A természet kalendáriuma (DCCV.)

Halványodott az éjszaka: pirult, mint a vas a tüzen.

Most is látom, álló délben, mert megint a falum üzen…

Kakas szól. A hangja perdül, mint búzaszem földre szórva,

Oson a hold, csillag remeg a hajnali kakasszóra.

Garsa felől sóhajt a szél. Morog a bükk, mint zsémbes vén,

Zörgő zúzmara zöngicsél zizegve az ágak hegyén.

Kútban kucorog a meleg, fagy lesi a káván ülve,

Jégszuronnyal ijesztgeti: fél a meleg, menekülne.

Próbál szállni, ki a házból, s útja egybe halálig ér

Kút ostorán, párájától tenyérnyit gyapjadzik a dér.

Nyugat felől felleg úszik: valaki az eget törli

S a csillagok gyémánt porát villogva a földre őrli.

A holdat is megtöröli, s árnyékát a földre veti.

Aztán ezüst zászlóvá lesz: kacagó szél lebegteti.

Újólag Horváth Istvánt hívtam segítségül. A Halványodott az éjszaka című verse a romániai magyar földművesek lapjának, a Falvak Népe első évfolyamának első számában, 1945 novemberében látott nyomdafestéket.

Tél van most is, kemény tél. Hosszabbodnak a nappalok karácsony óta, de a január a tél közepét jelenti. Ilyenkor van a leghidegebb, a havi átlaghő 0ºC-nál kevesebb.

A medve ősszel teleeszi magát gyümölccsel, mézzel, kisebb állatokkal, s alaposan felhízik. Így tesz a „hétalvó” pele, és minden vad, amelyik felkészül arra, hogy télen kevesebb, nehezebben elérhető eleséghez jut. A vándormadarak azért gyűjtenek erőt, hogy bírják a néha sokezer kilométert a levegőben – olvasom Vásárhelyi Tamás az Élet és Tudomány 2020. január 24-i számában megjelent Állati Kalendáriumában. És mit csinálnak a változó testhőmérsékletű állatok, a giliszták, csigák, bogarak, halak, hüllők? Van köztük, amelyik ősztől tavaszig teljes nyugalomban próbálja átvészelni a telet, amikor testhőmérséklete a környezetével együtt lesüllyed. Mások, például különféle rovarok, a melegebb téli napokon még röpködnek is.

Angyal lába jár a falun, gyűjti össze égi kincsét.

S a telkekre visszarakja az ébrenlét sok bilincsét.

A leghidegebb télben a legnehezebb állatokkal találkozni a természetben. Mindenkinek a lakásában élnek azonban állatok. Van, aki maga szerez be kutyát, macskát, akváriumi halakat, terráriumi állatokat. Van, aki el nem tudná képzelni, hogy megossza lakóhelyét ilyen piszkoló, folyamatos törődést igénylő, alacsonyabb rendű lényekkel.

De nézzük csak! Sokan vannak, akik cserepes növényeket tartanak. A virágföldben temérdek állat él. Néha szabad szemmel is észrevesszük az ugróvillás rovarokat. Kicsit közelebbről nézve a feltúrt virágföldet apró fonálférgek élete tárul elénk: nélkülük nem létezhet talaj, végtelenül fontos munkát végeznek a szerves anyag aprításával. Vagy nézzünk körül a lakásban! A nedves helyiségekben éjszaka villanyt gyújtva alig centiméteres, kígyózva futó kis állatkákat találhatunk – ezek az ezüstös ősrovarok. Néha a virágcserepek alá is behúzódnak a száraz szobában. Akinek nincs szerencséje, annak a konyhájában, kamrájában csótányok laknak. Ahogy a fáraóhangyák is katonás sorban vonulhatnak a konyhaasztalon, szalonna-, sajt-, kenyérdarabkákat cipelve rejtett, a lakáson kívül lévő fészkük felé. A müzliben, pirospaprikában finom szálak végén himbálózó ételdarabkák árulkodhatnak arról, hogy aszalványmoly hernyója kelt ki korábban, talán gyártáskor, csomagoláskor lerakott petékből, és az fogyasztja a mi ételünket. A lyukasra rágott gyapjúpulóver pedig a ruhamolylárvák szorgalmas táplálkozásáról árulkodik. És ezzel korántsem merítettük ki a mi környezeti körülményeinket szerető, a nekik „felkínált” táplálékokat fogyasztó állatok sorát. Tény, hogy a lakásunkban is egy kis életközösség él. Lám, a költő is szót ejt pókról, házi egérről.

