104 hímzőasszony kétkezi munkáját dicséri a budapesti Nemzeti Színház új függönye

Marosvásárhelyi kézművesek is részt vettek a projektben 

Ünnepélyes keretek között avatták fel decemberben a budapesti Nemzeti Színház új nagyszínpadi díszfüggönyét, amely száznégy kézi hímző odaadó munkájának az eredményeként született meg, és a magyar kultúra közös emlékezetét, jövőbe mutató erejét, valamint a nemzeti összetartozást jeleníti meg. A hímzőasszonyok közül hárman Maros megyeiek, egyikük a marosvásárhelyi Avram Éva okleveles népi hímző, akit a gyerekek és szülők többek között a Vásárhelyi Forgatagról, az Erdélyi Hagyományok Háza kézműves-foglalkozásairól jól ismernek, és mindig szívesen térnek be hozzá, hiszen amellett, hogy bevezeti az aprónépet a hímzés, varrás rejtelmeibe, mindenkihez van egy kedves szava, egy mosolya. A foglalkozásai iránt érdeklődő gyerekek kedvenc Éva nénije számára a kézművesség nemcsak munka és megélhetési forrás, hanem a hobbi, amely kisgyerekkorától az élete része, és ma, felnőttként is vallja, hogy a legjobb terápia a mindennapi gondok közepette.

– Úgy érzem, szerencsésnek mondhatja magát az az ember, akinek a munkája egyben a hobbija. Te ebben a helyzetben vagy: ezt tanultad, okleveles népi hímző vagy, a kézművességből élsz meg, és ugyanakkor ez a hobbid. Hogyan kezdődött az utad ezen a pályán? 

– Már egész pici koromban kapcsolatba kerültem a kézművességgel, mivel nagymamám varrónő volt, a varrás mellett hímzett és horgolt is, a varrás 86 éves koráig az élete része volt. Mindig is a lelki társamnak éreztem őt, ma is így érzem, annak ellenére, hogy már nincs közöttünk. Már 4–5 évesen kezdtem tőle tanulni a hímzést, állandóan próbáltam nyomogatni a Singer varrógépét, ezért, hogy ne zavarjam a munkában, megtanítottta nekem a száröltést, rajzolt egy kis virágot, és én azt ki kellett hímezzem. A hímzés mellett varrásra is tanított, emlékszem, hogy mindig sietett, nem volt sok ideje erre, de ott voltam mellette, láttam, figyeltem, és beleégett az agysejtjeimbe, ahogy szabott és varrt. Nyolcadik osztályban, amikor pályaválasztás előtt álltam, gyakorlatilag két hét alatt döntöttem el, hogy nem az Egyesülés Líceumban tanulok tovább, ahogyan azt édesapám szerette volna, hanem készruhagyártást szeretnék tanulni. Nem mondhatom, hogy a líceumban annyira sokat tanultam szakmailag, ellenben nekem már akkor ez volt a hobbim, így mindig kerestem azokat az utakat, amelyek révén fejlődni tudok. Divatlapokat böngésztem, amelyekben szabásminták szerepeltek, rengeteget próbálkoztam, autodidakta módon sokat próbáltam tanulni, ráadásul nagymamámtól is elcsíptem egy-egy technikát. A középiskola elvégzése után bekerültem a készruhagyárba, ahol 21 évig dolgoztam, hét hónapig szalagmunkát végeztem, majd átkerültem a műszaki osztályra, ahol a gyártási folyamat teljes technológiáját kellett ismerni, például ha egy kabát a kezembe került, kellett tudnom, mennyi cérna, mennyi anyag szükséges hozzá, amely információkat majd továbbítottuk a termelési részlegnek. Az utolsó időszakban, mielőtt bezárt a gyár, megtanultam az online szabásminta-szerkesztési programot, ami utólag igen hasznosnak bizonyult, hiszen egy német céghez kerültem, ahol fontos szempont volt, hogy ezt tudtam használni. Ott 13 évig dolgoztam, majd az is megszűnt. Időközben a kézművességet sosem tettem félre, otthon varrtam, horgoltam, kötöttem, már fiatalon, autodidakta módon megtanultam a makramébogzást (makramécsomózás), valamint az írásost is, ezért, miután megszűnt a német cég is, ahol dolgoztam, ötvenévesen tudatosan eldöntöttem, hogy a saját utamat fogom járni, saját vállalkozást indítok. Nagy szerencsém volt a Női Vállalkozók Erdélyben csoporttal. Óriási lendületet adtak, megtapasztaltam, ahogy mindenki mindenkinek önzetlenül segít, ott tanácsolták, hogy nem kell azonnal belevágni, hanem picit nézzek körül a piacon, mérjem fel, mire vagyok képes, mit szeretnék. Akkoriban indult az Angyalkaraván, amelyen részt vettem, és úgymond kipróbáltam, kerül-e gazdája azoknak a termékeknek, amelyeket készítek. A koronavírus-járvány miatt az Angyalkaraván elmaradt, de közben, 2020. májusban, a járvány teljében, amikor más bezárta a vállalkozását, én akkor nyitottam meg. Nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, hiszen nem tudtam pontosan, mivel jár, nem könnyű megélni kézművesként saját vállalkozásból. Közben az udvarhelyi Artera Alapítványnál folyamatosan képeztem magam, bekerültem ezáltal azon népművészeti körökbe, amelyek magas szinten művelik, adják át és őrzik a népi kultúránkat. Először népi hímzést végeztem, aztán elkezdtem a viseletképzést. Bár népviseletet azelőtt is varrtam, táncosok hozták hozzám a népviseleteket, de szerettem volna ezen a téren is oklevelet szerezni, így elvégeztem ezt is. 

