a lányos arcú nő. – Máskor ők is mindig jönnek velünk.
– Nem nehéz a kicsikkel zenélni? Nincs ki vigyázzon rájuk addig? – folytattam a faggatózást.
– Lenne, de sírnának nélkülem. Szeretik a muzsikát, ha egészségesek, akkor három-négy órát is bírják az utcán, csak esznek és alszanak. A lányommal van inkább baj, mert ő már óvodás, megszokta, hogy a napköziben mindenféle tevékenysége van, és hamar elunja itt magát. De azért ügyes ő is, ha megkérem, még az öccseire is vigyáz.
A leányka közben vissza is tért egy nagy kék gömbbel.
– Mondtam, hogy ne ilyent vegyél, nézd meg, milyen lesz megint a nyelved – sopánkodott az édesanya. – Legalább a blúzodat ne edd le.
A kislány nem igazán figyelt a szülői okításra, helyette az egyik testvérke cumiját kapta fel a földről, aztán felnőttes határozottsággal kihúzott egyet a bakakocsi alsó tárolójában lévő nedveskendő-
csomagból, hogy megtörölje vele. Közben arra is gondja volt, hogy ne csepegtessen mindent össze a fagyival.
– Kitől tanult harmonikázni? – fordultam újra az asszonyhoz.
– Már nem is tudom. Nálunk mindenki tudott játszani ezen a hangszeren, a szüleim és a nagyszüleim is. Én is megtanultam még kiskoromban. Ha még nő egy kicsit, a lányomat is megtanítom.
– Meg lehet ebből élni?
– Nem nagyon. Ez inkább csak zsebpénz nekünk. Otthon járok takarítani, és a férjemnek is kerülnek alkalmi munkái.
Nem akartam tovább elvonni a zenéléstől, látszott rajta, hogy csak udvariasságból nem szól rám, hogy hagyjam most már pénzt keresni. Miközben hazafele indultam, eszembe jutott, hogy néhány héttel korábban, egy hétköznapon egy hét-nyolc év körüli fiúcskát láttam az utca másik végén, egy üzlet közelében harmonikán játszani. Nem tudom, hogy volt-e bármi köze a négygyermekes besztercei családhoz, vele ugyanis nem beszélgettem. De azt hallottam, ahogy arra jártában egy idős asszony félhangosan megjegyzi:
– Ő legalább szebben koldul, mint azok, akik csak a kezüket nyújtják az ember felé.
Nem adtam neki igazat, mert szerintem az utcazenélés – pláne egy gyerek részéről – nem kéregetés. Még akkor sem, ha művészi élmény helyett csak elgondolkoztat egy kicsit.
