Ádámos elveszett kincsei – a múlt a mennyezeten maradt

Épített örökségünk

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Vannak erdélyi falvak, amelyek történetét nem csupán a megmaradt épületek őrzik. Néha egy-egy régi templom, egy címer, egy kopott felirat vagy éppen egy múzeumba került mennyezetrész beszél arról a világról, amelynek házai, kúriái és egykori lakói már régen eltűntek. Ádámos is ezek közé a települések közé tartozik. A Kis-Küküllő mentén fekvő falu évszázadokon át fontos helye volt a környék egyházi és társadalmi életének, s történetének különös értékét éppen az adja, hogy a pusztulás ellenére is maradtak olyan emlékei, amelyek ma is képesek megszólítani bennünket. Ádámos nevét az oklevelek a 15. században őrizték meg, temploma pedig a késő gótika és a kibontakozó reneszánsz korának határán született. A templom falai között egykor egyházi gyűléseket, zsinatokat tartottak, és 1659-ben itt esküdtek fel az unitáriusok Barcsay Ákos fejedelemre.

Emlékeztető

Az ádámosi templom nemcsak történelmi események tanúja. Mennyezete olyan művészi emléket őrzött, amely ma már nincs a helyén. Az 1526-os évszámot viselő festett kazettás famennyezet az erdélyi templomi művészet egyik rendkívül korai és jelentős emléke. A kutatás szerint ez a legkorábbi ismert, évszámmal keltezett magyar festett kazettás mennyezetek egyike.

A mennyezet nem egyszerű templomi dísz volt: egy korszak ízlését, társadalmi világát, mecénásait és kézműves kultúráját is magában hordozta, egykor ötvenhat kazettából állt.

Az ádámosi történetben van valami fájdalmasan erdélyi is...

Miközben a templom megőrzött valamit a múltból, a település egykori nemesi kúriái sorra eltűntek. A házak, amelyek valaha családok életének, döntéseinek és emlékeinek színterei voltak, ma már legfeljebb a történeti emlékezetben léteznek. 

A mennyezet viszont túlélte saját templomát is: 1909-ben, a templom javításakor lebontották, majd a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe került.

Így egy különös történet bontakozik ki előttünk: ami Ádámoson egykor a templom mennyezetét alkotta, ma múzeumi környezetben tanúskodik arról a korról, amelyben készült. 

A helyéről elszakított műemlék egyszerre őrzi egy eltűnő világ emlékét

Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy milyen könnyen válhat az épített örökség az idő martalékává. És talán éppen ezért érdemes megállnunk az ádámosi kazettás mennyezet előtt. Nem csupán azt kérdezni, mikor készült, kik készítették, milyen mintákat festettek rá, vagy mely családok címerei kerültek rá. 

Hanem azt is: mit mesél nekünk ma egy 16. századi mennyezet egy olyan erdélyi faluról, amelynek egykori kúriái már eltűntek, temploma azonban még mindig őrzi a múlt hangját?

Az ádámosi kazettás mennyezet története ugyanis nem pusztán művészettörténet.

Egy falu, egy közösség, egy vallás és egy egész erdélyi korszak emlékezete rajzolódik ki benne.

A kazettás mennyezetek példái Erdélyben

Ahogyan kissé korábban a román kori építészetben gyakori íves árkádsor volt a megtermékenyítője a népi művészeti képzeletnek, és lett a reneszánsz korban ismét megerősítve, a reneszánsz árkádsor szintén kedvelt építészeti forma volt.

Igen szép példáit találjuk a magyarországi kazettás mennyezeteknek a Felső-Tisza vidékén, Somogyban és Baranyában a Dráva mentén, Heves, Gömör, Borsod, Zemplén megye területén, de végig az egész Felvidéken, és különösen gazdagon Erdélyben.

Az erdélyiek közül a két legrégebbi az ádámosi és a gógánváraljai festett kazettás famennyezet. Ahogyan tehát az árkádos tornácsort kiválasztotta a népi művészeti képzelet, és magáénak érezve alkalmazta évszázadokon át, úgy választotta kedves alkotási formává a festett mennyezetkazettákat néhány évszázaddal később.

1526-ból származik a legrégibb ismert festett kazettás mennyezet

Neves művészettörténészek munkájából derül ki az is, hogy a templomhajó mennyezetét 1900-ig az a szép kazettás mennyezet díszítette, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum vásárolt meg, és amely később a Néprajzi Múzeumban kapott helyet.

Készítésének idejét a negyedik táblában, a pajzs mezejében látható évszám jelzi: 1526.

Ez a legrégibb ismert festett kazettás mennyezet.

A csaknem teljesen reneszánsz díszítésű mennyezetfestményen megörökített címer az Ádámoson is birtokos kápolnai Bornemissza családé.

