2021. október 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Marton Erzsébet művészete

Gyertyává, keresztté, hajóvá, csillaggá válnak Marton Erzsébet – közismert nevén Matyó néni – ujjai között a legapróbb virágszirmok, szárak, levelek. A nyugalmazott gyógyszerész léleksimogató préseltnövény-képeit sokan ismerik a marosvásárhelyiek közül. Legújabb, 25 év patinája című kiállításán negyedszázada őrzött alkotóelemek tökéletes harmóniába való átlényegülése érhető tetten. Ezt mutatta meg minden szépet szerető vendégének a Deus Providebit Tanulmányi Házban augusztus 25-én tartott tárlatnyitón.





Az ünnepi együttlét első perceiben Oláh Dénes főesperes, a megyeszékhelyi Keresztelő Szent János-templom plébánosa ajánlotta a földszinti Szent Mihály terem telt házas közönségének figyelmébe az 53 gyönyörű alkotást, majd átadta a szót a művésznek, aki korábbi tárlatnyitóin inkább a háttérben maradt. A jubileumi megnyitóra előkészített, vallomásszerű mondanivalóját érdemes szó szerint idézni, hiszen az egymáshoz finom eleganciával illeszkedő gondolatokból a virágképek születésének lényegét érthetjük meg.

,,Most 25 éve, hogy megismertem és elsajátítottam életem egyik kedves foglalkozását, a préselt virágok nyújtotta csodálatos, szép érzések világába való beletemetkezést. Igen, ez szó szerint így is van, mert nemcsak a lelkem, hanem az egész otthonom »repes« a sok pillekönnyűségű szirom tömkelegében és illatában. 

25 év patinája címet adtam ezen képeim gyűjteményének, amely a 2020-as év végétől napjainkig készült. Azért neveztem patinásnak, mert már több mint nyolc éve nem tudom járni a vadvirágos réteket és erdőket, amire a leginkább vágytam ezekben az években. De szorgalmas, telhetetlenségig gyűjtő ambíciómnak köszönhetően legalább volt miből alkotnom a járvány megszorításos napjai alatt. Igaz, a sok év alatt ezeknek a kincseimnek egy része »megpatinásodott«. Ezért nevezem őket patinás kincseimnek. A patina lehet természetes oxidáció útján létrejött elszíneződés, és lehet mesterségesen létrehozott, emléktárgyak díszítésére. Ezek a virágok, szirmok természetesen patinásodtak, és – az általam látott – becses értékeik szépségét próbálom a képeimen megörökítve megmutatni. 

Reggelenként, amikor a lakásom udvarra néző ablakát kinyitom, igazi oázis tárul elém. A dzsungelszerű zöldből madárdalos, harmatos frissesség árad. Lehet, hogy ezt az üdítő, vidító madárhangversennyel telített, virágillatú hangulatot keresem a képeim megalkotásában is.

Örülnék, ha mindenkiből, aki látja, nézi, hasonló csodálatot, örömet, jó érzést váltana ki képeim látványa – ami engem újabb, szebbnél szebb alkotásokra sarkall. Nehéz megállni, ebből a hangulatzónából (a préselt virágok közül) kibújni, visszazökkenni a hétköznapok teendőibe, de igyekszem ezen a szinten maradni, és képzeletben is alkotni. Ez a gyorsan jövő ötletek rögzítésére késztet, hogy nehogy az egy-egy újabb virág vagy szirom látta álmok elszálljanak.





A 2021-es év kezdeti hónapjaiban olyan sötét nappalaink voltak, alig láttuk a drága nap fényét, de én megpróbáltam villanyfény mellett is megkeresni napjaim virágillatú, napos oldalát. Kiterítkeztem vagy beburkolóztam a préselt kincseim tömkelegébe. Minden egyébről könnyű volt megfeledkezni, mert attól a pillanattól, hogy a csipesszel egy virágot megfogtam, a virágaim diktáltak nekem, és azt kellett tennem, amit ők sugalltak, irányították a kezem. Vagy valaki más tette ezt velem? Biztos így van, mert én meggyőződéssel hiszek abban, akitől ezt a számomra nagy ajándékot kaptam, és úgy érzem, jelen van az alkotásaimban is.

Sok szép elismerést kaptam az elmúlt 25 év alatt. Elsősorban főtisztelendő Oláh Dénes főesperes, Vasile Mureşan festőművész, Nagy László unitárius lelkész, Járai Fekete Katalin újságíró, Gáspár Sándor rádióműsor-szerkesztő, Zebegényben Balázs Márta műértékelő, Markó Enikő és nem utolsósorban Jakabos Barnabás templomigazgató, a Jezsuita Udvar vezetője méltatásait, ajánlásait említhetem, és még sok-sok gyermekkori barátom és ismerősöm vendégkönyvbe írt tetszésnyilvánítását. 

Az egyik meghatározó élményem, amely csodálatos szeretettel érintette meg a lelkem, és a mai napig meghatározó a számomra, 2006. május 28-i tárlatnyitásom után történt. Szokásom, hogy a megnyitókon kapott sok szép virágból másnap összeválogatok egy hálacsokrot, és a temetőbe viszem a szüleim sírjára. Ezt számontartotta valaki, akivel még virgoncabb mozgású korunkban együtt mentünk gyakran a katolikus temetőbe az édesanyáink sírjához, amelyek 4–5 sír távolságára vannak egymástól. Ezen a május 29-én, nem emlékszem, miért, nem tudtam a temetőbe menni, de az a valaki kiment, és várt, mert úgy gondolta, hogy találkozni fogunk. Amikor 30-án délelőtt én is kimentem a teme-

tőbe, az édesanyám sírján, a sírkőhöz támasztva megpillantottam egy 15x8 cm-es papírcetlit egy zöldes tájból kivágva, a másik oldalán a következő, leheletfinomsággal írt sorokkal: 

»...Egy kiállítás után!

Virágokkal imádkozik, 

Lepke-könnyű kézzel időtlenít,

Virágokkal maga is virággá változik.

Matyónak – aláírás nélkül...«

Mikor ezt elolvastam, összeszorult a szívem. Rögtön tudtam, hogy aki írta, az én egyedüllétem lelki támasza, aki ismerte az én lelkemet. Áldott legyen az emléked mindörökké, Zoltán Ildikó tanárnő... Nagyon hiányzol nekem!” 

A megható vallomás után a szűnni nem akaró tetszésnyilvánítást Marton Erzsébet így csitította: 

– Nem kell tapsolni. Köszönöm szépen, hogy itt vannak, és adja a Jóisten, hogy még találkozzunk. 

A megnyitó utolsó mozzanata a klasszikus zenéé volt. Az egybegyűltek Bach/Gounod Ave Maria című szerzeményét, Matyó néni kedvencét hallgathatták meg Borsos Edith szopránénekesnő előadásában, Bakos László, a Keresztelő Szent János-plébánia kántora zongorakíséretével. Ezt követően a Deus Providebit Tanulmányi Ház előterében kiállított préseltvirág-képek vették át a szót. Az épületbe betérők pár hétig még megtekinthetik 25 év patinájának szépségét.