csütörtök, június 21, 2018

Száraz levelek kapkodó tánca

Születésnapi beszélgetés a 60 éves Molnos Ferenc költővel, festőművésszel

– Egyik vallomásodban írod: a toll és az ecset váltakozva tolakodik ujjaid közé, és ezek vezetnek el a szédítően szép kalandokba. Most is érzed ezt a „tolakodást”? 

– 2005-ben írtam ezeket a sorokat: Egész életem a székely Sóvidékhez kötődik. Korondon születtem és cseperedtem emberré, azóta pedig Szovátán élek. Ez a táj ivódott belém, s az itteni ember szemével nézem a világot. Innen indul ki minden utam, és ide térek vissza, ha megfáradtam. Egymáséi vagyunk. Immár ötödik évtizedénél tart életre szóló kapcsolatunk. Ha megszólalok, képben és betűben, erről próbálok dadogva vallani. Toll és ecset egymást váltva tolakszik az ujjaim közé, és vezet engem, botladozó vakot, a szédítően izgalmas kalandokba. Megvívták csatáikat lelkemért, de mára egymással megbékélve osztoznak rajtam. És én beletörődötten viselem kettős szolgaságom. Igen, tizenhárom év után sem mondhatok mást: kép és betű. 

– És sohasem volt úgy, hogy pihent a toll meg az ecset?

– Megesik, hogy egyéb teendők áradatában pihen a toll vagy az ecset. De csak egy ideig! A letett toll, amelybe két évtized után sem szárad bele a tinta, tudja: a megkezdett verset egyszer majd folytatni kell, s talán ezernyi újat írni. A fiókban ott hever a felnyelezetlen véső, amelynek egyszer csak meg kell faragnia a megálmodott formát. A pihentetett, visszafogott energiák egyre csak gyűlnek, gyűlnek, s előbb-utóbb, akár a búvópatak, felszínre törnek. Egyszer majd jön egy eke, amely könnyedén hasítja fel a gyönge páncélt, fordítja és hosszan egymásra rakja a frissen szelt barázdákat. És közeledik egy kalásznövesztő nyár…

– Kezdjük a festészettel. Fák, Erdő, Reggeli fények, Lovak, Tiszafa – néhány cím festményeid közül. Ha egymás mellé teszem a képeidet, valóban ott van a táj, a természet, szülőfalud, Korond csodálatos határa a vásznakon. Tájfestőnek tartod magad; sohasem próbálkoztál absztrakt témákkal?

– Nem, nem tartom magam tájfestőnek! Sok más témát festettem, absztrakt képeket is. Az absztrakcióban két megkezdett ösvény vár vissza, hogy tovább menjek rajta. De mi sem természetesebb, hogy valamikor a szabadban figyeltem fel először a táj szépségére, és hosszan gyönyörködtem a színek és a fények játékában. A sóvidéki táj az évszakok és a napszakok váltakozásában mindig más és más arcát mutatja, és mindig el tud varázsolni. Képeimen egyre inkább nem a konkrét, a látott, hanem egy belső táj jelenik meg. 

– Ezt a belső tájat, a benned lévő boldogságot hogyan írnád le a szavak segítségével? 

– Boldogság pedig nem létezik, csak egy áprilisi reggel, amikor a hegygerinc legmagasabbra nőtt fái fölött, az ágakat kissé félrehajtva, átkukucskál az ébredező nap, s az induló hűvös fuvallatra megremeg a mogyoróbarka, és borzongás fut végig a még csecsemő bükkösön, s a le nem hullt tavalyi száraz levelek kapkodó táncba kezdenek; csak egy októberi esős délután az erdőn, amikor gombával, szederrel megrakottan a hazavivő útra, ösvényre fordul a lábad, átázott ruhád alatt a hátadon az esővíz izzadságoddal keveredve erekben folyik végig, de te csak mész tovább, az eső függönyén át lenézel a völgybe, s száraz, meleg kuckódra gondolsz, mely ott vár rád; csak egy januári szürkület a tetőn, amikor bokáig ér a hó, nagy, kövér pelyhek keringnek körötted önfeledten, friss nyomaid már takarja mögötted a szél, s a végtelenbe futó szürkeségben egyre könnyebbé válik a szíved.

– Gyönyörű sorok… Hány képed készült eddig, s azok hol találhatók? 

– Nem végzek könyvelést, azt viszont tudom, hogy túl kevés. Ha csak a festés kényszere feszítene, bizonyosan sokkal több készült volna. De a betű sem hagyja magát... Emellett ott vannak a napi feladatok: újságírás, lapszerkesztés, tördelés, televíziózás, no meg időnként keresztrejtvény-készítés stb. Ha ezek után marad is egy kis időm, energiám nem mindig. 

– Több köteted jelent meg, amelyek verset, prózát, elbeszélést tartalmaznak. Kérlek, sorold fel ezeket!

