2019. április 25., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az adventi várakozást különbözőképpen éljük meg.

Van, aki a karácsonyt, Jézus Krisztus eljövetelének ünnepét várja, és van, aki azt, hogy túl legyen rajta. Jelenünk adventjének legnagyobb kérdése, hogy elkészülünk vagy kikészülünk a számos tennivaló tengerében. Az állandó rohanás miatt kevesen tudjuk, hogy mit jelent önmagunkra figyelni. A kevesek egyike Horváth Ferenc, aki 2010-től tagja a jezsuita szerzetesrendnek. Azóta folyamatosan feszegeti a határait, hogy önmagát erősítve kiteljesedjen. Rendújoncként számos emberpróbáló élményben volt része, majd Rómában tanult, Budapesten szolgált, és Indiába is eljutott egy nyári gyakorlat során. Jelenleg a marosvásárhelyi Szent Antal Jezsuita Egyetemi Lelkészségen tevékenykedik. 


– Beszélj kicsit a kezdetekről! Mikor és hogyan lettél jezsuita szerzetes? 

– 1983-ban születtem Budapesten. 25 éves koromban fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy miért ne szentelném az életem Istennek. Ekkor készítettem egy listát a szerzetesrendekről, amelyeket felkeresnék. A jezsuiták épp rendeztek egy nyílt napot, amire ellátogatva az volt a benyomásom, hogy nekik nem kell feladniuk önmagukat ahhoz, hogy kiteljesedjenek. Ez fogott meg igazán bennük. A képzés első szakasza a noviciátus/rendújonc időszak volt, amikor kiléptem a megszokott életemből, és azt gyakoroltam, hogy milyen a rendben élni. Részem volt több próbatételben is. Az egyik fő próbatétel a noviciátustársakkal való együttélés volt, de voltak ennél konkrétabb próbatételek is. Például egy hónapig kórházban szolgáltunk. Ez nem lelki szolgálat volt, hanem olyan alapvető segítségnyújtás, amit egy ápolónő meg tud tanítani. Etettük, itattuk, pelenkáztuk és forgattuk az ágyban a beteg embereket. Egy másik nagy próbatétel a háromhetes gyalogos zarándoklat volt, aminek pénz, mobiltelefon és élelem nélkül vágtunk neki. A lényeg azon volt, hogy hogyan formálódik a személyiségünk ezalatt.

A zarándoklat egy olyan testi és lelki megpróbáltatás, amit nem lehet egyedül csinálni, így a rendújoncok általában párosával vágnak neki. Az első lépés az, hogy minden páros megtervezi, honnan hova szeretne eljutni. Mi a társammal Máriapócstól Csíksomlyóig zarándokoltunk, ami több mint 400 kilométer gyalog. Ezalatt volt egy egynapos szakasz, amit Magyarországon tettünk meg, majd Erdélyen mentünk végig. Napi 25-30-40 kilométert tettünk meg, és amikor elfáradtunk, megálltunk az utunkba eső településeken. A legnehezebb az volt, hogy úgy kellett ételt, italt és szállást kérnünk vadidegen emberektől, hogy nem tudtunk semmit felajánlani cserébe. Ennivalót és vizet könnyebben adtak, azonban nem mindenhol fogadtak be éjszakára, bizalmatlanok voltak, vagy épp nem volt hely náluk. Volt, amikor az első háznál behívtak minket, de olyan is, hogy már annyian továbbküldtek, hogy csak a 10-15. helyen leltünk menedékre. Összességében nagy szerencsénk volt, hiszen minden éjszaka került szállásunk. Hálózsák nem volt nálunk, induláskor csak a legalapvetőbb dolgokat pakoltuk be. Szerettük volna, hogy a csomagunk ne legyen több mint 5 kilo-gramm, ugyanis akkor már túl nagy lett volna a terhünk. Váltóruhát is csak egyet vittünk, amit mindennap kimostunk mosószappannal ott, ahol épp megszálltunk.

– Volt valami, ami megdöbbentett az út során?

– Egyszer egy kis román faluban kötöttünk ki. A társam erdélyi volt, így románul is el tudtuk mondani, hogy zarándokok vagyunk. Ezen a helyen nagyon nehezen kaptunk szállást, az emberek meghallgattak, azonban tovább is irányítottak máshova. Így jutottunk el végül egy bácsihoz, aki a falu szélén túl lakott, mint egy kitaszított. Szegényesen élt, azonban befogadott minket. Amint bementünk, elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte, hogy vannak magyar rokonai, de ritkán látogatják, és örül, hogy újra magyar szót hallhat. Miközben beszélgettünk, ő nekiállt vacsorát készíteni. Azt vettük észre, hogy az utolsó hozzávalókat gyűjti össze. Elgondolkodtunk, hogy mi lesz vele, miután mi elmegyünk. Mi útnak indulunk, és egy újabb helyen megint kérünk enni, de vajon neki lesz mit ennie másnap?