– Hogyan kerültél kapcsolatba az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvánnyal, amelynek a tevékenységeiben jelenleg is aktívan részt vállalsz? 

– Szövésre jártam a Kalot Egyesülethez, ott ismertem meg Szentgyörgyi Andreát, aki tudta, hogy a hímzés terén oklevéllel rendelkezem, ő kért fel, hogy tartsak hímzéskurzust az Erdélyi Hagyományok Házánál. A mai napig van kezdő és haladó csoportom is. 

– A mai világban, amikor a mindennapokban háttérbe szorulnak a hagyományaink, értékeink, jó látni, hogy mégis van igény kézművestanfolyamok iránt, a különféle kézművesrendezvényeken pedig egymásnak adják a kilincset a gyerekek az asztalodnál, hogy hímezhessenek, horgolhassanak. Ez azt jelenti, hogy mégis érdeklődik az ifjabb nemzedék a hagyományaink iránt?

– A kézműveskurzusokra különböző korosztályú személyek jelentkeznek, például a kezdő csoportban van 12 éves kislány is, de a tavaly is járt hasonló korú fiatal. Szerintem a fiatal korosztályt is meg lehet szólítani, vannak fiatalok, akik komolyan érdeklődnek a kézművesség iránt, szeretik ezzel tölteni az idejüket, helyettesíteni a kütyüket. Legtöbben azt mondják, olyan ez számukra, mint egy terápia, ha leülnek kézműveskedni, minden megszűnik körülöttük.

A rendezvényekre, ahová meghívnak, mindig szívesen megyek, és tanítom a gyerekeket, mert úgy érzem, fontos, hogy átadjuk ezt a tudást a következő nemzedéknek. Elsősorban azokon a rendezvényeken vagyok jelen, ahol az Erdélyi Hagyományok Háza képviselteti magát, de részt szoktam venni a válaszúti, valamint a békéscsabai népművészeti táborban is. Én azt tapasztalom, hogy a gyerekeket igenis érdekli a kézművesség, csak le kell tudni foglalni őket, ráadásul a finommotorikát is fejleszti. Sok a lelkes gyerek, aki minden évben visszajár hozzám, például a Forgatagon.

– Nemrég egy egészen különleges projekt zárult, elkészült a budapesti Nemzeti Színház új függönye, amely a Kárpát-medence különböző részeiben élő 104 hímzőasszony, köztük a te kétkezi munkád gyümölcse is. Hogyan talált meg ez a lehetőség? 

