Csütörtöki kimenő
A minap egy cikkgyűjteményt mutattam be. Egész pontosan újságjegyzetek voltak, melyek néhány éven át több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg egy megyei lap hasábjain. Írója nem profi, csak gondolkodó, érző ember, akinek fontosak a közügyek, a magánéletbe bonyolódó, mindennapi jó vagy rossz kihívásokra adott helyes, emberséges, igazságos válaszok. Véleményt mond egy olyan korban, amikor az ellentétes előjelű vélemények egymást ki szeretnék oltani. És akkor még nagyon szőrmentén fogalmaztam.
Ugyanis a vélemény kinyilvánítása sok esetben bátorság kérdése. Betörhetik érte a fejedet. Valóságosan vagy virtuálisan. Kellemetlen jogi következményektől sem mentes. Egy demokráciában ennek kisebb az esélye, ui. védelmet kapsz, sőt fel sem merül a büntethetőség kérdése. Egy rendi, rendőri államban annál nagyobb a valószínűsége, hogy fizikai és verbális erőszakkal fogják megtorolni a másként vélekedőket. A színes zászlók alatt felvonulókat.
Máskor a jogos vagy (legtöbbször) jogtalan, át nem gondolt, gyűlölettől átszínezett indulat vezeti a vélemény kimondóját, leíróját, mert úgy érzi, ezt az ügyet, amit ő képvisel – csakis ő –, csakis drasztikus eszközökkel lehet megvédeni, nyilvánosságra kiáltani, érvényesíteni. Holott a védői szerepet nem kapta senkitől, felkérés sem érkezett címére – önhatalmúlag cselekszik.
A vélemény szabad, szokták állítani. A véleménynyilvánítás alapjog. Mind a szólásszabadság, mind a gondolatszabadság, mind a gyülekezési jog. Igaz, a gyülekezéstől csak néhány betű választja el a gyűlölködést. És ha sokan gyülekeznek rossz dolgok elkövetésére, abból rendszerint háborúság, polgárháború, konfrontáció kerekedik. Véleményvezérek, főcsahosok mindig akadnak, arra biztosan számítani lehet. Pártokba szerveződve is.
Nyár van. Hőhullám borítja be kupolaként Európát. Most sok embernek fő fel az agyvize, ahogyan mondani szokás. Nincs elegendő gondolat-párakapu, mérséklő ital, hűsítőpult, ahonnan a józan véleményekből bátran lehessen kortyolni. Melegben felpuhulnak a gátlások, a szemünkbe csorog az izzadtság. Ami vakít.
Hogy csupán egy piciny példával illusztráljuk: íme, itt van a két éve húzódó túszok ügye. Még mindig legalább ötven elhurcolt ártatlan van a gázai terroristák alagútjaiban. Értük indított háborút a túszok hazája. A legtöbb már nem él. De van egy ország, egy nép, amelynek fontosak, értékesek, kedvesek, fájóan hiányoznak azok is, akik már nem élnek, akiket meggyilkoltak elvakult martalócok.
Akik mostanában a brigantik mellett tüntetnek világszerte (amerikai egyetemeken pl.), nem akarják elfogadni, hogy az öldöklést a terrorszervezet kezdte és folytatja évek óta. Megfékezésük – közérdek. A béke kulcsa. Miközben elpusztul az is, akinek nincs véleménye, mert éppen éhezik, mert megsebesült, és orvosra vár, de a kórház alatt, ahol meggyógyíthatják, a terroristák fővezérei bujkálnak, és parancsokat osztogatnak.
Nincs béke az olajfák alatt. Lassan már olajfák sem nőnek Gázában. Mondd, ki ültet majd újakat?