A másik megdöbbentő eset az volt, amikor beértünk egy kisvárosba, és messziről integettek nekünk. Először azt hittük, hogy csak valami félreértés, aztán kiderült, hogy az előző helyről előre „leadták a drótot”, hogy érkezünk. Olyan is volt, hogy kint a kapu előtt ülő emberek megszólítottak, elkezdtünk beszélgetni, és be is hívtak. Rengeteg kedves emberrel találkoztunk az utunk során. Néhányuknak, akiknek megjegyeztük a címét, képeslapot küldtünk, miután hazaértünk. 

– Összességében milyen hatással volt rád ez a próbatétel?

– Még a noviciátus előtt kaptam egy listát arról, hogy milyen kötelező próbatételek várnak majd rám, ha rendújonc leszek. Ez volt az egyetlen, amit nagyon vártam, és nem hiába. Rengeteg megpróbáltatásban volt részem, de egyúttal tanultam is. Kaptam és adtam. A kiszolgáltatottságom keserédes ajándéka az volt, hogy segíthettem másokon azáltal, hogy meghallgattam őket, a történeteiket. Nekik pedig jó érzés volt, hogy menedéket adhattak egy étel és tető nélküli embernek.

Az is érdekes, hogy a zarándoklat általi tapasztalatok miben nyilvánulnak meg később. A napokban autóba ültem, és elindultam misézni Marosszentgyörgyre. Menet közben ráütöttem a combomra, majd rájöttem, hogy nincs nálam mobiltelefon. Átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha véletlenül balesetezek, mihez kezdek majd telefon nélkül. Aztán hirtelen meg is nyugodtam, el tudtam ezt engedni. Végül sikeresen hazaérkeztem. A zarándoklat hét évvel ezelőtt volt, de úgy gondolom, hogy a napokban tanúsított higgadtságom ennek a hozadéka. 

– Ezenkívül több helyen is megfordultál. Megosztanád a Rómában és Indiában szerzett tapasztalataidat?

– A noviciátus után Rómába küldtek tanulni. Ez azért volt izgalmas, mert a világ minden tájáról érkeztek oda jezsuita szerzetesek, és így egy kicsit beleláthattam más kultúrákba is. Indiában egy egy hónapos nyári gyakorlaton vettem részt, hogy megismerjem az ottani keresztények életét, felfedezzek közelebbről egy idegen kultúrát, és egy kicsit fejlesszem az angol nyelvtudásomat. Indiában a lakosság legnagyobb részét a hinduk teszik ki. Ennek ellenére nagyon meglepett, hogy az ottani jezsuita gimnáziumban kisebbségnek számít a kereszténység. Harminc diákból legalább 20 biztosan hindu, a keresztények száma 2-3, a többiek más vallásúak, főleg muzulmánok. Ugyanez az arány jellemzi a tanári kart is. Ennek ellenére ezek az emberek nagyon jól megférnek egymás mellett. A gyerekeknek van egy kis imádságoskönyvük olyan imákkal, amelyek mindenki hitét igyekeznek figyelembe venni. Az iskola támogatja a diákokat abban, hogy a saját vallásukban teljesedhessenek ki. A keresztények nem csak az iskolában voltak kevesen. Amikor betegeket látogattam egy lepratelepen, ott egy kereszténnyel sem találkoztam.

– Miket láttál és tapasztaltál a lepratelepen?

– Indiában eléggé szélsőségesek a szociális körülmények. Ha valaki leprás lesz, kitaszítja a családja. Ezután az illető jó esetben egy szeretetmisszionáriusok által fenntartott lepratelepre jut. Hogy őszinte legyek, mielőtt odalátogattam, nagyon féltem, nehogy elkapjak valamit, viszont amikor már ott voltam, egy percig sem aggódtam. Azt a lepratelepet, ahol én voltam, úgy kell elképzelni, mint egy mikrofalut. Vannak ültetvények, ahol a betegek saját maguknak megtermelhetnek mindent, és állatfarmok csirkékkel, kacsákkal, kecskékkel. Ezenkívül van ott a nővéreknek egy rendházuk, ahol külön élnek. Van továbbá egy orvosi rész is, ahova rendszeresen mennek orvosok, megvizsgálják a betegeket, és tesznek róla, hogy minél lassabban romoljon az állapotuk. Fontos továbbá a nagy katonai barakkhoz hasonló szoba rengeteg ággyal, ahol a betegek élnek. Minden egyéb is megtalálható ott, amire szükség lehet: szabóműhely, cipészműhely, kovácsműhely, fonoda stb. Nekem nagy nyomornak tűnt, amivel ott találkoztam, el sem tudtam képzelni, hogy lehet olyan helyen élni, dolgozni, aludni. Az ő szempontjukból ez mégis egy nagyon jelentős életszínvonal-javulás ahhoz képest, ahogy korábban éltek.

