Csoki nem a bőrszínéről kapta a nevét, hanem az édességekről, amiket a tanítást félbevágó nagyszünetben szorgalmasan harapdált kissé előreálló nyuszifogaival. Sosem mulasztotta el ezt a negyedóráig is eltartó rituálét, és nem is volt rá semmi oka, hogy lemondjon róla, egyéb elfoglaltsága úgysem akadt. Enyhén szólva nem tartozott az osztály kedvencei közé, átlagosnak nem nevezhető kinézete és zárkózott természete miatt mindegyre piszkálta valaki, egyszer még az iskolatáskáját is kidobták a tanterem emeleti ablakán.
– Nyomás, Csoki, ugorj utána – biztatta az egyik nagymenő a társaságból, ő azonban csak öregesen legyintett egyet, és lecammogott az udvarra a táska után.
– Azért nehogy azt hidd, hogy nem volt meg az egész „bagázsról” a véleményem, csak éppen nem vertem nagydobra, mert nem hiányzott egy hátba ütés mindennek a tetejébe. Amikor a kihajított cuccom után mentem, akkor is magamban azt mondogattam: „mekkora idióta vagy, apám”. De nyíltan sosem mertem szembeszállni a nagypofájúakkal, mert tudtam, hogy én húzom majd a rövidebbet. Olyan manipulációs képességük volt azoknak a srácoknak, hogy még az oszit is meg tudták volna győzni arról, hogy ők aztán ártatlanok, mindenről egyedül én tehetek – idézte fel a huszonévei elején járó fiatalember a szerencsésen maga mögött hagyott nehéz éveket. Mivel régóta ismerem, nem kellett sokat győzködnöm, hogy meséljen magáról – még ha olyan „becenév” mögé rejtőzve is, amit új léthelyzetében senki nem ismer. Tisztában voltam vele, hogy míg a vele egykorúak társaságában legszívesebben meg sem mukkan (eddig legalábbis így volt), a felnőttek előtt könnyen megnyílik, főleg azok előtt, akik felajánlják neki a tegeződést, ahogy én is tettem sok évvel ezelőtt.
– Mi volt a legsúlyosabb, amit a volt osztálytársaid elkövettek ellened? – kérdeztem.
– Valahogy kiszimatolták, hogy tetszik nekem egy lány az egyik párhuzamos osztályból, és írtak egy szerelmes levelet a nevében. A padomon várt az üzenet becsengetés után. Nem tudom, hogy lehettem annyira naiv, de bedőltem a gonosz viccnek, és elmentem a randira, amire a levél szerint a szimpátiám hívott. Legalább egy fél órát tébláboltam a McDonalds előtt egy szál rózsával a kezemben, az agyament osztálytársaim meg ott rejtőzködtek a közelben, és levideózták a szerencsétlenkedésemet. Másnap persze szembesítettek a valósággal, és azzal „vigasztaltak”, hogy felteszik az Instagramra a felvételt, hogy mindenki, elsősorban persze a hiába várt leányzó láthassa, milyen egy igazi hősszerelmes. Végül mégsem posztoltak ki, talán mert felmérték, hogy ez a tettük a sok letagadható kegyetlenkedéstől eltérően elszámoltatható. Engem azonban nem tett különösen boldoggá az, hogy megúsztam az online jelenlétet. Sosem éreztem magamban olyan méretű indulatot, mint azokban a napokban, és a bosszúvágy egyre inkább maga alá gyűrt. Lassan már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogyan fizessen meg az átverés ötletgazdája, akit a többiek mindig mindenben egy emberként követtek. Lépésről lépésre dolgoztam ki magamban a haditervet, és közben hagytam, hogy elég idő elteljen ahhoz, hogy a történtekről már senki se beszéljen. Emlékszem, éppen ilyen időszak volt, mint most, már alig tél, de még nem is tavasz. Egy tornaórán valahogy sikerült kicsennem az öltözőből a bandavezér mobilját, egy ilyesmihez értő haverom segítségével feltörtem a jelszót, aztán sorra töröltem le a közösségi oldaláról a fényképeit, amelyekre annyira büszke volt, természetesen a kedvencét is, amin a friss hajtásijával pózolt. Így visszagondolva, talán gyerekes volt ez az egész megtorlásosdi, de abban a pillanatban, amikor elkövettem, nagyon jólesett. Dolgom végeztével visszacsempésztem a telefont a helyére, és visszasündörögtem a tornaterembe. A többiek kosaraztak, így észre sem vették, hogy egy jó fél órát hiányoztam.
– Később sem gyanakodott rád senki?
– Szerintem nem nézték ki belőlem, hogy ilyesmire képes lennék. A telefon tulajdonosának voltak haragosai, és az is lehet, hogy ismeretlen elkövetőre gyanakodott, én mindenesetre nem kerültem a látószögébe. De a hideg is kiráz, ha belegondolok, mi történhetett volna, ha valahogy mégis kiderül, hogy én semmisítettem meg őuraságát a virtuálisban. Az elkövetkezőkben, a ballagáshoz közeledve felgyorsult az élet az osztályban, fotózások és egyéb, végzősöknek járó események követték egymást, így mindenki leszállt rólam, nyugodtan végigvegetálhattam az utolsó csengőszóig maradt időt. Közben persze veszettül készültem az érettségire, mert tudtam, hogy az egyetemi felvételi eredménye és egy egészen új élet esélye függ ettől. Be is jöttek a számításaim, abban a városban, ahol tanulok, egészen másként viszonyulnak hozzám az emberek. Lettek barátaim, és sokat sétálunk, mozizunk egy évfolyamtársammal, aki történetesen lány. Ő is odavan az édességekért, pont mint én, az egykori osztálytársaimtól kapott nevemet azonban nem ismeri. Pedig lehet, hogy tetszene neki, és akkor talán még én is megszeretném.