– Igaz, hogy verssel indultam, de verskötetem még mindig nem jelent meg. Könyveim: A megbékélés csendje (2007), rövidpróza; Parajd (2007), turistakalauz; Micsoda nyár! (2009), rövidpróza; Szüret (2011), négy kisregény; Piac (2013), színpadi mű; Beszélgetések… (2015), harminckét televíziós beszélgetés. A következő antológiákban jelentek meg írásaim: Az eltérített felvonó (2011), Üzenet, másképp (2012), A föld szerelme (2013). Hazanézős verseimet Németh Viktor, Kasó Tibor és Tóth Sándor Péter zenésítette meg, amit Magyarországon adtak ki DVD-n. 

– 2013-ban jelent meg a Piac c. háromfelvonásos színpadi műved. Miről szól a darab, milyen visszhangra talált, esetleg küldtél-e bemutatópéldányt az erdélyi hivatásos színházaknak vagy amatőr csoportoknak?

– A darab nyilván egy piacról szól, amely mindennapi életünk része, találkozóhely, ahol áru és pénz cseréje mellett eszmét is szoktunk cserélni. A kis piacon az egymáshoz szokott eladók, törzsvásárlók, takarítószemélyzet, no meg az oda naponta betérő léhűtők egy mikrotársadalmat alkotnak. A zöldség és gyümölcs mellett friss hírekkel és jó tanácsokkal is ellátják az ott megjelenőket. Beszédük fonala nyilván kikanyarodik az asztalok közül. Érdekes követni azt, hogy – egymást csipkelődve – milyennek látják a világot. Vidám-szomorú játék ez. Visszhang nincs. Ahová hang nem ment, onnan visszhangot sem várhatunk.

– Gyakran látunk a szovátai regionális televízió képernyőjén, amint helybéli vagy Szovátára látogató jeles személyekkel/személyiségekkel beszélgetsz – nem is keveset. Szólj bővebben tévés múltadról!

– A Sóvidék Televízió abból az igényből született, hogy legyen egy adás, amely mindenekelőtt a Sóvidék emberéhez szól. A távoli világ híreit elhozzák más tévécsatornák, de az ittenieket az is érdekli, ami a közvetlen környezetünkben, az általunk belakott térben történik. Egyszer megszólított a helyi kábeltévé egyik tulajdonosa: volna-e kedvem, hogy indítsunk egy televíziós műsort? Hárman ugrottunk bele: egy kamerához értő fiatalember, egy számítógépes szaki és én, akiből kinézték, hogy képes lennék műsorokat kitalálni… 2011 áprilisában indult az első adás, azóta sokat változott, megszaporodtak a kollégák, de a műsorok száma is. Hamarosan hétévesre kerekedik televíziós kalandom. Hosszú lenne erről a beszámoló. Egy gyors lista a rovatokról: Só és vidéke, Kulturális életünk, Desszert, Templomaink, Kitekintő, Sportszerda, Portré, Karusszel, Múzsa, Könyvajánló, Képek a falon, Hármasban, Beszélő, Szemerkék.

– Az utóbbi időben szélesedett a kör, azaz nemcsak Sóvidéken fordulsz meg, távolabb élőket is megszólítasz. Milyen kritériumok alapján választod ki az alanyokat, leendő beszélgetőpartnereidet?

– Elsősorban helyi értékeket kerestem, azokat próbáltam felmutatni. Minden más csak az e vidékkel való relációban kerülhet terítékre. Persze, innen is ki lehet látni a világra. Olyan embereket próbáltam szóra bírni, akik szenvedéllyel tesznek valamit, és szívesen beszélnek róla. Azokat szólítottam meg, akik nemcsak néznek, de látnak is, és hajlandók megosztani a nézőkkel ismereteiket, tapasztalataikat. 

– Több évig voltál parlamenti irodavezető, önkormányzati képviselő, Szováta város alpolgármestere. Ha jól tudom, ez már mind a múlté. Milyen emlékeid vannak azokból az évekből, miben látod az emberekkel való kapcsolatépítés sikerét?

– Nem szeretem, ha valaki a pályaszélről folyamatosan bekiabál, és a bentieknél mindig jobban tudja, hogy kinek mikor mit kell tennie. De ha hívják, akkor nem mer a pályára lépni, mert fél, hogy elveszti a tévedhetetlen ítélkező szerepét. Még kevésbé szeretem azt, aki már kipróbálta magát, s utána osztja az észt, mintha sosem szerzett volna némi közéleti tapasztalatot. Többre tartom azt, aki a közösségért feladatokat vállal és cselekszik – ha olykor téved is –, mint aki csupán a maga boldogulását keresi. Ma is önkormányzati képviselő vagyok, még nem rakosgatom az emlékeimet. Egyszóval: a kapcsolatépítés sikere a hitelesség. Szó és tett egyirányúsága. 

– Havi rendszerességgel jelenik meg a Szovátai Hírmondó című önkormányzati lap, amelynek te vagy a szíve-lelke, főszerkesztője, s mely minden szovátai családhoz eljut – ingyen. Hogy lehet erre is időt szakítani a temérdek feladat mellett?

