Ismét vagy azóta is – ki tudja, mióta? – áll a bál az országban, olyan bál, amelyből a kilépés abszolút bizonytalan. A kormány költségcsökkentő intézkedései miatt kiborult az a bizonyos bili, immár a legmagasabb politikai körökből is nyilvánosan elhangzott annak a túlburjánzó rákfenének az elismerése, amelyet mindvégig tudtunk, gyanítottunk. Most azonban számok is kerültek az eddig csak suttogva elejtett információk mellé, és e számok felháborítóak. Hogy ki hogyan, mennyit, mennyi ideig, mikor és miért. És főleg, hogy mennyire érdemelte azt meg. Nos, ennek is véget kíván vetni a jelenlegi vezető erők egy része, míg a partnerek bizonyos kérdésekben hajlíthatatlannak tűnnek, ennek eredményeként pedig politikai részről jött a belengetett lemondás, más (ugyancsak politikai) részről az alkudozás, és jelenleg ott tartunk, hogy az amúgy is káoszként induló jelenlegi helyzet lassan valódi káosszá változik, amelyben mindenki bizonytalan, hiszen nem tudjuk, hogy mikor mit vezetnek éppen be, mikor mit fog elfogadni a szenátus vagy az alkotmánybíróság, és mindez milyen következményekkel jár nemcsak az ország gazdasági helyzetére, hanem a saját pénztárcánkra nézve is. Hiszen arról már értesülhettünk, hogy többek között nőni fog a gépjármű- és az ingatlanadó, hogy le kívánják metszeni a közigazgatásban lévő alkalmazottak számának jó részét, arról is, hogy a bírák nyugdíjkorhatárát emelik (kérdés, hogy milyen, a politikum által elszenvedett retorzióhoz vezet majd ez a – véleményünk szerint szükségszerű – lépés), ám mindegyik intézkedést vagy intézkedéscsomagot a politikai elemzők egy része pozitív, más része negatív hangnemben kommentálja, így a hétköznapi halandók jó része nem képes disztingválni. És az sem mindegy, hogy – az eluralkodó káosz legélesebb példájaként – mindjárt nyakunkon az iskolakezdés, miközben azt sem tudjuk biztosan, hogy vajon elkezdődik-e a tanév, avagy sem. Persze, ismerjük a tervet, miszerint igen, csak éppen tanítás nélkül, de ez az ország lassan olyan lesz, mint az ateisták egyesülete, csak azt hisszük el, amit látunk.
És mindennek a legsunyibb és legveszélyesebb hátulütője, hogy miközben eluralkodik az összevisszaság, az egymás hegyén-hátán hozott, egymásnak gyakran ellentmondó központosított intézkedések folyamata, miközben szétterül a nagybetűs Káosz az ország fölött, miközben többezernyi ember jogosan tart a megélhetési forrásainak megszűnésétől, miközben őrült tempót vesz az infláció, elfeledkezünk arról, hogy a jelenlegi Európa-párti országvezetés éppen csak hajszál híján, ahogy mondani szokás, a kegyelem taknyán továbbcsúszva szerezte meg a győzelmet. És sajnos, ha ez így folytatódik tovább, lassan vagy gyorsan, de biztosan elveszítik azt a marginális többséget, amely kisebb vagy nagyobb fontolgatás után ütötte csak rájuk a pecsétet. És ha ez megtörténik, ha az a bizonyos kis többség elveszíti a bizalmát, ha továbbra is csalódik, ráadásul még egy (amúgy eléggé valószínűsíthető) kormánybukta is bejátszik, akkor könnyedén előfordulhat, hogy újra a második aranykorszak amúgy reális rémképével kell kiimádkozni őket szavazni. De már nem fognak jönni. Vagy ha igen, legközelebb másképp szavaznak. És ha ez megtörténik, akkor majd áldani fogjuk a mostani zűrzavaros időket. Mert ahogy írtam anno, a második aranykorszak éppen észveszejtő gyorsasággal igyekszik a történelem sötét sírgödréből a felszínre jutni, hogy vigyorgó pofájával elnyeljen mindent és mindenkit, amit és akit szeretünk. A jelenlegi káosz és bizonytalanság pedig indirekte éppen a szabadulását készíti elő.
