2020. február 24., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A jelenkori ember gyakran téved, mert hajlamos úgy látni a világot, hogy abban az orvos csak gyógyít, a rendőr csak a rendet őrzi, a vegyész csak az anyagokat vegyíti, a matematikus csak számol, a zenész csak zenél, a költő csak verset ír, a jogász csak az igazságot keresi, a botanikus csak a növényekhez ért, a filozófus csak töpreng a világ nagy dolgain, és mindenki úgy végzi a maga dolgát, hogy azt hiszi, az övé a legfontosabb, a legnehezebb, a másé meg mellékes és könnyű. Éppen e szemlélet miatt nehéz elfogadtatni, hogy mégsem ennyire szétdarabolt a világ. Lehet, hogy az úgynevezett főtantárgyak száma kevés, lehet, hogy azok alkotják a materiális tudás vázát. De egy jól megtervezett épület csak vázszerkezetből áll? Nincs rajta ablak a külső – egy másik – tér, a fény és a friss levegő felé? Nincs díszítése, hogy hangulatosabb legyen? Nincs fűtése, hogy melegebb legyen? Van-e rajta ajtó az átjárás érdekében? Mi minden van egy épületben, ami csak a szépérzékünkre hat, hogy jól érezzük magunkat a falakon – a vázszerkezeten – belül? Sok „mellékes” dolog van egy épületben, amire sokat áldozunk, és ami mégis lényeges. A zenét nem látjuk, de a kis herceg arra figyelmeztetett, hogy „ami lényeges, a szemnek láthatatlan”.

Talán meredeknek hangzik az állítás, de egy lelkes szabadságharcot is csak zenével lehet kezdeni. Richard Wagner például részt vett 1848-ban a drezdai forradalomban – és emiatt többször is menekülnie kellett.

A magyar szabadságharcnak is megvan a maga zenésze, bár róla nagyon kevesen tudják, hogy egyáltalán tudott zenélni. Az igaz, hogy nem volt hangversenymuzsikus, de néhány feljegyzésből értesülünk róla, hogy jártas volt a zenében. Valószínű, hogy még akkor sem sikerülne kitalálni a kilétét, ha hozzátennénk, hogy nem egy szimfonikus mű tiszteleg nagysága előtt.

Amikor meghalljuk Kossuth Lajos nevét, akkor mindenki a jó szónokra, az ideológiai vezetőre gondol, arra pedig legkevésbé, hogy ez az ember muzsikált volna. Pedig azt is tudott, nem csak szónokolni. Ezért ismerkedjünk meg Kossuth Lajos kevésbé forradalmi oldalával!

Az 1802-es évben különösen sok ismerősünk született: Victor Hugo francia író; Elias Lönnrot finn orvos és nem mellesleg zenész; Alexandre Dumas író; Bolyai János matematikus és hegedűvirtuóz; valamint Kossuth Lajos jogász, forradalmár és egy kicsit zenész is.

Kossuth Lajos családfája a tatárjárásig visszakövethető. Az ősök IV. Béla királytól kaptak nemesi rangot és egy százhúsz hektáros birtokot, az akkori Kossuthfalvát (ma Turócszentmárton Szlovákiában), melyet 7-8 jobbágycsalád lakott. A falu nevét vette át a család is, hogy összhangban legyenek nemesi rangjukkal. Az amúgy sem nagy birtok a család népesedése révén egyre aprózódott, és egy idő után nem tudott több embert eltartani. Emiatt a további Kossuthok katonaként vagy jogászként tevékenykedtek a szomszédos megyékben.

Kossuth Lajos nagyapja és édesapja is jogász volt, a fiú már gyerekként tudta, hogy ő is jogász lesz. Minden esélye megvolt arra, hogy a jogi téren sikeres legyen. A családi hagyomány és a tudásvágya biztató képet festett a jövőt illetően.

A család az apa jogászi állásainak váltakozásai miatt többször költözött egyik településről a másikba. Lajos Sátoraljaújhelyen járt elemi iskolába. Már itt felhívta magára a figyelmet azzal, hogy a színvonalas piarista iskolában is első tanuló volt. Bár a család protestáns volt, nem riadtak vissza a katolikus iskolától, ugyanis fő szempontnak a képzés színvonala számított.