A település lakossága átéli a reformáció századának változásait

Nagyobb romlás a 17. században éri, melynek kijavítását felirat jelzi: „AN/NO DOM/ INI/ 1694. ERIGEBATUR PER MICHAELEM MEDGYESI TEMPORE CURATORIS FRANCISCI SZABO”.

Középkori katolikus lakossága a templommal együtt átéli a reformáció századának változásait. Végül az unitáriusok kerülnek többségbe, és ők öröklik a középkori templomot is.

Ezt a többséget a Rákócziak alatt is megőrzik, és a kisebbségben élő vagy megerősödött reformátusoknak új templomot építenek. Érdekes erdélyi kép szerint a két templom közvetlen szomszédságban, egymás mellett áll.

Az ádámosi reformátusok már 1725-ben panaszolták, hogy: „nincs hely ahol ott illendőképpen cultusra összegyűllyenek”.

1735-ben volt az eklézsiának egy romladozó haranglábja.

A templomépítés terve 1783-ra vált valóra, a templomszentelés sajnos botrányba fulladt az ülőszék feletti veszekedés miatt.

1789-ben haranglábat építettek a templom mellé. Úgy tűnik, hogy az 1783-ban felszentelt templom fából épült, hiszen 1800-ban Petrőtzi Györgyné Pásztohi Mária téglát vettetett, hogy tartós anyagból építhesse meg az isten házát.

Egykori csúcsíves nyugati és déli ajtaját később félkörívesre módosították. Szentélye keskeny, hosszúkás, diadalíve késő gótikus, ablakai fokozatosan mélyülő magas csúcsívvel készültek, de díszművek nélkül.

A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által a rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból tudjuk meg, hogy a templomnak kőbordás boltozata volt, amelyet a múlt században, a legutolsó renováláskor lebontottak és kopár festésű deszkamennyezettel helyettesítettek.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

Ádámost egy általános életű erdélyi helységnek is tekinthetnénk, mégsem az.       A helység egy jól megkomponált erdélyi vidéki oratórium, nagyszabású drámai történet, az itt élők történelmi színpadja, díszlet és jelmez nélküli közös élettér. Megszokott módon, az Árpád-kori temploma köré épített egykori falu a dombok alatt és a Kis-Küküllő menti, állandóan váltakozó összefutási utak csatlakozáspontján alakult ki. 

Ez a templom alakította múltját, és ezt örökli mai jelenkora is. Közel kétszáz éve találtak rá ezen világszéli templom legértékesebb adottságára, festett mennyezetére, és kezdték felméregetni, értelmezgetni mint az összmagyar nemzet kiemelt kultúrértékét. 

Megmaradása is szerencsésnek vehető, hiszen egy sötétnek mondható templombelső takarásában csak a lámpások és a meghitt gyertyafényben tekintett évszázadok óta a szerencsés hívekre. 

Talán Kelemen Lajos egy 1898-ban megjelent tanulmányában írja le legrészletesebben az „ég mennyezete” szerkezeti és kompozíciós adottságait. 

Az Erdélyi Múzeum 10. számában a Három erdélyi mennyezet-festésről című írás második fejezetében adja meg valószínűleg az eddigi legkomolyabb és részletesebb elemzést. 

Elképzelhető, hogy ennek a cikknek a hatására történhetett meg az, hogy egy festett, táblás famennyezet válhatott a budapesti székhelyű Magyar Nemzeti Múzeum egyik legféltettebb erdélyi kincsévé a hasonló gógánváraljaival együtt. Később a Néprajzi Múzeum, majd Magyar Nemzeti Galéria, végül a Szépművészeti Múzeum Régi Magyar Gyűjteményének a legvédettebb tárgya. 

Ahol még megmaradt az eredeti motívumok és kompozíciók jellege és látásmódja

Szerkezetileg és anyagában is beigazolódottan az ádámosi a legrégebbi erdélyi festett reneszánsz famennyezet, amelyet eredeti fenyőfa táblái és földfestékkel felvitt jelenetei is mutatnak. 

Sajnálatosan az északi szélső soron egy több mint háromszáz éves gondatlan beázás miatt végzetes károsodás történt. Ennek a javítását helyi mesterek végezték, ezt a mázolt deszka betoldásán fellelhető latin szövegből azonosítani is lehet, miszerint „Az Úr 1694. évében csináltatta Medgyesi Mihály, Szabó Ferenc gondnok hivatali ideje alatt.”

Művészettörténészek későbbi megállapításai szerint az ádámosi fakazetták eredeti színvilága megegyezik a közel kilencven kilométerre fekvő miklóstelki töredékes mennyezetével. Itt ugyan még a megmaradt eredeti motívumok és kompozíciók jellege, látásmódja és a palmettákból építkező rozetták festése hasonló, a stiláris párhuzam tagadhatatlan, viszont a színek élénksége és tarkasága már Ádámoson mélyebb, sötétebb, feltételezhetően egy valamikori későbbi nem éppen sikeres restaurálási beavatkozás miatt.

