vasárnap, február 18, 2018

Pihepuha illat és a házicsoki színe

Szinesztézia: érzésekhez, hangulatokhoz, a múlt és a gyerekkor eseményeihez társított színek – ez Molnár Krisztina kiállítása a K’arte Egyesület székhelyén, Marosvásárhelyen, amely a Forgatag eseményeinek részeként nyílt meg. A gyermekkort sokféleképpen lehet elmesélni, az a gyermekkor pedig, amely a 89 előtti évekre esett, mindannyiunkban másképpen él. Illatokat, színeket minden bizonnyal sokan társítunk életünk eseményeihez. A képzőművész kiváltsága, hogy a benne rejlő érzetvilágot meg is tudja mutatni. Molnár Krisztina gyermekkorának színei – az ezekre rímelő történetekkel és rajzokkal – remekül adják vissza mindazt, ami a kommunizmus volt számunkra, annak a generációnak, amely akkor volt gyerek, kamasz, és indult el a felnőtté válás útján. Ez volt gyermekkorunk, a maga színeivel, történeteivel, amelyben mindennek helye volt, még akkor is, ha a banán és a rajzfilm hiánycikk volt, túl sok volt a pionírruhás felvonulás, és a sorok túl hosszan kígyóztak az üzletek előtt. Kaland volt számunkra a sorban állás, és kaland a felvonulás. Életünk rendjéhez tartoztak a disznóvágások a tömbházak között, izgalommal vártuk a gyertyafényes estéket, mert rendszeresen elvették a villanyt, természetessé vált a nyakunkban lógó kulcs, és jó kaland volt az őszi mezőgazdasági munka az iskolával. A kommunizmus a mi kis világunkon kívül tombolt, szüleinknek köszönhetően burokban éltünk. Gyermeki létünk, saját álmaink és vágyaink burkában, ártatlanul, őszintén, és építettük majdani felnőttéletünket.

Molnár Krisztina képeihez könyv is társul, A házicsoki színe című kötet, amelynek történetei társulnak a rajzokhoz, vagy talán éppen fordítva, de a képek semmiképpen sem illusztrálják a leírtakat. Ha mindkettőt együtt nézzük, az élmény bővül, kiteljesedik. Csupán a képeket szemlélve azonban akár saját kis történeteinket is társíthatjuk a rajzokhoz, a kaland máris közös lesz, gyerekkorunk keresztezi a művészét. Molnár Krisztina nagyobbik lánya kérésére kezdett el mesélni, majd rajzolni. Történeteiben olyan kort rajzol meg, amely már felnőttként, visszatekintve színezhető ki. A pár soros kis „ettűdök” a képzőművész eszköztárában színekké változnak. Felnőttként már ott az értékítélet, a gyermeki természetességgel megélt események átalakulnak: a sorban állás a hideg szürkeséggel kapcsolható szorosan össze, a felvonulások csakis irritálóan piros-sárga-kékek lehetnek, és a villanyspórolós esték gyűlölt feketék. A színek fokozatosan kivirulnak, a történetek a fekete és a fehér közönyéből egyre fényesebbé válnak, a kötet végén felragyog a gyerekszoba intim szférája. A gyermekkor akkor is életünk meghatározó és legszebb korszaka, ha a nélkülözés és az elnyomás sötét erői irányították a körülöttünk lévő világot. A gyertyafény, amely mellett a leckét írtuk, mindent beragyogott, a házicsoki pedig, ami illatos ritkaság volt valamikor, most a tárlatmegnyitó hangulatát a szó szoros értelmében belengte: tálcán várta a látogatókat, és könnyedén visszalendített bennünket a múltba.

Szuszámi Zsuzsa