– Ezzel a projekttel is az Artera Alapítványon keresztül kerültem kapcsolatba. Lőrincz Zsuzsanna, az alapítvány igazgatója, amint értesül egy lehetőségről, mindig lelkesen ösztönöz, hogy ez egy jó projekt, benne kellene lenni. Az igazság az, hogy nem tudtuk, mibe vágunk bele. 2023-ban kezdődtek el az online beszélgetések a projektről, majd rendszeres egyeztetések voltak. Láttuk a mintát, a tájegység viszont ránk volt bízva. Én a csíki tájegységet választottam, mivel édesapám csíksomlyói származású. Egy kemény, tűzálló bársonyanyagra kellett hímezni, a cérna szintén be volt vonva tűzálló anyaggal, ezért eléggé új terep volt számomra, már csak az anyag vastagsága miatt is. A függönyön középen áll az életfa, körülötte a hímzések, ami a kézművesek keze munkája. 10 méter hosszú és 1,50 széles darabokból állt össze a függöny, az elkészült hímzett sávokat a szakemberek utólag összevarrták.

– Maros megyéből rajtad kívül bekapcsolódtak-e más hímzőasszonyok?

– Összesen 104 kézműves kapcsolódott be a kezdeményezésbe, hímzőasszonyok és tudomásom szerint egy-két férfi is volt közöttünk. Maros megyéből hárman vettünk részt a projektben, Simó Andrea Ünige, aki Nyomáton él, valamint Ugron Adél, aki ugyancsak marosvásárhelyi, és ő három táj-

egység mintáit varrta bele a függönybe. Az erdélyiek mellett bekapcsolódtak magyarországiak, felvidékiek, délvidékiek, 19 éves volt a legfiatalabb hímző Székelyvarságról. Nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem a Kárpát-medence számos hímzőasszonyát. 

Én egy tájegységet vállaltam, ellenben ennek a hímzése is hónapokba telt. Volt időszak, amikor napi 12–14 órát dolgoztam rajta. Amikor intenzíven dolgoztam, teljesen kiestem mindenféle más aktivitásból, nem kerestem pénzt, nem jártam ki a lakásból, reggel 10 óra körül leültem a függönydarab mellé, és éjjel 12–1 óráig ott voltam, közben alig álltam fel. Kustán Melinda textiltervező iparművész volt az, aki napi szinten tartotta velünk a kapcsolatot, ő az, akinek belátása volt mindenikünk életébe, aki regényt tudna írni abból, hogy melyik hímző éppen milyen élethelyzetben volt abban az időszakban. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy mindvégig olyan szeretettel fordult hozzám. 

A decemberben megtartott ünnepi avató is nagyon felemelő volt, amikor kezdték leengedni a függönyt, az maga a csoda volt, hiszen az a sok tájegységből származó minta mind-mind kézzel varrva, a tudat, hogy a mi kezünk munkája van benne, egyedi élmény volt számomra. A függöny mellett mindannyian hímeztünk egy kis szalagot, rajta a névjegyünkkel, és azokat egy, a vőfélyekéhez hasonló botra fűztük fel, és ajándékba adtuk Vidnyánszky Attilának, a Nemzeti Színház vezérigazgatójának.

– Miután megtapasztaltad a függönyprojekt nehézségeit is, a napi 12–14 órás intenzív munkát, így utólag, még egyszer belevágnál hasonló kezdeményezésbe?

– Most úgy érzem, még egy tájegységet bevállalnék, mivel már megvan hozzá a kellő tapasztalatom, már tudom, hogyan helyezzem el az anyagot az asztalon, hogy könnyebben tudjak vele dolgozni, milyen világítótestet használjak, hogy megfelelő legyen a fény, az ujjaimat hogyan készítsem fel, illetve milyen segédeszközöket használjak. 

*Hosszú évek gondos tervezése, szorgos kezek áldozatos munkája és egy nemzet összetartozása áll a budapesti Nemzeti Színház decemberben felavatott új nagyszínpadi díszfüggönyének a hátterében, amely száznégy hímző kézpár munkájával, csaknem hét év alatt készült el. Az alkotáson megjelenő tizenkét életfa a magyar kultúra ezeréves múltját, a Kárpát-medence hatvan tájegységének mintakincsét és a nemzeti összetartozást jelképezi. Minden öltés mögött egy történet van, a díszfüggöny száznégy alkotója több tízezer kézi öltéssel hímzett bele szeretetet, hagyományt és hitet. A száznégy hímző keze munkája a Felvidéktől Székelyföldig, a Dunántúltól a Délvidékig összeszőtte a teljes magyarságot.