Lajos minden iránt érdeklődött. A tudományok is érdekelték, ugyanakkor különös nyelvtehetséggel bírt, de a művészetek iránt is fogékonynak mutatkozott. A klasszikus görög-római irodalmat hamar átolvasta, franciául és németül kitűnően beszélt – igaz, hogy édesanyja német volt.

Az egyre népesedő családban Lajosra kevesebb figyelem jutott, de szüleit rendkívül megnyugtatta, hogy a kamaszodó fiú inkább tanul, minthogy baráti társasággal szórakozzon, és ki tudja, milyen veszélyeknek tegye ki magát.


Ő lett a család büszkesége, mert mindenki látta benne a kivételes tehetséget. A zeneelméletet az iskolában könnyedén elsajátította, és hogy a teóriának gyakorlati része is legyen, megtanult fuvolázni. A fuvolajáték lelki érzékenységéről tanúskodik, mert úgy tartják, hogy a fuvola inkább nőies hangszer (ez nem jelenti azt, hogy nincsenek férfi fuvolaművészek). A hangszer hangszíne romantikus érzelmességre tereli az embert, így tehát a romantika korában nem véletlen, hogy épp ezt a hangszert választotta az érzékeny gyerek. A fuvola nem csak gyerekjátéknak számított, mert később is felbukkan a hangszer Kossuth életében.

Lajos már gimnazista korában felfigyelt arra, hogy az osztrák hatalom hogyan sorvasztja el Magyarországot. A forradalmi hangulattól egyre inkább felfűtött Európában a császári hatalom figyelemmel követett minden eseményt Magyarországon, és bárki bármit kezdeményezett, azt azonnal elfojtották. Hogy az országban ne halmozódjon fel jelentős pénz, minden termék árát Bécsben állapították meg, kivitelkor pedig úgy megadóztatták, hogy szinte semmi sem maradt a pénzből a termelőknek. Magyarország csupán nyersanyag- és emberforrás volt Bécs számára. Kossuth ekkor még diák volt, és tehetetlen az igazságtalansággal szemben, de amiket tapasztalt, azok erőteljesen befolyásolták későbbi politikai nézeteit.

Szerencséjére a család benne látta a jövő reményét, mert ahogy lehetett, támogatták a tanulmányait. 1820-ban, tizenévesen kézbe kapta főiskolai oklevelét. Elvileg már ügyvéd lehetett volna, de hátravolt még az „ügyvédbojtárság”, ami egy idősebb jogász melletti szakmai inaskodást jelentett. Egy évig apja mellett dolgozott, majd Eperjesen segédként a bírói fogásokat igyekezett ellesni.

A gyakornokévek után Pesten akart elhelyezkedni, de hiába próbálkozott, túl fiatal volt ahhoz, hogy bárki is a peres ügyét reá merje bízni. Furcsamód akkoriban csak huszonnégy éves kortól számított valaki nagykorúnak, Lajos viszont diplomával és megfelelő gyakorlattal sem nyithatott irodát magának, mert még nem volt nagykorú. Vissza kellett térnie apja mellé.

1826-ban végre nagykorú lett, és saját ügyvédi irodát nyithatott. Ügyvédi tevékenysége mellett azonnal a nemzet és a kultúra szolgálatába állt. Az elsők között hangoztatta, hogy az országban akkor hivatalos latin nyelv helyett inkább a magyart kellene bevezetni. A magyar nyelv ápolása érdekében német nyelvű színdarabokat fordított magyarra. És a törvények tudójaként megsértette azt a szabályozást, hogy tilos külföldi könyveket bevinni az országba, és azokat olvasni. Hogy mennyit sejtett mindezekről az osztrák titkosrendőrség, azt nem tudhatjuk.

Különböző bizottságok tagjaként az ország több száz településére jutott el, és megdöbbent az általános nyomorgás láttán. Az állapotok miatt egyre gyakrabban szólalt fel különböző helyszíneken. Ekkor derült ki, hogy a fiatal jogász félelmetes hatású szónok. Szavai – ha akarta – akár robbanni is tudtak.

(Folytatjuk)