Hétköznapi történet
Sokáig féltem tőle. Mindig, amikor a reggeli bevásárláskor megláttam szürke dzsekijét és hófehér, dús haját, igyekeztem irányt váltani, vagy csak megálltam, és addig nem is indultam tovább, amíg nem nőtt meg köztünk eléggé a távolság. Többnyire ugyanabban az órában kerekedtünk fel a lakótelepi üzlettúrára, így gyakran volt részem ilyen „majdnem találkozások” -ban. Messziről felismertem a járásáról. Sosem görnyedezett a kezében cipelt vászonszatyor súlyától, kihúzott háttal, szálfaegyenesen haladt előre a sétányon az otthona felé, mint egy fiatal huszár a győztes háború végén.
„Elhárító manőverem” nemegyszer kudarcot vallott, ha nem voltam elég elővigyázatos, egyszer csak S. bácsi előtt találtam magam. Olyankor rendszerint előhozakodott valami kellemetlenséggel, amit a fiammal ketten okoztunk neki és feleségének a fal túlsó oldalán. Általában valamilyen készülék zúgására panaszkodott kedvesen, egyetlen sértő szó nélkül, úgy, hogy legszívesebben hármat perdültem volna a tengelyem körül, hogy elrepüljek valami egészen más vidékre, ahogy néha a mesékben szokás. Még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy nincs semmi olyan berendezésünk, ami megzavarhatná a tőszomszédjaink éjszakai pihenését.
Valamikor tavaly nyáron változott meg a viszonyunk, amikor S. bácsit a legyengült szíve miatt hetente többször elvitte a mentő. Mindig jól megvizsgálták, perfúziót adtak neki, aztán néhány óra múlva hazaküldték, volt, amikor éppen egy éjjeli órában. A felesége reszketve várta az ablakban, és szemmel láthatóan egyre jobban összement az állandó aggodalomtól. Akkoriban többször is szót váltottunk a szúrós szemű S. nénivel. Újra meg újra elmondta, mennyire fél, hogy elveszíti a társát, akivel sok évtizedet húztak le együtt. Gyermekük nem született, az őket összekötő idő azonban legalább akkor erővel bír, mint egy közös utód tudata. Igazi sorstársak ők ketten, egyikük sem marad meg a másik nélkül – nézett rám esdeklőn S. néni, mintha egy hajszálnyit is tőlem függött volna a dolgok alakulása. Éreztem, hogy valamit mindenképpen tennem kell, bármilyen apróságot, ezért felajánlottam, hogy amíg S. bácsi kórházban van és – ha szeretnék – utána is bevásárolok nekik. Nem volt ebben a gesztusban semmilyen nagy önfeláldozás, még az időmből sem kellett adakoznom, hiszen a saját beszerzőkörutamon pakoltam egy-két termékkel többet a kosaramba. Kenyeret, tejet, joghurtot, cigarettát kértek, néha becsomagolt ostyás fagyit. Érzékelhető súlya sem volt a többletnek, S. bácsi viselkedése mégis teljesen megváltozott. A lakásunkban zúgó állítólagos készülékek hirtelen mind elnémultak, és egyetlen éjjel sem kellett arra felriadnom, hogy valaki veri a falat a túloldalon. Egyértelmű volt számomra, hogy ez csakis égi rendezés eredménye, hogy nekünk is és tőszomszédjainknak is megadattassék végre az egyre jobban vágyott lelki nyugalom.
A békés, jó viszony azóta is megmaradt, mi több, egyre inkább sikerült megkedvelnem S. bácsit, így, amikor feltűnt a sétányon, már nem igyekeztem köddé válni. Valami ösztönös, gyermeki melegség áradt belőle azon a február 24-i délelőttön is, amikor ragyogó arccal kívánt boldog Dragobetét egy bevásárlósorban, amelyben éppen egymás mellé kerültünk. De nem ezért írtam le ezt a számomra igen különleges történetet. Egy pár héttel korábbi beszélgetés adta az inspirációt, amikor újra összefutottunk az utcán. Szokás szerint megkérdeztem, hogy van, és nem nehéz-e a csomagja, ő pedig mesélni kezdett.
– Nyolc évvel ezelőtt, amikor Bukarestből, a nővéremtől utaztam haza, kiestem a vonatból. Már Vásárhelyen voltunk, és nekem valamiért úgy tűnt, hogy megérkeztünk, pedig a szerelvény még mozgásban volt. Nem sérültem meg komolyabban, pár hónapig úgy tűnt, hogy egy bokarándulással megúsztam. De aztán egyik napról a másikra rám tört a félelem. Nem bírtam sötétben lenni, éjszaka is égetnünk kellett a villanyt a feleségemmel a nagyszobában. Nem tudtam mire vélni a dolgot, csak akkor értettem meg, hogy ez a baleset utóhatása, amikor egy pszichiáter foglalkozni kezdett velem. Azóta is szedem a gyógyszereket, amiket felírt, így kordában tudom valamennyire tartani a félelmeimet. De azért gyenge vagyok.
Hirtelen összeállt bennem a kép, az éjszakai „hangok”, a dörömbölések mind a helyükre kerültek. Legszívesebben megöleltem volna ezt az idős, tekintetéből gyermeki őszinteséget árasztó férfit, és azt mondtam volna neki, amit nekem is olyan sokszor üzennek odafentről: „ne félj”. Ehelyett azonban csak együttérzőn mosolyogtam, és arra kértem, szóljon, ha segítségre van szüksége a bevásárlásban.
