November eleje. Mindenszentek napja. A halottak napja. Nemzeti gyásznap. A szabadság utolsó napja. E két utóbbi összetartozik. Az előbbi hivatalos. Az utóbbi nem. November elején összesűrűsödnek újabb kori történelmünk egyik legnagyobb csapásának, valamint az üdvözült és üdvözületlen lelkeknek napjai. November elseje, másodika – majd negyedike. Utóbbit a tegnap ültük, a tegnap emlékeztünk rá. Ez a nemzeti gyásznap. Ekkor omlott össze egy álom, amelynek el sem szabadott volna kezdődnie. Egy álom, amelyet szájtátva csodált az egész világ. Egy álom, amelyben kiszabadultunk a lágerből, amelyben létrejöhetett volna a többpártrendszer, a demokratizálódás, kikiáltathattatott volna a valódi szabadság. Amelynek csak tizenkét nap adatott meg. 1956. november negyedikén, négy nappal azután, hogy a Nagy Imre által vezetett kormány felmondta a Varsói Szerződést, és kimondta Magyarország függetlenségét, hajnali négy óra tizenöt perckor a szovjet hadsereg támadást indított. Az ellenállás, noha erős volt, reménytelennek bizonyult. A nap végére Budapest jó része romokban állt, a Magyar Néphadsereg csapatait lefegyverezték, a hatalmas túlerő a szabadságharcosok ellenállását is felszámolta pár napnyi véres utcai harc után. Több, mint két és félezer halott, majd húszezernyi sebesült. A tizenkét napnyi remény, a tizenkétnapnyi szabadság, a tizenkétnapnyi csodája annak, hogy egy ilyen kis ország képes kiszabadulni a kétpólusú világ egyik legnagyobb hatalmának karmaiból, véget ért. És ez a vég – mint tudjuk – gyászos volt. A Szovjetunió példát statuált abból, hogy mi történik, ha a mészárszékre szánt vad kiszabadul: több száz kivégzett, több ezernyi súlyos börtönbüntetésre ítélt (a keleti blokk több államában is), kétszázezernyi menekülő, az ország krémjének, értelmiségi rétegének lefejezése, elnémítása, elüldözése. A legújabb kori történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. Hiába lett az Év Embere a pesti felkelő a Time címlapján, hiába kérte megannyi befolyásos ember, világhírű értelmiségi és világsztár (közöttük Camus, Sartre és Presley) a nyugati közbeavatkozást, ez – természetesen? – nem történt meg. A Szovjetunió túl nagy volt, Magyarország túl kicsi, a Vasfüggöny túl erős, a közhangulatban lebegő atomháború réme pedig túl valóságos ahhoz, hogy bármi érdemi is történhessen az érdekünkben.
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével”– mondta öt óra húsz perckor, utolsó rádióbeszédében a mártír miniszterelnök. „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” Mekkora remény, és mekkora kétségbeesés állhatott e száraz szavak mögött. És mekkora bizonyosság. Az elbukás bizonyossága – hiszen azok, akik az életüket, a szabadságukat áldozták fel a tizenkét napért cserébe, még nem tudhatták, hogy a november negyedikéig tartó csoda verte be az első és legnagyobb szeget az öreg földrész keleti felén oly sokáig garázdálkodó nagyhatalom önnön sarába süppedő, recsegő koporsójába.