– Tizenharmadik éve foglalkozom vele. Nagy teher, hogy havonta elő kell állnom egy új lapszámmal. Ha nyomdába ment, „leeresztek”, nem is akarok rá gondolni. Úgy vagyok vele, mint a bukarestiek a téllel: mindig váratlanul ér, hogy újra itt van a nyakamon. Annak viszont örülök, hogy szabadon kifejthetem gondolataimat a lapban, véleményt mondhatok bármiről. Élek is ezzel a lehetőséggel, ameddig csak lehet.

– Fontosnak tartod, hogy az önkormányzat havonta bekopogjon a szovátaiak ajtaján, s a szó szoros értelmében átadja azokat a híreket, határozatokat, eseménybeszámolókat, amelyek érdeklik őket? Ez erősíti a helyi önkormányzat és a lakosság közti jó kapcsolatot?

– Fontosnak tartom az információáramlást oda-vissza. Ha kapcsolatukban zavar adódik, az csaknem mindig a kellő információ hiányán múlik. Ha a polgárok minél több ismerettel bírnak egy-egy döntés hátteréről, szándékokról és lehetőségekről, pontosabban tudják értékelni azt, s adott esetben maguk is partnerek lehetnek.

– Jó tíz éve annak, hogy minden nyáron tehetséges képzőművész gyerekeket viszel ki a magyarországi Tatára, testvérvárosotokba, egy hétre. Miről van szó? 

– A tatai önkormányzat meghívására tehetséggondozó művészeti táborba kísérem el őket. Nem nyaralás ez, hanem munka. Mégis, mindannyian szívesen megyünk. Egyrészt azért, mert szeretettel fogadnak, másrészt azért, mert sok új ismerettel gazdagodnak a résztvevők a különböző képzőművészeti és iparművészeti technikákban, illetve kézművesmesterségekben. Az évek során a szovátaiak a táborban nem csupán a tataiakkal, de a felvidéki és a délvidéki testvértelepülések csapataival is együtt vannak, amolyan nemzetegyesítésként. Nagyon szeretem a várost, és akadtak barátaim is. Velük mindig öröm találkozni. Ugyanazon résztvevőkkel indítottunk Szovátán is tábort az elmúlt évben, a kölcsönösség okán, de azért is, hogy jobban elmélyítsük a kapcsolatokat, és új színekkel bővítsük a tábor palettáját. Mindenképp folytatni akarjuk.

– Korondon születtél, ahol híres fazekasok, költők, írók, képzőművészek látták meg a napvilágot. Mesélj gyermekéveidről!

– Gyermekkorom játék és munka volt, ábrándozás és cselekvés, sok-sok kaland, kiapadhatatlan élményanyag, befelé fordulás és közösségben való lét. És persze, rengeteg könyv, mindennapi feladatok, életre szóló tapasztalatok. A munkában a felnőttekkel való sikeres összeméretkezés a mezőn vagy a kőbányában. Ötfős családban középső gyermekként cseperedtem fel. Velünk egy udvaron, egy kicsi házban, de külön háztartásban élt még egyik nagyanyám is. Apám tisztviselő volt, anyám háziasszony. Apámat szolgálat után szívesen hívták munkára fazekascsaládok, mert remekül díszítette a kerámiát. A nyelvvel is szívesen játszott. Semmi kétség: a kép és a betű iránti vonzalmamat tőle örököltem.

– Mikor ismerted meg Páll Lajos festőművészt, költőt? Látta-e munkáidat, olvasta-e verseidet?

– Páll Lajos úgy tartozott az én Korondomhoz, mint napkelte a Fügevárhoz és napnyugta a Réda fölötti dombhoz. Nem volt kezdet, ő mindig is ott volt. Viszont sosem mutattam meg neki a munkáimat, talán nem is tudta, hogy verset is írok. Ha néhányszor meglátogattam, szívesen fogadott, letette – bár ne tette volna le, mert szerettem volna látni, mint fest! – az ecsetet, és órákat beszélgetett velem. Arról tudott, hogy festek; képeimet egy kiállításon látta. Azt mondták, sokáig nézelődött ott… Valaki képvásárláshoz véleményét is kérte, s ő hajlandó volt segíteni a kiválasztásban. Tudom, hogy sosem udvariaskodott, de azt, hogy időt szánt minderre, dicséretnek vettem. 

– A napokban lépted át a hatodik X-et. Mit kívánsz magadnak?

– Egészséget, békességet és X-ek helyett C-t.

– Van-e olyan magyar költő, aki iránt lelki kapcsolatot érzel?

– Többek verseit szeretem. Vannak kedvenceim. Lelki kapcsolatot viszont mindig Páll Lajos iránt éreztem. Azzal hitegettem magam – s teszem ma is –, hogy értem és érzem a költői világát.

– Nyugalmat vagy gyötrődést jelent számodra az írás és a festészet?

– Nyugalmat semmiképp sem, inkább örömet és gyötrődést. Mindkettőt. Ha ezek munka közben váltják egymást, sínen vagyok.

Székely Ferenc