– 2014-től 2018 őszig az INIGO csoport munkatársa voltál. Mivel foglalkozik ez az egyesület?

– Ez a csoport jezsuita szerzetesekből és Szent Ignác-i lelkiségű szerzetes nővérekből áll, néha civilek is csatlakoztak hozzánk, de sohasem voltunk többen hatnál. Azzal foglalkoztunk, hogy Magyarország-szerte gimnáziumi osztályoknak, végzősöknek lelki napokat tartottunk. Az ő nyelvükön, fiatalosan beszéltünk velük. Próbáltuk a mélységeket is megérinteni, de inkább az volt a célunk, hogy a fiatalok élvezzék ezt a tevékenységet, és ne egy unalmas, kötelező óraként éljék meg.

Egy alkalommal egy összevont osztálynak kellett lelki napot tartanunk. Körülbelül 40 főre számítottunk, de csak kilencen jelentek meg, a többiek ellógtak. Az óra legvégén páran megjegyezték, hogy ők is el akartak lógni, csak nem akartak több hiányzást, ezért maradtak, azonban nagyon örülnek, hogy így alakult, mert jól érezték magukat. Amikor kimentünk szünetre, hallottuk, hogy visszajöttek páran a következő órára. Azok, akik jelen voltak a lelki napon, mondták nekik, igazán bánhatják, hogy elmentek, mert nagyon jó alkalomról maradtak le. 


– Mit jelent a jezsuiták szegénységi fogadalma? Te hogyan éled ezt meg?

– Ez területenként nagyon változó. Teljesen más egy délolasz, egy közép-európai, egy indiai és mondjuk egy amerikai szegénységi fogadalma. Ennek a lényege nem abban áll, hogy ki mennyi pénzt költ, mert akkor nyilván egy indiai nyerné meg a szegénységi versenyt, hanem inkább abban, hogy egyszerűségben, pazarlás nélkül éljük az életünket. Mondok egy egyszerű példát. Kaptam valakitől egy nadrágot, ami négy számmal nagyobb volt, mint az én méretem, árva gyereknek néztem ki benne, azonban nekem tetszett, és szívesen hordtam. Mindig szerettem másoktól ruhát kapni. Már a családban is úgy nőttem fel, hogy sosem kellett venni, hanem a szomszéd fiú pár évvel korosabb volt, és hol tőle, hol az idősebb testvérektől megkaptam a kinőtt ruhákat. Egyszer az egyik lelkész megjegyezte, hogy így, ebben a nadrágban nem mehetek ki egyetemistákkal dolgozni. Lötyög rajtam, kinevethetnek, inkább menjek, és vegyek egy nadrágot. Így is tettem, de nem azért, hogy nadrágokat halmozzak fel, hanem mert ez egy eszköz, ami kell ahhoz, hogy végezni tudjam a munkámat. Fontos, hogy normálisan nézzek ki és elfogadjanak, mert amikor látnak, akkor igazából nemcsak engem látnak, hanem az egész jezsuita rendet.

– Mikor és hogyan kerültél Marosvásárhelyre? Mi a terved itt?

– A minorita templomban négy jezsuita volt tavaly, két magyarországi és két erdélyi. Egyikük Magyarországra költözött, ott tevékenykedik, egy másik pedig Rómába ment tanulni. Mivel én már foglalkoztam fiatalokkal, meg szakkollégiumi lelkész is voltam, a provinciális úgy gondolta, hogy jó lenne, ha ide jönnék, és felvenném a kapcsolatot a helyi egyetemekkel. A tervem az, hogy azt, amire a provinciális küldött, minél inkább a magamévá tudjam tenni. Rá szeretnék jönni, hogy az egyetemistáknak mire is van szükségük, és ezt találkoztatni szeretném azzal a lelki vezetéssel, amit nyújtani tudok számukra. 

Szikszai Ibolya Tünde