Gyufa lobban, szökik a láng, száll az álom, jön a való

Pók igyekszik rejtekébe, egér fut az asztal alól.

Beszélni kezd minden, amit tegnap mára kigondoltak,

S azt mondják, hogy az álmokat álmodják tovább a holtak.

Az asztalon éles kések, kolbásztöltőt hagyma fon át.

Táncol rajtuk a lámpafény s halál reszeli a fogát.

Valakit künn fog a kutya. 

– Eriggy hej! a gazda mondja,

S míg a gazdasszony kifordul, az üvegre esik gondja.

Nehéz lábak toprásától csikorogva sikolt a hó…

– Jaj, ne bántsd a disznóölőt!… kusté félre… búj el!… hó,

Erre koma, itt az ajtó! – A hideg is velük tolul,

Táncol a gyermekek hátán, hosszú ingük alá szorul.

Komának a szemöldökét zúzmara cifrázza szépre,

A bajuszán jégcsap zörög, amint lezökken a székre.

Tűz pattog a kemencében, siratoznak az ablakok.

Hervadnak a jégvirágok, a tündéri szép alakok…

Koccannak a pohár szélek: hálálják az Istent vele,

Hogy a gazdának egy évre megint lehet eledele…

„Aggyon Isten jövőre is… minden szegény házhoz aggyon.

Ne legyen ember a földön, aki éhesen maradjon.”

– „A Jóisten hallgassa meg!“ Isznak s szemük virágot hajt.

Béfedi a tüskék nyomát, rosszvilágot, tengernyi bajt.

Ha újévkor malac kerül az asztalra, az már önmagában is szerencse. Legalábbis korábbi korokban, amikor az emberiség nagy része lényegesen kisebb gazdagságban élt, mint ma, jobb módúnak számított az, aki disznót tudott tartani, hízlalni és egyet-egyet levágni nagyobb ünnep alkalmával, a téli élelem biztosítására. Akinek volt téli élelme, az előnyben volt azzal szemben, aki csak alkalmilag tudott kellően táplálkozni. A sertéshús megítélése nagyon szeszélyesen változik manapság. (Az orvostudomány kritikus véleménye mögött piaci szereplők manipulációit fedezhetjük fel.)

Ahány gyermek, annyi csillag, az égen sem ragyog 

szebben,

Mint ahogy az öröm csillog a kacagó gyermekszemben.

Csak a gazdasszony szótalan, nem tudja, hogy búsul, örül.

Úgy van, mint virág közt fekvő, kit rossz illat vészen körűl.

Halványodik az éjszaka, halál oson az ól felé.

S aki mindég csak becézte, az csalja a halál elé

Szegény disznót, édes szóval, s míg röfögve felé lépik,

Kemény markok megragadják, leteperik, földre tépik.

Belesikolt a hajnalba vádolva az ítélt állat.

Gazdasszonya könnyes szemmel tartja már a véres tálat…

S még akkor is simogatja, mikor a kés gyilkos éle

Utat hasít szíve falán, belé szúr az életébe.

Gyufa villan, szalma lobban, koma arcán fény bokázik.

Láng harap, a sötétségbe, nyelvén szikra sziporkázik.

Ezer apró szikra csillag, nagy akarva égre szállnak.

De az éjszaka elnyeli s hullongó korommá válnak.

