szombat, november 25, 2017

Vásárhelyi Királynő Egerben

Mellékletünket Orth István alkotásaival illusztráltuk (Fotó: Nagy Tibor)

Április 24-én, hétfőn Egerben a SATART színház felolvasószínházi sorozatában Demény Péter Királynő című darabját mutatják be. A premierről még itthon beszélgettünk, mielőtt a marosvásárhelyi szerző a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, majd Egerbe utazott volna. 

 

– Nem ezt a mostanit tekinthetjük az első igazi színházi jelentkezésednek. Voltak előzmények. 

– Igen. Néhány évvel ezelőtt a Bolero című darabom felolvasószínházi produkcióként már közönség elé került Salat Levente rendezésében, majd igazi színházi előadásként is bemutatták Kolozsváron. Albu István rendezte. És talán két éve a nagyváradi könyvmaraton zárórendezvényeként ugyancsak felolvasószínházi változatban előadták ezt az Egerben most bemutatandó drámámat. Tehát úgy öt-hat éves színházi szerző vagyok.

– A felolvasószínházi bemutatkozásnak kisebb a jelentősége a szerző számára, mint a teljes apparátusú színrevitelnek?

– Erre nem lehet egyértelmű választ adni, de nyilván nem kimondottan felolvasószínházra gondolunk, amikor egy színmű bemutatásáról beszélünk. Nekem viszont sokat jelentett mindenik premier. Ez a mostani is felolvasószínház lesz Egerben. De nem is teszek ilyen megkülönböztetéseket. Különben se tehetnék, hiszen eléggé kezdő vagyok ahhoz képest, hogy az első verseskötetem 1994-ben jelent meg, vagyis több mint két évtized van mögöttem egyéb műfajokban.

– Sok műfajú szerző vagy, szeretsz mindent kipróbálni. Mi az, ami a színpadhoz vonz?

– A helyzetek. Meg azok a lehetőségek, amiket a dialógusok kínálnak. Nem szeretnék nevetségessé válni azzal, hogy a nagy színpadi szerzőkkel példálózom, de mégis Csehovot említem, vagy Ibsent, akiknél annyi minden van egy banális dialógusban. Egy látszólag jelentéktelen köznapi párbeszédből kikerekedik egy egész család vagy életforma problémája, tragédiája. Ez izgat engem. És a siker is ott, a színpadon élhető meg igazán. Persze a könyvbemutató is elégtétel, de nem hasonlítható ahhoz, mint amikor a színházi premier végén kihívnak a színpadra, megfogod a színésznő kezét, velük együtt meghajolsz, és szól a taps. Ez kivételes élmény, de az is lehet, hogy a másikhoz, a könyves szerepléshez már hozzászoktam.

– Itt viszont nem csak rajtad, szerzőn múlik a fogadtatás. Egy félresikerült rendezés, egy, esetleg több sikertelen alakítás illúzióromboló lehet. Elsikkadhatnak miattuk az írás értékei.

– Igaz, de ez eddig nekem még nem jutott ki. Volt olyan, amit másképp gondoltam, mint például Albu István, a kolozsvári előadás rendezője, de akkor is élmény volt az a valami, és a Boleróból mindenik előadás telt házzal ment. Nyilván stúdióelőadásokról beszélünk, nem vagyok nagyszínpadi szerző, de jó érzés volt, hogy a közönség megtisztelt jelenlétével, és ahogy mondani szokás, vette a lapot.

– Az egri előadástól mit remélsz? Ott szerzőként valószínűleg nem ismernek annyira, mint itthon.

– Biztos, hogy nem ismernek annyira, de én mindent megtettem a marketing érdekében. Valószínűleg ők is. Ez is érdekes ív az időben. Sata Árpádot, aki a darabot kérte tőlem és megrendezte az előadást, még gyerekkoromban láttam a kolozsvári színpadon. Kedveltem színészként, a bizalmam is abból származik iránta, hogy jó, értelmes színésznek ismertem meg. A felolvasószínház kevesebb eszközzel dolgozik, mint a hagyományos színpadi produkciók, de megóvja az embert a „kísérletezés a kísérletezés kedvéért” veszélyeitől. Eleve nem úgy gondolkozol, amikor a szöveg ott van a színész előtt.

– A drámád mennyire helyhez kötött? Számít az, hogy hol adják elő?

– Remélem, hogy nem számít. Erdélyi közegben gondoltam el, de nem röghöz kötött. Arról szól, hogy egy doktoranda hazajön Párizsból, mert a család visszahívja. Az édesapának alkoholproblémái vannak, az anya sínylődik, a nővér irigykedik a húgára, szóval tényleg azt hiszem, hogy ez egy általánosabb probléma. Nem döntő, hogy Kolozsváron, Temesváron vagy Szatmáron, netalán Egerben játszódik. Mindenütt előfordulhat Kelet-Európában. Tudjuk, érzékeltük, hogy így van. Sláger is jelzi: „Élj a mának, ne a mamának!” 

– Sok szerzőtől, rendezőtől hallottam, hogy a drámájuk, előadásuk kérdéseket vet fel, nem válaszokat fogalmaz. Ez a darab is kérdésfelvető?

– Nyilván van egy kijelölt pályája, ami ezt mondja, amit az idézett slágerrel próbáltam kifejezni, de próbáltam nyitott lenni olyan értelemben, hogy a szülőknek is legyen meg az igazsága, de a lánynak is, sőt még a nővérnek is, aki talán a legegysíkúbb szereplő, mert ő csak irigykedik. Nem jó, hogy valaki egyértelműen uralja a darabot. Ha Antigonénak csak igazsága lenne, akkor semmi felkavaró nem volna a tragédiában. Az élet nem olyan. Ami egyértelműnek tűnik, alaposabban körüljárva sokkal árnyaltabb lehet.

– A dramaturgi munkát már többször is kipróbáltad, tapasztalhattad, hogyan születik egy előadás. Szerzőként nem izgatott, hogy a távolság miatt Egerben nem lehetsz jelen?

– Izgatott is meg nem is. Elég sokat utazom, de nincs kocsim, ami eléggé megköt, és Eger így tényleg távol van tőlünk. Aztán meg amikor a Bolero bemutatója készült Kolozsváron, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy én is ott legyek. Ezt látva, én sem igyekeztem a próbákon jelen lenni. Nem akarnám, hogy hisztis szerzőnek tűnjek. Szóval nem tudom, milyen lesz az előadás. Egyszer írták, hogy meg kellene oldani egy replikát, ami itt, Erdélyben másképp hangzik, mint ott. Megpróbáltam megoldani, de ennyi volt az egész előkészületi együttműködés. Várom, hogy lássam, mi lett belőle.

– Siker, természetesen. Várjuk a kedvező visszhangokat.