Az Erdélyi Fejedelemségben dúló belviszályos időszak rávetítődött a falu életére is

A későbbi korok már nemcsak az „itt ragadt” európai kultúrművészetekben voltak tapinthatók, jelentkeztek és megmaradtak az európai vallásreformáció hullámai is. Egyetlen Erdélyben gyökereztetett vallás, az unitárius is megtelepedett Ádámoson, és egyházi közössége az 1568 óta elfogadott négy alapvallás egyikeként a volt Árpád-kori katolikus templomot átalakítások nélküli új liturgia befogadására tették nyitottá. 

Olyannyira megerősödött ez a közösség, hogy idővel belépett ezen egyházi élet erdélyi ütőerébe, lüktetésébe, hiszen tíz alkalommal tartottak itt zsinatot az 1618–1695 közötti időszakban. Ez nemcsak az akkoriban regnáló lelkészeknek, inkább az odaadó keblitanácsi tagoknak is köszönhető volt. Ez idő tájt egyre gyakoribbá vált Erdély-szerte az „Isten áldja!” köszönéssel járó kalaplengetés. Mint láthattuk, ebből a dicső időszakból jól kijutott a falunak. 

Közben meg a külföldi tanulmányútjairól hazatért nagysolymosi Koncz Boldizsár volt kolozsvári papot, mint az I. Rákóczi György és Kemény János fejedelmek alatti belső és külső ellenségekkel való csatározásokban sok elpusztult egyházi iskolát és templomot helyreállíttató mecénást is itt választották 1663. október 21-én Erdély unitárius püspökévé. 

Ennek a harcos jellemű hűséges egyházfinak nagy köszönettel tartozik a fejedelemség, és sokszor visszatérő dicsőítésként emlegetik Ádámos nevét is. 

Kissé középkori szigorral fogta össze az egyház javait, az ő prófétai erélye és bátorsága vezette be a papi képzés első lépcsőjét jelentő tanítói iskolamesterség ideje alatti házasságkötés tiltását. Ezzel a nem mindennapi rendeletével ösztönözte az egyházi vagyon megtartását a gyarapodás reményében. 

Szintén az itteni zsinat máig élő végleges határozatához tartozott az úrvacsora szabályozása és rendszeresítése a mindenkori zsinatok idejére, valamint a szolgálati ágendás könyv használata.

Az Erdélyi Fejedelemségben dúló belviszályos időszak kicsiben rávetítődött a falu életére is. Nemcsak a hatalmi hullámokat lovagló előkelőségek párttörései szerinti hangulat kezdett eluralkodni, az ezeket képviselők vallási elvkülönbségei is a porondra kerültek. 

Egy 1744-ből származó jegyzőkönyv megemlít egy ádámosi unitárius asszonyt, aki hivatalos helyen „mosléknak” nevezte a kálvini reformátusok keresztségét. Néha már az egyházi vizitációk is foglalkoztak a helyi felekezeti vitákkal, torzsalkodásokkal. Például a református egyház vezetői arra utasították híveiket, hogy „pálinkázás közben” ne bocsátkozzanak hitbeli vitákba az unitáriusokkal, mivel az elfajulható veszekedésbe torkollhat. Évszázadok gyógyították a sebeket, közös akarattal egymás tőszomszédságában folytatják a nem közös liturgikus helyi vallási életüket.

És mégis, kiemelkedő az a teljesítmény, amikor az erdélyi rendek és egyházak a belső stabilitás és az akkori török veszély csillapítása érdekében egyetemes hűségesküt tettek az uralkodó külső török és az uralkodni vágyó belső rendi gyűlés által közösen választott fejedelemre, Barcsay Ákosra. 

Így az unitárius egyház, mint az akkori uralkodó négyponton támaszkodó felekezetek egyik alappillére, igyekezvén biztosítani fennmaradását és jogait, az esedékesség szerint éppen az ádámosi 1659. március 30-i zsinaton tesz esküt a fejedelemre. 

Az akkori falu életében ez egy hihetetlen és nemes cselekedet lehetett. Talán nem egy ünnep, de egy közös eszméért tett összetartó fogózkodás jelképe lehetett, amelyben kucsmás, kalapos és fejkendős székelyek és magyarok markos kézszorítása egy rövidke időre ugyan, de felvillantotta az erőt, a hitet és a reményt. 

Legyünk képesek hasonlókat cselekedni, nem elveszni a világméretű integráció önazonosságunkat letipró egyhangú hengerében. Mutassunk nemzeti tarkaságot, felértékelhető szépséget, szeretetet. Egy igazi ádámosi oratóriumot.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanárnak, történésznek. Az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából, gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.