Lobog a láng és az öröm túl lobog a sötétségen.

Rózsaszínű hajnalképen visszaverődik az égen.

Ahány gyermek, annyi máglya, apró tűz, a nagy láng

körül.

Sül a farok, perceg a fül. A gyermekhad annak örül.

Veréb repül a kazalból, varjú csapat károgva száll.

Szarka cserreg, kutya, macska száját nyalva, jóllakva áll

…Egy életnek pusztulásán mennyi élet öröme hajt.

– Oda küldök varjú-képpen én is egy fekete sóhajt.

Horváth István alig ismert, gyönyörű verse ma már egy letűnt világ üzenete is. Háború utáni patriarchális nyugalom? Vagy a ’45 után következő Kárpát-medencei ínséges évek előszele?

Január 22. a magyar kultúra napja. Kölcsey Ferenc 1823-ban e keltezést írta a Himnusz alá. 1989 óta ünnepeljük e napot.

Január 25. Szent Pálé – a pálfordulás napja. Saul megtérésének Krisztus új szószólója névcserével adott nyomatékot. A névcsere jelképes értelmű. Az eredeti Saul a zsidók szálfatermetű első királya volt, míg a latin paulus kicsinyt jelent, és Pál az apostolok sorában a legkisebbnek mondta magát. Pál a pogányok misszionáriusa lett: a törvény útjáról a hit útjára tért.

A horizont ma ködökbe vesző

s a nagy világ egyetlen

csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél,

és nagy titkokról halkan

meséket mesél.

…Merő szemekkel nézek lefele

mert énbennem talán

most minden fekete?

S reszkető térdem csöndben földet ér

és megcsókolom a havat –

csak azért, – mert fehér.

A kisiskolás Dsida Jenő A tél című verse a ’20-as évek elején Benedek Elek Cimborájának fedőlapján látott először nyomdafestéket.

Mondják, a természet is most fordul – elmúlnak a fagyok.

Ha marad a hó, eltakarja az itt telelő madarak elől a táplálék forrásait.

A madarak téli etetését még most sincs késő elkezdeni. Ha viszont elkezdjük, ne hagyjuk abba a fagyos, havas idő elmúltáig! Az apró, 10–50 grammos, magas testhőmérsékletű madárkáknak állandóan meg kell szerezniük az életben maradáshoz szükséges mennyiségű élelmet.

Hol etessünk? Szinte bárhol, ahol a hó nem lepi el az ételt, ahol a macska nem fér hozzájuk. Ha bárhova kiteszünk élelmet (ételmaradékot, magkeveréket), azt a madarak meg fogják találni. Az olajos magvak, a dió, a napraforgómag kitűnő; az almát is szeretik, kivágják belőle a maguk részét finom csőrükkel. Amikor huzamosan fagy van, a madarak nem jutnak vízhez, így, ha lehet, friss vizet is tegyünk ki, rendszeresen cserélve (mert az is befagyhat).

Érdemes figyelni azt a kedves sürgés-forgást, ami a téli madáretető körül kialakul. Ha kicsit jobban odafigyelünk, észrevehetjük, melyek azok, amelyek egyáltalán nem kedvesen elmarják a többi madarat az eleségtől, amíg jól nem laktak. Ez az élet…

A madáretető alatti terület feltakarításával nem árt megvárni a tavaszt, mert a folyamatos etetés során újra és újra telehullatják héjakkal meg egyebekkel, és sok eleség is oda kerül, amit majd még felkutatnak és felcsipegetnek.

Napsütötte, kopár juharfa,

mögötte, háttérként, kéklő, téli ég,

egy élesen kirajzolódó ágra széncinke száll,

enyhén meghajlik alatta,

és úgy marad,

míg tova nem röppen.

Oravecz Imre Változás című versével kívánok jó és hasznos madáretetést minden kedves Olvasómnak.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2026-ban, 203 évvel és egy nappal a Himnusz születése után.