hétfő, április 23, 2018

Ritka ünnep

Azt kérték tőlem, hogy a Szentegyházi Gyermekfilharmónia forgatagos fellépéséről egy kis, az előadás hangulatát felidéző írást küldjek a hétfői lapszámba. Csakhogy azt a hangulatot érezni kell. Írni lehet róla, de úgysem lesz teljesen hiteles. Mert ha azt írom, hogy végigszaladt a hideg a hátamon, s a könnycseppek a szemem sarkában folyton kibuggyanni készen tódultak elő, azt mondhatják, túlzok. Pedig így volt. S láttam, a körülöttem állók is ugyanígy voltak vele, könnyeikkel küszködtek. Ezt a filharmóniát lehet csodálni, lehet örülni neki, lehet elismerően beszélni róla, mint ahogyan harmincegy éves léte óta nagyon sokszor Európa-szerte megtették, de legfőképpen szeretni lehet. Akik így muzsikálnak és énekelnek, azok a szívünkhöz szólnak, lelkünk húrjait pengetik. S ennek a szívhez szólásnak a nagymestere Haáz Sándor zenetanár, a filharmónia lelke és vezetője.
– Ily szép nap csak ritkán virrad ránk, a találkozás ünnep! – a gyermekfilharmóniával való találkozás ezt a ritka ünnepet tartogatta a marosvásárhelyi magyar közönség számára. Annak ellenére, hogy más helyszínen is zajlott a Forgatag, özönlöttek az emberek a Kultúrpalota felé. Mondhatni tűt sem lehetett leejteni, annyian voltunk kíváncsiak a szentegyházi gyerekekre. S nem csalódtunk, mert örömteli és felemelő volt minden perc. Ahogy megszólalt a zene, s amikor a száznál is több derűs arcú székely ruhás gyermek katonás fegyelemmel felvonult a színpadra, a közönséget máris elbűvölték. Azt a közönséget, amely nemhogy ülő-, de állóhelyet sem hagyott a Kultúrpalotában. Idősek, fiatalok, kisgyerekek és szüleik, minden korosztályból.
Ismert magyar népdalok csendültek fel, a csengős báránnyal gyermekkorunk tavaszi legelőire kalandozhattunk, az egyházi énekekkel a csíksomlyói búcsúra zarándokoltunk, a polkákkal a bécsi filharmonikusok újévi koncertjét ízlelgettük, csakhogy itt igazi kovácsok igazi kalapáccsal ütötték az ülőt, aztán román vidékek magányos jegenyéi mellett barangoltunk, majd a török hódítók nyelvén hallhattuk a Plevna-marsot. Jártunk nyugatabbra is, andalúziai ritmusokra táncolhattunk, s francia gyerekként simogattuk végig a kis pacsirtát. Amikor csatára hívták a vitézeket, már bejelentették, hogy a koncert a végéhez közeledik, de a tapsviharral ráadást kért a közönség. Így hallhattuk a Szózatot is.
Ha a koncert kétszer ennyit tartott volna, azzal sem érte volna be a közönség. A gyerekek, ahogy érkeztek, olyan fegyelmezetten, szép sorban, a karmester beintésére távoztak.
Jó volt ismét magunkénak érezni a Kultúrpalotát, s átélni a közös éneklés nagy élményét. Köszönet ezért a varázsért.